Magyar Hiradó, 1974. július-december (66. évfolyam, 27-52. szám)
1974-10-24 / 43. szám
14. oldal Irta: DOHNÁNYINÉ ZACHÁR ILONA Örömet szerzett nekem, hogy az elmúlt napokban megjelent a cikkem, melyben arról Írtam, hogyan találtam rá az Urra, olyan visszhangra talált olvasóink körében, hogy levelet kaptam azzal a kéréssel, írjak bővebben erről a tárgyról. Mivel a levél írója csak keresztnevét említette, nem tudtam neki válaszolni, de ilymódon teszek eleget kérésének. Viszont hangoztatni szeretném, nem dicsekvésképp mondom, hogy egy szeánsz keretében találtam rá a Mindenhatóra. Krisztus valamikor azt mondta: ,,Boldogok, akik nem látnak és mégis hisznek.” Én sajnos rosszabb voltam a kételkedő Tamásnál, nekem arra volt szükségem, hogy kézzelfogható módon győződjek meg a valóságról. Ezért Ernőm halála után testben és lélekben annyira megtörve. hogy alig bírtam lábamon állni, zarándokoltam Miamiba, hogy ott egy ismeretlen környezetben megpróbáljam kipuhatoni, van-e valóban örök élet? Már annyiszor csalódtam életemben, nem akartam hinni valamiben, amiről később kiderülhetne, hogy csak szép szivárvány, mely feltűnik, de nincs sehol. Isten, gondolom, megértette azt, hogy mi volt a lelkemben. Szerintem mindegy, hogy milyen utón találunk rá Istenre. A fontos az, hogy rátaláljunk. Én ezt az utat választottam és Ö végtelen kegyelmében megbocsátott érte. Miamiba érkezve az Uram tanítványa várt rám a repülőtéren édesanyjával és a zenészek egyletébe kisért, ahol szobám volt. Olyan kábult és ideges voltam, hogy csak arra emlékszem, amikor este Joan, a tanítvány értem jött, hogy kocsiján elvigyen abba a magánházba, ahol vagy húsz médium összejött, hogy részt vegyenek egy hírneves kanadai médium előadásán, aki csak látogatóban volt itt és úgynevezett „mesteriskolát” tartott. Senki se tudta, hogy' ki vagyok. Kilétemet szigorúan titokban tartottam. Amellett nem is lett volna szabad idegennek résztvenni ezen az összejövetelen. Joan azonban jóba volt egy ezredesnével, aki mint médium hivatalos volt és az értesülve róla, hogy a meghívottak egyike megbetegedett, engem csúsztatott be helyébe. Csak közönyösen üdvözöltek — mind egymással beszélgettek és Joan távozása után rettenetesen egyedül éreztem magam. Egy kölyökkutya ugrált a szoba közepén, és senki se utasította csendre, a falon egy kalitkában egy papagály rikoltozott. De mikor a médium belépett — középkorú, kedvesarcu asszony — elcsendesedett HETI NAPTÁR NOVEMBER (NYILAS HAVA) 28— Hétfő: Simon 29— Kedd: Nárcisz 30— Szerda: Alfonz, Kolos 31— Csütörtök: Farkas 1— Péntek: Marianna 2— Szombat: Achill 3— Vasárnap: Győző mindenki. Egy karszékbe ültették és mindnyájan letelepedtünk köréje. Nem sötétítették el a szobát — egy homályosan égő lámpa továbbra is világított, úgyhogy mind láthattuk egymást és valamennyien halkan elkezdtek vallásos dalokat énekelni. Elcsendesedett hirtelen a két állat is — a papagály úgy elhallgatott, mintha nem is létezett volna, a kutya meg bebújt valamelyik karszék alá és meg se moccant többé. Mikor az ének véget ért, a mellettem ülő ezredesné felállt, odament a médiumhoz és kezébe nyomta Ernőm óraláncát, melyen kulcsok, késecske, apró arany elefánt és más amulett csüngött, majd ölébe pottyantotta jeggyűrűmet, melyet, csak nég évvel előbb vettünk Angliában egy antikváriusnál, mivel annak idején, mikor megesküdtünk~ nem- volt pénzünk ilyen szép jeggyűrííre. De a médiumot nem lehetett megtéveszteni. Amikor a gyűrűt tapogatta, NŐI SAROK AZ ÖZVEGYEK Lynn Caine asszony könyvének cime: „Az özvegy”, óriási siker Amerika-szerte, hatalmas visszhang, sok televíziós vita. A könyv főleg a nőolvasóknak tetszik; a statisztikák szerint tízmillió amerikai nő él özvegyi sorban. A New York Times azt irta a könyvről: „Mindenfajta magányosság elviselésének tankönyve lehetne.” Lynn Caine a saját tapasztalatait írja le, nem titkolja el eszméit, még a legbátrabbakat sem, néhány tanácsot is ad. Például: a rokonoknak. Ne mondják neki, hogy „mennyire vele éreznek”, hanem segítsenek. Úgy például, hogy egy-két óráig vigyáznak a gyerekre. És maguknak az özvegy asszonyoknak: „Ha munkád van, folytasd, ha nincsen, akkor keress. A gyerekekkel légy őszinte, ne engedd, hogy fantáziájuk elragadjon. Érzelmeidet fejezd ki mind, még a legesztelenebb dühöt is. Ha nincs senki, aki meghallgasson, fizess érte valakinek.” Önmagáról azt mondja: „Nem tekintem magam másodrangu állampolgárnak, hanem anyának, dolgozó nőnek, eleven és érdeklődő valakinek. Élni akarok és megállni a magam lábán a világban.” Amikor Martint 16 évi házasság után megölte a rák, Lynn Caine majdnem eszét vesztette. A magas, szőke, határozott arcú férfi ügyvéd volt, mégsem maradt utána semmiféle biztosítás vagy értékpapír. Az özvegy magára maradt két gyermekével. Esztelenül kapkodott: irt egy gazdag politikusnak, hogy küldjön neki félmillió dollárt. Reménytelen vitákba bonyolódott, felhívta telefonon minden régi udvarlóját, s régen elfelejtett kalandokat próbált újrakezdeni. Kiköltözött egy elővárosba, pedig nem tudott autót vezetni, és ideje sem volt, hogy ellássa a házat. Most már visszaköltözött a gyerekekkel régi lakásába. Dolgozni jár, egy nagy kiadóvállalat sajtószolgálatánál alkalmazzák. Negyvenéves, kicsit hervadt, olyan, mint Vivien Leigh utolsó filmjeiben. Nagy levélcsomagot mutatott: nemcsak özvegyasszonyok imák, hanem börtönben ülők, homoszexuálisok, emberek, akiknek szükségük van rá, hogy kitárják a szivüket valakinek. Nem gondolta volna, hogy könyvének ilyen nagy hatása lesz. Megkérdeálmatagon mondta, hogy ez a gyűrű boldog gyűrű, sok szerencsét hozott valamikor egy ifjú párnak. De nem a jelenlegi tulajdonos számára készült. „Magas, szőke fiatalasszonyt látok, mondotta,” afrikai angol gyarmaton, neki rendelte az ura. Boldog volt vele egy ideig, akkor egy járvány vetett véget életének.” Aztán a láncot vette kezébe és megmarkolta a kulcsot. „Maga egyedül maradt, segítség és támogatás nélkül,” mondta hozzám fordulva. „Az ura odaát nagyon aggódik. Jól vigyázzon mindenére! Őrizze minden fillérjét, mert az ura megdolgozott ezért és azt kívánja, hogy maga használja”. Még több mindent mondott, amiről legközelebbi hozzátartozóim se tudtak, és ami meggyőzött róla, hogy csakis a Szellemvilágból jöhetett a felvilágosítás azaz kinyilatkoztatás. Most már TUDTAM, hogy van örök élet, hogy van Isten, van Krisztus, aki szabadon rendelkezik bűn és erény felett. Azt is megtanultam, hogy a szenvedés nem büntetés' int van ránkmérve. A bűnösök legtöbbször nem is s* nvednek, mivel nem itt következik be az igazi büntetés, de odafenni. „A bosszú az enyém. Én megfizetek,” mondja az Ur. De nem itt, hanem legtöbbször csak odaát. A szenvedés sokszor áldás. Mert tűzben edződik a vas acéllá. És mivel most már mindezt tudtam, nem volt szükségem több szeánszra. Otthon egyedüllétemben találtam rá igazán Istenre. zeni, miként támadt az a gondolata, hogy megiija történetét. — Nem tudtam, mint kell megbirkózni a gyásszal, az egyedülléttel. Miután Martin meghalt, minden hajnalban rémülten riadtam fel, nem bírtam megmozdulni, remegett a kezem, vadul vert a szivem. Tennem kellett valamit, hogy fel tudjak kelni és elmenni a hivatalba. Depresszió és szorongás gyötört, azt hittem, én is beteg vagyok, én is meghalok. Tennem (Folyt, a 15. oldalon) MIKOR LESZ BOLDOG? Hajdanában zord Sors sodorta, por, játék volt csupán. Vak erők s kényurak alatt tűrt, szenvedett bután. Csoda, hogy mégis megmaradt s emelte önmagát önnön hulláira, amig emberként lábra állt, mig erdő, barlang mélyibői a napra léphetett, s ész, kéz okos használatával teremtett életet. S ma már sok zsarnoki erőt lába alá tipor, s — parányi bár — túlnő eszével roppant arányokon. Századot lép pár év alatt és száguld az űrön át, s a vágtató kor oldalába vágja sarkantyúját. Nem porszem már: ur! Arra megy, amerre ő akar s csak engedi, hogy szárnyain hordozza a vihar! De boldog úgy lesz, csak ha majd legyőzi önmagát, s az atomtöltetű halál iszonyú démonát. Bódás János Beszámoló egy felejthetetlen élményről
