Magyar Hiradó, 1974. július-december (66. évfolyam, 27-52. szám)
1974-07-18 / 29. szám
10. oldal A sétáló könyv meg a többiek... Irta: VÁRKONYI ANDOR Az asztal felett valami zizegett. Avatatlan fül azt hitte volna, hogy az asztalra telepedett légy ad ilyen zizegő hangot; a kulcs azonban tudta, hogy a barnakötésű könyv lapjai zizegtek. A kezdetben artikulátlan zizegés rövidesen érthető szöveggé formálódott: Zzzzz... — mondta a könyv — unatkozom! Már vagy órája fekszem itt ezen a forgalomtól távoleső kis asztalon, és a kutya sem törődik velem. Nem volna kedve valakinek egy kis sétára?...Szivesen venném bárkinek a társaságát. Azt mondják rólam, hogy eléggé tartalmas vagyok, igy hát talán nem lenne kárbaveszett idő a velem való séta, a partner számára sem... A kulcs, amely egy fiók mélyén feküdt, csikorgó hangon felelt: — Én is halálra unom itt magam, s igy boldogan szegődöm sétapartnerül Önhöz, kedves könyv barátom. De hová menjünk? Van valami ötlete vagy terve ezzel kapcsolatban? Mielőtt a könyv a választ elzizeghette volna, egy kis, gyenge, kapirgáló hang szólalt meg a tolltartóból. Természetesen egy toll volt, mégpedig a kotnyeles kékszinű golyóstoll: — Én is boldogan csatlakoznék Önökhöz, ha beérnék szerény társaságommal. Kicsit ugyan már fogytán van az erőm, de azért lépést tartok majd Önökkel... jöjjenek ide hozzám, a dolgozószabába, itt majd elkalauzolom Önöket. Rengeteg sok látnivaló akad itt. Nos. jönnek? — Jövünk! — kiáltotta a könyv és a kulcs szinte egyszerre. Aztán a kulcs kiugrott a fiókból és az asztal felé tartott. Rövidesen meg is érkezett, udvariasan felsegítette a könyvet fekvéséből, s elindultak. A könyv az utat már jól ismerte, hiszen gyakran járt azon a vidéken. — a kulcs azonban tájékozatlan volt. Ö csupán azt az utat ismerte, amely a toalettasztalka fiókjától a mosókonyháig vezetett. A kulcs ugyanis a mosókonyha ajtajának kulcsa volt. A toll leírhatatlan örömmel üdvözölte vendégeit. Aztán egy ugrással kinn termett a tolltartóból, s most már hármasban folytatták útjukat. A toll először megmutatta a kulcsnak a nagy Íróasztalt, — a könyv már ismerte, hiszen sokszor feküdt rajta is — majd sorra kihuzigálta a fiókokat, de rögtön be is csapta azokat: ,,Sajnálom, de óriási a rendetlenség bennük; ezeket majd máskor nézzük meg. Most inkább a szőnyegnek, meg a függönynek mutatlak be benneteket, — ők most jó állapotban vannak! — Igen — helyeselt a szőnyeg — nemrégen porszivóztak, s most tiszta vagyok, mint a harmat. Régen nem éreztem ilyen jól magamat, mint most. Az ablak felől a fügöny mocorgott: — Én nem dicsekedhetem azzal, hogy százszázalékosan jól vagyok. Érzem, hogy öregszem, .— valaki már meg is jegyezte rólam, hogy ráncosodom...De bízom abban, hogy — megfelelő kezeléssel — el lehet tüntetni ezeket a ráncokat... — Egészen biztosan! — udvariaskodott a kulcs, majd a kis társaság elfordult a panaszkodó függönytől, és más látnivaló után nézett. Amikor mindennel végeztek, a toll felvetette a kérdést: — És most hová? — Én a living roomba szeretnék menni — csikorogta halkan a kulcs. — Menjünk inkább a konyhába — zizegett kérlelőn a könyv. — oly ritkán jártam azon a vidéken, hogy már arra sem emlékszem, hol áll a hűtőszekrény, és... — Rendben van, ti menjetek oda ahová akartok, — reccsent közbe a toll, és egy kis tintacsepp jelent meg a hegyén, — én azonban az ablakpárkányra rándulok ki; olyan régen nem láttam a külvilágot, mint egy földalatti börtönbe zárt rab. Majd aztán találkozunk valahol. No, Isten veletek! így hát hárman, háromfelé tartottak. A könyv letelepedett a konyhai refrigerator tetején, a kulcs, — miután körüljárta a living-roomot, — a dívány alá feküdt, a toll pedig az ablakpárkányról gyönyörködött abban a kis zöldelő kertecskében amely a háznak e része előtt virult. — A mi házunkban — mondta Ede barátom — ilyen élet folyik. Amelyik tárgynak módjában van, az vándorol. Egyik helyről a másikra. A szőnyeg, vagy a függöny aránylag ritkán hódolhat e szenvedélynek, de a könyvek, a kulcsok, a tollak ( —és sok-sok más tárgy — ) gyakran kelnek útra, s ilyenkor bizony a feleségemnek nem kis munkájába kerül felkutatni az elkóborolt tárgyakat. Nagyon értelmetlen arcall bámulhattam rá, mert mentegetőzni kezdett: — Jajj, bocsáss meg öregem, de hirtelen nem gondoltam rá, hogy ezt egy kívülálló nem értheti meg, a szükséges magyarásatok nélkül. Na, hát most jól figyelj: a tárgyak csak a feleségem világában közlekednek úgy, mint az élőlények. Hangsúlyozom: kizárólag az ő világában! Hogy ezt honnan veszem? Tőle magától tudom. Tegnapelőtt például azt mondja nekem: — Mondd Ede, nem láttad azt a könyvet, amelyet mostanában olvasok? Tudod, egy barnakötésű könyv, ide tettem erre a kis asztalkára. És egyszerűen eltűnt onnan. — Eltűnt? — mondom én, — Hát mi a könyv? Tündér? Vagy szellem, hogy csak úgy egyszerűen, se szó, se beszéd, eltűnjön?! — Ne gúnyolódj — igy ő —, inkább segíts megkeresni az eltűnt könyvet. Egy félóráig kerestük a lábakéit könyvet, mig végül megtaláltam a kis csavargót, a konyhában a refrigerator tetején. Minthogy a könyvet ő a kis asztalkára tette, nem vitás, hogy az, — megunván tartózkodási helyét — sétára ment, és végül a hűtőszekrény tetején kötött ki...Tegnap a kulccsal járt igy. Ö megeskükött arra, hogy a mosókonyha ajtajának e derék kis nyitogatóját a fiókba tette.-Ezzel szemben — egy órai keresés után — a dívány alatt találtunk rá. A tollat pedig (esküdözött, hogy a tolltartóba helyezte, de az onnan érthetetlen körülmények között,,eltűnt” —) az ablakpárkányon fedeztük fel, ugyancsak egy órai ke-N'EM REJT EL Számomra nincs sziget nem rejt el engem sem erdő sem lakatlan sivatag lidércálmoknak verítéke önt el felhőkkel zsúfolt súlyos ég alatt kivájt szemű évtizedek zokognak savanykás füstszagu kertek között kiégett kihalt düledék romokból minden élet régen elköltözött. Ez az a táj mely az idő hegyén túl még üszkös s azt hiszetek nincs sehol ez az a táj mely csöndjével harangoz ez az a táj mely utánam lohol. Hajnal Gábor resgélés után... Öt, szegény feleségemet ilyen csatangoló, eltűnő tárgyakkal verte meg a sors. Az én könyvem, az én kulcsaim, az én toliam, mindig ott tartózkodik, ahová teszem őket, — a feleségem apró tárgyaival azonban nem lehet bírni! Azok jönnekmennek, eltűnnek, úgy hogy végülis a legfantasztikusabb helyeken akadunk csak rájuk... — Attól tartok — tette hozzá mélabusan Elek barátom — hogy egyszer, amikor hazajövök a hivatalomból, fej nélkül találni a nejemet, s egy órai keresgélés után bukkanok csak rá, talán az ágy alatt, vagy valamelyik dobozban... De ha egyáltalában nem találnám meg, sem a fejét, sem őt, az sem lenne valami nemzeti szerencsétlenség...! NŐI SAROK Pat Nixon mindig mosolyog Késő éjszaka, amikor a Pennsylvania Avenue kihalttá válik, Pat Nixon olykor-olykor elhagyja a Fehér Házat, hogy csendben sétálgasson a közeli utcákon. Ez a hetenként kétszer-háromszor gyakorolt séta valami egészen uj. Ebben a Watergate-zajos időben az utcai kószálás feloldódást nyújt az Első Hölgynek, és ezáltal menekül ki a Fehér Ház Állandó nyüzsgéséből a csendes utcákra, mondja Nixon legfiatalabb leánya, Julie Eisenhower. Néha Mrs. Nixont elkíséri Julie is, egyébként teljesen egyedül sétálgat, kivéve az állandóan jelenlévő titkosszolgálati ügynököket. Mrs. Helene Drown, aki 35 év óta ismeri Pat Nixont, a következőket mondja: ,,Nem gondolom, hogy a Watergate-ügy jobban megviselte volna őt, mint bármilyen más krízis, amelyen átment életében. Pat Nixon jelszava mindig ez: Jobb nevetni, mint sírni.” A nagy közönség mindig a mosolyt, a jó hangulat vonásait látja rajta. Emberek százai, akikkel találkozik, melegszívűnek, barátságosnak, mosolygósnak és készségesnek találják őt. Éppen olyan vidám — mondják —, mintha semmi sem történt volna. A Fehér Ház levelezői azonban úgy vélik, hogy a 62 éves Mrs. Nixon arcán ott vannak a lelki feszültség nyomai. A riporterek kérdéseire Mrs. Nixon a következőket jelentette ki: ,,Tele vagyok hittel és bizalommal... Mindaddig hiszek, amig nem csalódok.” Amikor az egyik riporter ezt mondta neki: ,,Ez egy nagyon nehéz esztendő volt az ön számára, és mégis úgy látszik, csodálatos könnyedséggel elviselte...Miben leli erőforrását?” Mrs. Nixon válasza ez volt: ,,Az igazságba, mert én végtelenül hiszek a férjemnek. Ő becsületes, odaszentelt életű személy. Aki bízik az igazságban, annak nem kell félnie. Én nagyon bizakodom a jövő kilátásaiban.” Washington, 1974. julius hó... Frances Lewine Várkonvi Andor
