Magyar Hiradó, 1974. július-december (66. évfolyam, 27-52. szám)
1974-10-24 / 43. szám
16. old«! MAGYAR VIDÉK: A nyírségi népművészetről és “pingálás”-rol kamrának használták, nem volt szükség a dfrázásra. Máshol konyhává alakították, takaréktüzhelyet állítottak bele. Az utolsó cifra pitvarokat a hatvanas évek végén bontották le Aj alkon. Néhol azért még ma is fölfedezhetünk az idősebb háziasszonyok által kézzel pingált “bundás” rózsákat, rozmaringogat és páros galambokat az iparosmester festette szobákban is a mennyezet alatti falcsikban. Jól példázza ez azt, hogy miként szorul ki a gyakorlatból a régi díszítő eljárás, bár — ha csikká zsugorodva is — még maikacsul birkózik az uj, városi ízléssel. Muraközi Ágota után a naiv képzőművészeti gyűjteménynek, parasztfestők és népi falfaragók állandó kiállításának ad majd helyet. • Hazaérkezett Olaszországból Veszprém város vegyes kara, amely az elmúlt héten Goriziában nemzetközi kórusversenyen vett részt. A kórus a verseny 4 kategóriájában indult és mind a négy kategóriában kiváló eredményt ért el. A zsűri két első és két második dijat adott az együttesnek, ezenkívül elnyerték a zsűri különdiját is. • A tervek szerint 1976-ra megépül a csengeni uj Szamos-hid. Mint ismeretes, az 1970-es árvíz során a 20 ezer tonna teherbírású hid pillérjei megsérültek, és azóta a hid állandóan süllyed. A 10 millió forintos beruházással készülő 350 méter hosszú hid földmunkálatait a közelmúltban befejezték, és hamarosan megkezdődik a cölöpalapozás. • A Zengő lábánál fekvő Pécsváradon isméit megrendezik a hagyományos “Lukács-napi leányvásárt”. A rendezők mintegy 10—15 ezer embert várnak a rendezvényre, amelynek legérdekesebb eseménye a “mustra” — a legszebb leányok és párok szemléje — lesz. zalékát, 1970-ben pedig mindössze 5 ezrelékét adta az ország szarvasmarha állományának. Az Országos Állattenyész tő Felügyelőség legutóbbi vizsgálata során azt állapította meg, hogy magyar-szürke szarvasmarhából az országban összesen tő tenyészbika és 483 tenyésztehén van. ‘Kiderült az is, hogy az állomány egyedei közeli rokonságban vannak egymással, ami a fajta fokozatos leromlását idézi elő, ez ugyanis a génkészlet “kopásával” jár. Mindez az állomány puszta létét veszélyezteti. Ezért a felügyelőség — genetikusok bevonásával — széleskörű tervet dolgozott ki a magyar-szürke állomány fenntartásának biztosítására. Pontosan meghatározzák egyebek között az immungenetikai összefüggéseket, egyeztetik a származási adatokat, és ezután Mjelölik a legszebb tenyészállatok, melyeknek állományát Joguszláviából és Erdélyből származó apaállatokkal egészitik ki. Az eddiginél nagyobb anyagi támogatást is biztosítanak az ilyen állatokat tartó gazdaságoknak. így remény van arra, hogy a fajta génkészlete nem vész el, és az idegenforgalmi látványosságok ‘közül sem hiányzik majd a szürkemagyar gulya. ÓHAZAI KRÓNIKA Kecskemét városközpontjában az Országos Műemlékvédelmi Felügyelőség anyagi támogatásával helyreállítanak egy 1746-ban épült földszintes népi műemlék házat. Az egykori lakóház a felujitás A vándorablakos búcsúja DEBRECEN — Nyugalomba vonult az utolsó vándorlablakos Hajdu-Bihar megyéiben — közili a megyei lap. Csaknem ötvenévi vándorlás után utoljára járta végig a Debrecen környéki falvakat Repka József, hogy elkiáltsa: “Ablakot csináltassanak, itt az ablakos!” Háti alkalmatossága: a kroska, a hajdan nagybecsű mesterség klasszikus szerszámaival — az üvegvágóval, a colstokkal, a gittkeverő késsel, a harapófogóval és a különleges kalapácscsal együtt — múzeumba került. Mint néprajzi érdekesség, látható lesz mellettük a mester kedvenc barkóoafa botja is, amelyet még pályája kezdetén szemelt ki a hegyközi erdőkben, bevagdosta, hogy görcsös és tűzön pörkölte, hogy tartós legyen. A most 75 éves nagyhutai mester elmondotta: a foglalkozást a fiatalok általában az apjuktól tanulták el, s önállósodva váfadorutra indultak. Egy-egy vándorút kéthárom hónapig tartott. Maga a szakma nem nehéz, inkább a cipelés okozott problémát: egyszerre 30-40 kiló üveget vittek a hátukon. .... -- . . _ í- a) altiul .loqsiytó Ajak község, Szabolcs-Szatmár megye. Szabolcs-Szatmár megye észaM részén, Kisváradtól délkeletre terül el Ajak község, a ‘Nyírségnek ez a népraj zilag különösen érdekes, színes foltja. Nevezetességét díszesen cifrázott pitvarainak, a legutóbbi időkig megőrzött népviseletének és gazdag folklórjának köszönheti. Ajak arculatát magyar, rutén és szlovák betelepülők alakították ki a századok folyamán. Az 1860. évi ármentesités után a lakosság a földművelésre tért át a korábbi nagyarányú állattartásról. A múlt század második felétől a dohánytermesztés föllendülésével sok dohányos feles-kertész telepedett be Gyöngyös vidékéről. Aratás idejére szlovákog jöttek szintén Hevesből, és egy részük itt talált végleges otthonra. Jóllehet az idegen ajkúak hamarosan elmagyarosodtak, korábbi telephelyeikkel mégis hosszú időn át fenntartották a kapcsolatot. Ennek a körülménynek szerepe volt az ajaM viselet- és lakáskultúra alakulásában is: a mai ajaM ünnepi női viselet Hevesből beköltözött dohánykertész lányok és asszonyok úgynevezett szabad elejü ruhájának ujjas formájából és a tősgyökeres ajaMak egykor divatos lakatosujjas ruhájából alakult ki. A nagybirtoktól körülzárt agrárlakosok zöme Ajakon mezőgazdasági napszámosként kereste a kenyerét. Közeli és távoli uradalmakba jártak summásnak. Kisvárdára dohányosnak. Fürge észjárású, szorgalmas munkásemberek hírében állottak megyeszerte. Minthogy földvásárlásra — a nagybirtok miatt — kevés alkalom nyílt, fölösleges pénzüket házaik csinosítására és öltözködésükre fordították. A tarka viselet, és a rózsás és madaras cifra pitvar szeretete egy tőről fakad — ugyanannak a színekben, mintákban tobzódó diszitőkedvnek a megnyilvánulásai. Ez a sajátos diszitőkedv elkülöníti az ajakiakat a többi szabolcsi község lakóinak szolidabb Ízlésétől. A több szinü “fuksziavirágos” cifrázást először egy Gácsér Jánosné nevű parasztasszony alkalmazta Ajakon 65—70 esztendeje. Ehhez már ecsetet használt. Tőle tanulta a festést Takácsné Ragány Anna, és továbbfejlesztette eleven képzelőerővel, jó kombinálókészséggel. A ‘fukszivirágos” cifrázással egy időben divatozott a falnak “nemzetiszinü kockákkal” való díszítése is. Majd a kettő vegyüléséből alakult ki a rózsás és madaras festés az első világháború előtti években. A Takácsnétől kialaMtott pitvarfestés hamar elterjedt a faluban, a közösség jó befogadóalanynak bizonyult. Néhány asszony — Balaskó Ferencné, Gerzsenyi Istvánná, Molnár Jánosné, Rozinka Bertalanná — cifrázókészsége művészi szintre emelkedett. Mindegyikük egyéni módon használta fel a közös motivumkincset. A gondosan lemeszelt falat sárga vagy égszínkék festékkel fedték le. A pitvar külső és belső bolti; vét, és az összes füstjárta területeit kicifrázták. Először ■ az “ajját szegték” be. E szegélydiszbe nemzeti szinü, kékrózsaszin esik fölé “rece” és virágkoszoru került. A szegélydiszben tömörségre, zsúfolásra törekedtek, mig a boltiven a korsóból, cserépből kihajló virágtő levegős, könnyed elrendezésű maradt. A szabad falfelületet ügyes, gyors kézzel, jó szemmértékkel “rozmáringos kockákba” osztották. A szakaszosan tagolt hímzésekhez hasonlóan e “kockák” mindegyike különálló, zárt kompozíciót képezett, közepére dús tarka virágcsokor került, a tetején gyakran “kakas” ült, töves és cserepes virág váltakozott meghatározott sorrendben. A kockákat központosán komponálták, ez azonban nem jelentett egyhangúságot, hanem megnyugtató rendet sugallt. Az erőteljes színezés is a kompozíciót hangsúlyozta. A pitvar külső boltive volt a legdíszesebb. Két oldalán a korsóból kecsesen kihajló virágtő határozott vonalvezetésével könnyed természetességgel követi a boltív hajlását. A legnehezebb feladat a kezdő motivumsor és a koszorú megfestése volt. Ezt a munkát minden esetben “főmester” — pingálóasszony — végezte. Ellenben a fal gondos lemeszelése, festése és a rozmaringos kockákba kerülő “rózsa” cifrázása a háziaszszony gondja volt, és ő többnyire a rózsás falitányérokról másolgatta a mintát. A szücsbundákon látott bonyolultabb mintákat is szabadabb átköltésben alkalmazták a falfestés során. Az első világháború után a harmincas évek végéig élte virágkorát az ajaM pitvar cifrázása. A szabad kémények lepadlásolásával a pitvar elveszítette régi rendeltetését Némely helyen ajtót kapott a kémény alatti hátsó rész ÓHAZAI RIPORT: A magyar-szürke szarvasmarhát megmentik a kipusztulástól DEBRECEN — Az állattenyésztőknek nem egyszer kell “nyulniok” valamelyik mármár elfelejtett állatfajhoz, ha uj tulajdonságokkal akarják gazdagítani meglévő állományukat. A “visszahozott” állatok tulajdonságai általában nem versenyképesek az újakéval. Egyes betegségekkel szemben azonban kevésbé fogékonyak, és a kutatók ezt a tulajdonságukat igyekeznek “átmenteni” az uj fajták “vérébe”. Igen ám, de gyakran keresik a régi fajtát és nincsen már hírmondója sem . . . Alighanem ez lett volna a sorsa a jobbára csak régi festményeken és az idegenforgalmi jelentőségű állattelepeken látható magyar-szürke szarvasmarháknak, amely “galylyas” és “csákós” szarvairól és a pofára lehuzódó fekete foltról ismerhető fel. Ezt a fajtát a 19. század közepéig majdnem kizárólag a honfoglalás idején, őseink által behozott állományból tenyésztették ki. Jellegében némileg csak a török hódoltság után változott az állomány, és így alakult M a sztyeppi-marhák legszebb alfajtája, a magyarszürke marha. Edzett volt és igénytelen: a maga korában Európa-szerte az egyik legértékesebb vágómarhának tartották. A folyók szabályozásával, az alföldi mocsarak lecsapolásával a vadvizekkel öntözött buja legelők területe csökkent és igy a gulya-beli tartás lehetősége is megcsappant. Fokról-fokra előtérbe kerültek a gyorsabban fejlődő, több tejet adó és istállózást jobban megháláló fajták. Jellemző, hogy mig 1870-ben az állományt teljes egészében a magyar-szürke alkotta, addig 1924-ben már csak 18 szá-
