Magyar Hiradó, 1974. július-december (66. évfolyam, 27-52. szám)
1974-11-28 / 48. szám
8. oldal AMERIKAI MAGYAR VILÁG Meddig orvosság az orvosság? Irta: VÁRKONYI ANDOR Várkonyi Andor Beiktatásakor Ford elnök nagyhatású beszédet mondott: e beszédben mindenekelőtt leszögezte: legfőbb feladatának az infláció leküzdését tartja, mert az infláció ..az ország elsőszámú közellensége." Valamivel később aztán — az ország népének osztatlan örömére — bejelentette: gazdasági csúcskonferenciát hiv össze, hogy meghallgassa minden szakértő véleményét a kérdés megoldásáról, se vélemények egybevetéséből csúcsosodik ki majd a végső döntés, amellyel azután felszámolják ezt a régen húzódó, nehéz problémát. A csúcskonferencia valóban össze is ült, a szakértői vélemények is elhangzottak, de a végső döntés lényege — kisebb részletektől eltekintve — nem volt uj; vagy másfél évvel ezelőtt, egyebet sem hallottunk, mint ezt: ..takarékoskodj!" E jelszó akkor a nyersanyaghiány leküzdésének módját propagálta; most — a konferencia határozataként újra feltámadt, — ezúttal azonban mint az infláció leküzdésének csodaszere. Egyszóval, a csúcskonferencia úgy vélte, hogy ezt a gazdasági betegséget egyetlen módon lehet meggyógyítani, az ország „elsőszámú közellenségét” egyetlen módon lehet kétvállra fektetni, és a rossz emlékek dutyijába zárni: takarékoskodással! Takarékoskodjunk a fűtéssel, az élelemmel, a ruházati cikkekkel, a szórakozással, mindennel, ami az életet jobbá, kényelmesebbé teszi. Az ország sok polgára követte e hasznos tanácsot; persze akadt néhány megrögzött ellenzéki is. Ezek továbbra is úgy éltek, mintha infláció nem is lenne a világon... „A követők” táborába tartoztak Adamsonék; őket kerestem fel kis családi hajlékukban. Kinn hűvös októberi szél fújt, ilyenkor már bizony jól elkél egy kis fűtés a házban. Igen, de nem Adamsonéknál. Náluk olyan hideg volt, hogy lehelleteink párája tisztán látszott a levegőben. Adamson és neje egy plédbe burkolózva ültek a díványon és amint gombnyomásukra kinyilt az ajtó, barátságos mosollyal intettek, hogy lépjek csak beljebb, nekem is jut majd egy takaró. Miután alaposan beburkolóztam egy meleg, skót ,,blanket”-be, őszinte sajnálkozásomat fejeztem ki, amiért az elromlott fűtőtestet ezideig nem sikerült megjavittatniok, ám az ilyesmi — mondtam — ha ritkán is, — de előfordul. Két évvel ezelőtt nekem is bajom volt a... — De nekünk semmi bajunk nincs a fűtőtesttel! — vágott közbe Adamson — a furnace kifogástalanul működik. Azért van ilyen hideg a lakásban, mert eleget akarunk tenni Ford elnök felhívásának, és takarékoskodunk az üzemanyaggal. Ha csak százmillió amerikai úgy cselekszik mint mi, egy-kettőre legyőzzük az inflációt. — Jó, jó — mondtam kissé tamáskodva — dehát ez csak a fűtés..És az élelem? ( — Naponta egyszer eszünk, akkor is keveset. — Ruházat? — A tavalyi, divatjamúlt dolgokat hordjuk. — Szórakozás? — Olvasunk, miegyéb. A rádióban időnként meghallgatjuk a híreket, hogy tudjuk: mi újság az infláció frontján? Már este nyolckor ágyba bujunk, hogy ne pazaroljuk a villanyt. — Hát ez igazán dicséretreméltó — mondtam őszinte elismeréssel — ha ezt százmillióan csinálják, akkor... de vajon csinálják-e százmillióan? — Remélem, hogy csinálják — dugta ki fejét a takaró alól Adamsonné — de én ismerek olyat is, aki nem csinálja. Például itt vannak a szomszédban lakó Evasonék. Azok jobban élnek most, mint korábban bármikor. Minden évben elmennek nyaralni valami exotikus helyre: Hawaiiba, vagy Tahiti szigetére; ha meg itthon vannak egyik partyt adják a másik után. Ezek a kisujjukat sem mozdítják meg az infláció leküzdése érdekében... — Node Adamsonné asszony, ha mindenki azt csinálná, amit maguk, — vagy ha nem is mindenki, csak mondjuk százmillió ember ülne hideg szobákban, divatjamúlt ruhákban, némi kis élelemmel a gyomrában, s mindössze olvasással és miegyébbel szórakozna, akkor a munkanélküliség ijesztő arányban emelkedne. A gyárak ugyanis nem tudnák termékeiket eladni, viszont ráfizetéssel nem sokáig volnának képesek fenntartani üzemeiket, gyáraikat, s kénytelenek lennének munkásaikat, dolgozóikat elbocsátani. De a termelés csökkenése másfajta katasztrófát is jelentene. Csökkenne kivitelünk, ezáltal csökkenne nemzeti jövedelmünk, az ország elszegényedne és... — Dehát — mondta elképedve Adamson — ha a takarékoskodás ilyen következményekkel járhat, akkor miért jelölte meg a csúcskonferencia és annak nyomában Ford elnök a takarékosságot az infláció elsőszámú orvosságaként? — Hogy miért? — vakartam a fejemet — hát azért mert... egy bizonyosfoku takarékosság nem árt, sőt., használ... de... de egy bizonyos fokon túl, már árt., tetszik tudni úgy vagyunk ezzel, mint az orvossággal amely kis adagban gyógyít, nagy adagban öl., pontosan igy és... éppen ezért... Adamsonné ismét kidugta fejét a pléd alól: — Ne beszéljen annyit — kiáltott rám — inkább azt mondja meg: hol a határ, ameddig a takarékoskodás orvosság, s azon túl: „méreg”! Erre feleljen! — Hát izé... nyögtem... ezt bizony sajnos nem tudnám megmondani... De talán majd megállapítja a legközelebbi gazdasági csúcskonferencia! Magyar fácánok Pele szigetén Irta: SZÉKELY MOLNÁR IMRE Székely-Molnár Imre Mikor ezek a sorok megjelennek, már vége a vadászszezonnak Pele szigetén. Október első és utolsó hete az az idő, amikor a sok kocavadász — mert mi másnak is lehet nevezni azokat, akik rakásra lövik a fácánokat, közben egymást is megsebesítik, és nem is ritkán halálosan — szezonja tart. A vadászat idejére meghívják a környék orvosait is, hogy kellő időben kéznél legyenek, és mint a statisztikai adatok mutatják, nem is unatkoznak, mindig akad dolguk. Folyik az embervér és szükség van az orvosi beavatkozásra. A fácánvadászatnak ez a két hete valóságos mészárlás, anyag az van bőven, mert azon a szigeten tízezrével tenyésztik a Magyarországról importált fácánokat. Ezek a nagy madarak már annyira elszaporodtak a szigeten, hogy jut belőlük bőven Amerikába is, ahol több helyen is űzik ezt a nagyszabású fácánirtást. Pele sziget minden bevételét ez a két hetes vadászat képezi. A „nimródok” először is megfizetik — méghozzá jó borsos áron — a vadászati engedélyt, ezért a pénzért rakásra lőhetik a fácánokat, de az általuk elejtett madarakból csak kettőt vihetnek haza magukkal. Csak ennyi az övék, a többiért fizetni kell, ha el akarják szállíttatni. A „nimródok” ezért a szenvedélyükért nem sajnálják a pénzt, még a tömeges sebesülést sem bánják, sőt az sem valami nagyon érdekes, ha valakit tán agyonlőnek közülük. Ilyesmi minden évben többször is előfordul, s azt szokás szerint elkönyvelik véletlen balesetnek. Talán igy is van ez jól, s igy van rendjén, ugyanis utólagosan soha nem lehet kinyomozni, hogy ki adta le a halálos lövést. Pele-szigetén annyi a fácán, hogy aki nem akarja is eltalálja őket, nem egy vadász van olyan, akinek előzőleg még puska sem volt a kezében. Pele-szigetén senki nem fizet adót, szép bevétel üti a markukat, jól kifizetődik a tömegszállás és a koszt-adás is. Magyarországon az én időmben úri passzió volt a fácánvadászat. A tojót nem volt szabad lelőni, csak a kakast. A legjobb úri vadász hírében gróf Bethlen István állott. Mondják, akik látták, hogy soha nem hibázott, amelyik fácánkakasra a gróf ráemelte a fegyvert, az menthetetlen volt. Ezekre a szép napokra gondoltam, mikor Klotild ligetéről visszafelé utaztam a vonaton, mellémkerült az egyik TSZ elnöke, aki szenvedélyes vadász is egyben. Elmondta, hogy ezen a tájon sok a dámvad, a róka, vaddisznó, a fácán, a fogoly és a csikorgó fagyban az éhség lekergeti a Kárpátokból a farkast is. — Ma már mindenki vadászhat, ugye? — kérdeztem tőle. — Na nem, — mondja. Ma egy uj tagnak nehezebb bejutni a vadásztársaságba, mint az egyetemre egy kitűnően érettségizett diáknak. A vadászjelöltnek (Folyt, a 12. oldalon) A dolgok kegyetlen alakulása az, ámikor az élelmiszerrel való ellátás céljára tenyésztett állatokat megölik és elföldelik, miközben az emberek egy része rosszul táplált vagy éhezik. A szarvasmarhák százainak elpusztítása nemcsak az Egyesült Államokban, hanem az egész világon elkeseredést váltott ki. Az egyik brazíliai újság úgy nevezte az eseményt, mint „barbár gesztust”. A szarvasmarhákat kivégző állattenyésztők természetesen azt akarták, hogy felhívják magukra a figyelmet, de nem azt, hogy bírálják őket cselekedetükért. Ök az állattartáshoz szükséges takarmányfélék árának felemelkedése és a termékeikért kapott alacsony piaci árak miatt tiltakoztak. Azt mondták, hogy amig egy tehenet felnevelnek és végül eladnak, állatonként 100 dollárt veszítenek. Az állatokat néhány kivételtől eltekintve, a National Farmers Organization tagjai pusztították el. A szervezet egyik szóvivője azt mondotta, hogy a huscsomagolók megtagadták, hogy a levágott állatok húsát tartósítsák és a szegényebb családoknak ingyen odaadják. Az események láttán visszaemlékezik az ember az 1968-as clevelandi hasonló állatpusztitásra, amikor disznókat öltek meg és földeltek el az álattenyésztők, az alacsony árak elleni tiltakozásuk kifejezése képpen. Mindenesetre a legtöbb amerikai és külföldi úgy tekinti ezeket a cselekményeket, mint felesleges pocsékolást. Ezt sem a jól táplált, sem a rosszul táplált vagy éhező népek nem értik meg, hanem őrültségnek nevezik.
