Magyar Hiradó, 1974. július-december (66. évfolyam, 27-52. szám)
1974-10-24 / 43. szám
16. oldal UTIJEGYZETEK MAGYAROK A NAGYVILÁGBAN Irta: KAPOTSY BÉLA Az elmúlt nyáron feleségemmel keresztül-kasul jártuk Európát és csodálatos módon Olaszországban ütköztünk a legtöbb magyar honfitársba, óhazaiba és külföldibe. Velencében élvezet volt a Szent Márk téren a Florian zenés kávéház-cukrászdát felkeresni. Régi, patinás hely ez; gondolom, létezett már a K. und K. monarchia alatt is. Film is készült róla; világszerte ismert hely. Ide szoktunk járni délelőtt, amikor a hely árnyékban van, s este, amikor a zenekar klasszikus és olasz számokat játszik. Feleségemmel éppen a helyi időjárásról beszélgettünk, amikor az előttünk ülő hölgy hátraszólt: „Maguk magyarok?” „Amerikai magyarok,” mondtuk. Az illető hölgy „Én Újvidékről való vagyok, Bécsben élek és jugoszláv férjem van,” hosszú bemutatkozással válaszolt. Hibátlanul beszélt magyarul; kis idegen iz azonban kiérzett beszédéből, ami csak érdekesebbé tette mondanivalóját. Csak az asszony tudott jól magyarul, a férj pár szót csak. De a feleségből úgy áradt a magyar nyelv szeretete, mint a frissen fakasztott forrásból a tiszta viz. Lenyűgözött bennünket kedvességével, szeretetével, magyar nyelvhüségével. A Florian-ban egy kanadai-magyar házaspárral is találkoztunk. Itt a férj figyelt fel magyar beszédünkre, s fordult hozzánk nagy örömmel. Fiatal mérnök volt, még a második világháború előtt került Kanadába mint gyermek. Felesége „honfitársunk” volt; chicagói amerikai. Nem tudott magyarul, s igy a tapintatosság megkívánta, hogy angolul beszéljünk. De a férjből — szinte elemi erővel — néha kitört a magyar szó, áradt belőle mindaz az érzésgazdagság, amit csak magyarul lehet közölni, kifejezni. Őket csak egyszer láttuk — futó isemretség volt. Egy délután hajóval átmentünk Velencéből a Lidóra, amely onnan kb. 20-30 percre van. Beszállás után mindjárt a szellős felső fedélzetre siettünk s leültünk egy félig már foglalt padra. Nagy magyar beszélgetés fojtmár ott: egy négy tagú család beszélt lelkes izgalommal Velencéről és szépségeiről. Középkorú, munkás házaspár volt, két leánygyermekkel, akik először jöttek Magyarországról Olaszországba. Ha létezik egy speciális öröm, amit Itália első meglátása vált ki, az bizony spontán áradt ki belőlük, amit nem leplezett semmi, sem a modor csiszoltsága, sem a hangnem tudatos mérséklése. Úgy örültek neki, mint madár a szabadságnak. Lidóba érvén, már elsétáltunk az első világháború előtti időkből még épen maradt Hungária szálló előtt, amely — a névhez illően — Zsolnay csempével van kirakva, benne középen az apostoli kettős kereszttel. Egy kirakatban gyönyörködtünk, amikor újra magyar szó ütötte meg fülünket. Két fejkendős, igazi vidéki magyar asszony ült az üzlettel szemben lévő pádon, az árnyékban. Hűsöltek, hazaiasan. Ök is, mi is szívből megörültünk a magyar szónak. Gyöngyösi parasztasszonyok voltak, egyikük fia hozta el őket autóval. Boldogok voltak, hogy eljutottak O- laszországba, s örömüket csak az rontotta el, hogy a benzin helyi drágasága miatt le kellett mondani, hogy Rómába is eljussanak, amire bizonnyal nagyon vágytak. Jól esett hallani, mily örömmel és mily szeretettel beszéltek az idei „jó termésről”, az ő életükben ez bizony oly fontos. Beszédük izes, kedves, és szeretetteljes volt, s kérdéseik: „Hát maguk hogy élnek ott a messze Amerikában?” — bizony szivünkig hatott őszinte szivjóságukkal. Örültünk az ismeretségnek, jó utazást kívántunk egymásnak, imáinkba foglaltuk őket és szándékaikat. Még egy magyarral, pontosabban egy amerikai-magyarral találkoztunk Velencében: egy másod-generációs ohioi asszonnyal. Valahol Cleveland mellett született, jól tudott még magyarul, habár kicsit palócosan beszélt. Lelkesedett mindenért, ami magyar vonatkozású volt, bármi volt is az. Bizony jól esett olaszországi tartózkodásunk alatt ily gyakran magyarokkal találkozni. A KORSZERŰ EGYHÁZ A püspökök az egyházvezető hatalomról tárgyaltak VATIKÁN VÁROS — A Második Vatikáni Zsinat egyik eredménye, hogy szélesebb körű nemzetközi gyűléseket tartanak, amelyek célja a Római Katolikus Egyház korszerűsítése. VI. Pál pápa már 1967-ben meghirdette, hogy az egyházkormányzást megosztja a világon működő püspökökkel, mert ezáltal akar viszszatérni a korai egyház tradíciójához. Régen úgy tekintették a pápát mint az elsőt az egyenlők között, és nem mint a legfőbbet. Amikor azonban kivitelezésre kerül a terv, súlyos nehézségekkel találkoznak. A nehézségek abból erednek, hogy -az egyház jelenlegi struktúrája egységes szervezetű, de ennek gyökerei és indítékai közösségiek. A bíborosok és főpapok nemrégen tartott gyűlésén éppen a hatalomnak a kérdései forogtak felszínen. A negyedik római püspöki zsinaton 143 egyházi vezető és választott képviselő • jelent meg. Ugyanakkor jelen volt a keleti katolikus egyházak 14 pátriárkája és főbb papjai is, valamint a római kúria 17 vezetője és a pápa által kijelölt 22 főpap. Eredetileg úgy hirdette meg a pápa, hogy az egyház missziós tevékenységét vizsgálják meg a mai világban, amikor a modern ember a szekularizáció felé hajlik. A gyűlésen azonban csaknem teljesen félretették az egyház alapvető feladatával, az evangélizációval való foglalkozást. Az egyházon belül és kívül támadt kritikák úgy nevezték a gyűlést, mint kirakatrendezést, amiben méltó folytatója volt elődeinek, az 1967- ben, 1969-ben és 1971-ben tartott püspöki zsinatoknak. Az egyházkormányzás kérdéseinek az előtérbe kerülése miatt kevés szó esett az evangélium hirdetéséről és még kevesebb azokról, akiknek az evangéliumot hirdetni kellene. Pedig a világ népessége közül két és fél billió ember még alig hallott valamit Jézus Krisztusról. Ezt a tanzániai püspöki konferencián fel is hozták a múlt nyáron, és kifogásolták, hogy a zsinat napirendjében csaknem kizárólag egyházszervezeti problémák szerepelnek az egyház lényeges kérdései helyett. MIVÉ LESZÜNK SZÉTOSZTOTT FIATALSÁG Egyik kedves barátom — egy lelkipásztor — felesége beszélte el, már jó régen, ezt a kis történetet. A tiszteletesasszony — tiz gyermek édesanyja — sok törődéssel, munkával, de mindig hittel és hitben nevelte gyermekeit. Az évek során a sok gond, baj alaposan megviselte. Egyszer meglátogatta őt Mari néni, a gyülekezet egyik idősebb asszonya. Körülnézelődve a lakásban, megpillantotta a tiszteletes asszony menyasszonyi képét. — Hát ez a szép kisasszony kicsoda? — kérdi élénk érdeklődéssel. — Én vagyok az, Mari néni, Nem ismer rám? Menyasszonyi képem ez. Mari néni eltűnődve néz hol a képre, hol a tiszteletes asszonyra... — Mi az Mari néni? Talán nem is hiszi, hogy azon a képen én volnék? ’ Mari néni csak váltogatja a pillantásait a kép és a tiszteletes asszony között. Majd nagy sóhajtással öszszecsapja a kezét és úgy mondja: — Teremtő Istenem! Hogy mivé is leszünk! Szétosztott fiatalságunk másokban mint az élet szeretete raktározódik fel és marad fenn, megsemmisithetetlenül...(I. Kor. 13: 8a). Bagdy István ÉVFORDULÓK HUBAY JENŐ zeneszerző és kiváló hegedűművész születésének 116. évfordulója. VÁMBÉRY ÁRMIN kelet-kutató, néprajztudós és földrajzi iró 61 éve halt meg. PUSKÁS TIVADAR a telefonközpont és a telefonhírmondó feltalálója 130 esztendeje született. PULSZKY FERENC régész, akadémikus, a Nemzeti Muzeum egykori igazgatója születésének 160. évfordulója. BARTAYANDRÁS zeneszerző, az első magyar vigopera, a „Csel” szerzője, aki a Nemzeti Színház igazgatójaként először adta elő Erkel Hunyadi László cimü operáját, 120 esztendeje halt meg. AZ ÖZVEGYEK (Folyt, a 14. oldalról) kellett valamit, hogy összeszedjem magam. Papirt vettem elő. és írni kezdtem, írtam megállás nélkül, leírtam minden zűrzavaros gondolatomat és dühkitörésemet: gyűlölöm Istent, gyűlölök mindenkit, mert Martin itthagyott egyedül a gyerekekkel. Rémes dolgokat írtam, és bűntudatot éreztem miattuk, azt hittem, talán megőrültem. Nem tudtam, hogy sok más özvegyasszony is ugyanezt érzi. Nem értettem meg, hogy ha ki akarok jutni a válságból, legjobb szabadon sírni és ordítani. Aztán amikor mind ez tisztázódni kezdett bennem elővettem a naplóimat és könyvvé formáltam őket. — A statisztikák szerint minden hat amerikai férjes asszonyra egy özvegy jut. Könyvében azt tanácsolja az asszonyoknak: ne hanyagolják el pénzügyeiket, legyen programjuk arra, hogy mihez kezdenek szerencsétlenség esetén. — Igen. Társadalmunk makacsul tiltakozik a gondolat ellen: a halál az élet része. — Milyennek látja az özvegyek helyzetét? — A társadalom nehezen fogadja be az özvegyaszszonyt. Társasága kínos, zavarbaejtő: azt juttatja az emberek eszébe amire nem akarnak gondolni. — Mit tanácsol az özvegyeknek? — Előbb-utóbb partnert kell találni, abbahagyni az önsajnálatot, és életvidám emberek közé kell járni. Nem szabad otthon ülni, és sóhajtozni: „Smithék voltak a legjobb barátaink, mindig együtt jártunk nyaralni, most bezzeg felém sem néznek...” A Más gyerekeknek két szülőjük van. némelyiknek csak egy: ilyen a sors. — Mit írnak az olvasói? — A nők azt írják: „Megszabadított a bűntudattól.” Amerikában az emberek nagyon elidegenedettek és magányosak, nem úgy festenek, mint a televízióban, ahol csupa boldogságtól sugárzó papa, mama és gyerek látható. Rengeteg a rejtett szorongás, a tabu téma. Az özvegynek vállalnia kell helyzetét, gyermekei előtt is, mások előtt is. Enzo Biagi
