Magyar Hiradó, 1974. július-december (66. évfolyam, 27-52. szám)
1974-10-17 / 42. szám
16. oldal BUDAPESTI RIPORT: A KECSKEMÉTI KAPURÓL BUDAPEST — Élt Pest városában háromszázötven évet, de száznyolcvan esztendeje már az enyészeté. Kibírt törököt, labancot, főként pedig számos gyalogost, lovast, szekeret, lábas jószágot, szegényt pórt, gazdag nemest, szökött katonát, huszáreskadront, gazdag vásárost és tisztes polgárt. Akadtak idők, amikor még dunai ladikot is kötöttek falai alá. Olykor eléje szökött a megáradt folyam, környékén megduzzadt a mocsár. Máskor porrá száradt alföldi homok lepegette, s a falakon kívül élet s halál egyformán ur volt: gyümölcsöskert, gabonatábla, majorság, törög és gyaur temető Majd eltűntek a temetők, helyükbe, szembe a kapuval, szénapiac, vásártér, lábasjószág-felhajtó került. Pest városának Kecskeméti kapujáról vagyon szó. Arról a kapuról, amely dél felől nyitotta-zárta a polgárvárost, s amelyen át az Alföldről, Cegléd, Kecskemét, Baja felől érkezett a meganynyi nép, s amelyhez vezető belvárosi utcát hol Úri, hol Ceglédi, hol Kecskeméti utcának nevezték. A kaput 1440 táján építették, mint a többi pesti kaput is, a friss bástyafalak közé, a Vízi kaput, a Hatvani, a Váci kaput, a védelmi rendszer biztonságos áteresztőit. Formás, gótikus építmény volt, csúcsos süveggel a hegyén, a süveg tetején bádogkakas forgott, vagy zászló lengett, s talán sokáig félholdja is sugárzott a napban. Emeletének három ablakán tekingettek kifelé az őrök s a felvonóhidat alkonyi trombitaszókor csikorogva vontatták föl a mély farkasverem fölött. A vastag négyszegletű bapubástyát négy sarkán hoszszan elnyúló, kétágú támpillérek erősítették. A bástyák tövében árok húzódott, benne Duna-viz. A Duna-vizen túl kertek, majd újra morotvák, Duna-ágak, gázlók, apró falvak — amig a török föl nem pörkölte őket —, s mindenen túl a ligetes, füves, pásztorkodó messzi Alföld. Régi, török kori metszeteken ilyenféle a Kecskeméti kapu környéke, a városfalon belül féltucatnyi mecset tütornya magasodik. Ámde a barokk korabeli rajzokon már eltűnnek a minárék, a városkapu elé tetemes félkörbástya kerül, oldalirányú bejárattal, a külső bejáratot is védő magas pafánkokkal; a vizi-árkot is az uj bástyán kívül vezették, a gótikus kapu barokkos külsőt kap, de változatlanul védi a várost. 1794-ben bontják le, együtt a falakkal. Pest városa túlnőtte szűk köpenyét a Mária Teréziás időkben, gyorsan terjeszkedni kezd, fontosabbá válik már, mint Buda. A városkapu alapzatát betemetik, föléje uj utat építenek, a bástyák helyére házak kerülnek, s igy tűnik el a középkori Pest emléke rövid félszázad alatt. Majd jött a metró s az eltűnt emlékek kőmaradványa újra felszínre bukkan. Irásné-Melis Katalinnal, a Budapesti Történelmi Muzeum munkatársával, középkori régészével álldogálunk a napokban előtárt falmaradványok fölött s többedmagunkkal a múltat próbáljuk idézni, eleveníteni. A régészek hónapok óta figyelték már, mi minden kerülhet elő a hajdani Kecskeméti kapu környékén mert a régi városfalak egy része a Tolbuhin körút s a Királyi Pál utca 13/b. között, az udvarok tűzfalába építve ma is látható, tüzelőréseivel együtt. Az 1930-as években szervezett belsőudvari kis metszetgyüjteményt s a városfalakat egy házcsoport rejti, bejutni nehéz, mert sehol egy kulcsos házmester. A Kecskeméti kapu — amely most már csak egy cukrászdában viselte a Városkapu nevet s egy faliképen az emlékét — ime, előkerült. Magyari jó szokás ez: először építünk, aztán elbontunk, végül sajnálkozva kaparják elő az alig-maradékot. Ennek is csaknem kétszáz évig szunynyadtak tömzsi alapjai. S hogy méreteket is mondjunk: a Kecskeméti kapu belső terének 680 centiméter volt az átmérője, a kaputorony szabályos négyzet alaprajzú volt, a kapunyilás szélessége 380 centiméter, magassága — s a felvonóhíd magassága is — hat méter lehetett. A torony magasságát tizenkét méternek ítéljük, a kapuelőtti farkasverem négy méter mély lehetett. A városfalak kilenc méter magasak voltak, belül magasabbra emeltek, kívül mélyebbek, szélességük másfél méternyi volt fent, a gyilokjárónál azonban vékonyodott. — A másfél méter éppen két rőf — tűnődünk, hiszen a hajdani mester itt még rőtre, könyökre, araszra s hüvelyekre méretezett. De kitünően! Ezek a falak valóban évszázadokra, nemzedékekre számítottak. S most mi fog történni a Kecskeméti kapu betonerős maradványaival, odalenn, az utca mélyén? Egyelőre betemetik. Majd teljes terjedelmében 1975 őszén tárják fel, kibontják mind a külső, mind a belső szintet, utána _ valaminő alkalmas formában — “helyszíni kiállításra” kerül. Mindezt 1976 végére meg kell alkotni, mert a forgalomnak át kell adni a Kálvin teret s az utcarendszert. Tulajdonképpen afféle kis muzeum lesz ez is, de kibővítik s hozzáférhetővé teszik a Királyi Pál utca 15-ös udvart is, hogy a középkori s újkori városfalról, a Városkapuról a kései nemzedékek föld felett, s föld alatt robogó fiai képet alkothassanak maguknak. De bizony, sem fegyvert, sem patkót, sem török csibukot már nem találtak a mélyben. Szombathy Viktor ERDÉLYI KÉPESLAP: A Bolyaiak városa: Marosvásárhely MAROSVÁSÁRHELY — A régi Vásárhelyre emlékező talán még Bodor Péter zenélőkutjára sem csodálkozna rá jobban, mint a mai száztizezer lakosú nagyváros zajára, forgalmára és méreteire. Teszem azt a Grand Hotelre!... Az 1930-as városka összlakossága (38,517 fő) elférne ma egy uj lakótelepen (a Kövesdom-negyedben ennyien élnek majd a terv szerint) ; s aki bebarangolja a többi városnegyedet is, annak már szinte hihetetlennek tűnik, hogy a polgármesteri hivatal 1930-as jelentése alapján az akkori Marosvásárhely utcáinak több mint fele kövezetlen volt, egyharmada nem volt csatornázva, kétezer házban nem égett villany. Ugyanannak a városkának a közhangulatáról irta volt Molter Károly, hogy 'benne “virul a flekkenélet”; történelmébe pillantva azt, hogy: “Nem volt vádolható nagysággal ez a város!”; s mint jövőépitő nem a fejedelmek, han'em a Bolyaiak városát tiszteli és idézi meg. Ez a gondolat már Kőváry László történetírót is foglalkoztatta (1841-ben), aki bár látta, hogy “a hajdani ökörsütés piacán” város emelkedett, és ott “áll a királyi Táblán”, s ott “csöndeleg a Teleki-könyvtár”, mégsem találja vonzónak a reformkori Vásárhely jelenét, s múltját sem leli. Ám felismervén kortársaiban, a két Bolyaiban a “geniális fő”-t, nagy jövőt jósol a városnak. Nagy szellemek csak az utókor előtt mutatnak nagynak egy várost, de a legkiválóbb gondolatot hurcoló élet sem térhet ki a mocsaras vagy krumpliköves utcák elől. Mit érzett még e város meg nem értéséből mondjuk az Európát is megelőző értelem?!... “Szűk utcák, léptem szorítok, ki mehet itt a fény felé?!”— (idézem Szilágyi Domonkos Bolyai János Vásárhelyütt című verséből) — “tudjátok. hány rőf muszlinnal söpört, itt jártakor Toldalaghiné...” Megvan ma is a Toldalaghiház (Erdély talán legszebb barokk épülete), a XVII. század második felében épült Ealler-ráz, az empire-t tükröző Teleki-ház, de egyre kevesebb a szűk utca. S ahogy tágul az élettér, tágul a város, az erősödő szellemi fényben már van ereje mosolyogni is az emlékezésnek a “nehézkes, kicsinyes, gyanakvó városlakókon”, kiknek jelentcstései és pereskedései elől Tolnai Lajos koldusként mene kült Vásárhelyről. Igaz, még a legsivárabb időkben is akadtak itt lelkek és fők, akik például Aranka György instálására anyagilag is támogatták (1791-ben) a nemcsak Erdélyben nagy jelentőségű Magyar Nyelvművelő Társaság létrejöttét. Többször pusztított itt tűzvész, s üzvésznél nagyobb kárt tett életben s javajkban a tatár-, a török még a Habsburg-hadak öldöklése, de a II. Rákóczi Feí enc vezette szabadságharcban nemcsak részt vállalt a város, hanem Postarétjén választották meg Rákóczit fejedelemnek, s a szabadságot féltőknek lett gyülekezőhelye Marosvásárhely a közelmúltban is: gondolok itt a haladó romániai magyar értelmiség 1937-es, a fasiszta veszéllyel szembeforduló s immár történelminek tekinthető hires találkozójára. Mivel a szellem egymaga nem válthatta meg a szabadságot, sok vért látott ez a város is, mint az egész ország — utoljára 30 évvel ezelőtt. És ma — igenis! — szellemi nagysággal is “vádolható” Marosvásárhely. A hajdani tiszavirágéletü intézményekkel ellentétben csak győzze az ember számba venni a sokrétű szellemi élet meganynyi fellegvárát és bástyáját: nz Orvosi és Gyógyszerészeti, \alamint a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetet, a Pedagógiai Főiskolát, a Teleki-Bolyai Könyvtárat. A Marosvásárhelyi Állami Szinházat (melyben 1962 óta a két tagozat teljesítménye szervesen kiegészíti egymást), az Állami Filharmóniát, a rádióstúdiót, a Maros Néni Együttes, az Igaz Szó, a Vatra és az Uj Élet cimü folyóiratokat . .. Az ország iparosodási üteméhez igazodván, Marosvásárhelyen több mint harminc modern berendezésű üzem és gyár működik jelenleg; az élvonalban említhetjük meg a gépgyártó-, az elektrotechnikai és a vegyipari egységevet. De a nők is nagyobb látivalókat mutatnak fel itt Toldalaghiné muszlinjánál szellemiekben és termékekben, a Bőr- és Kesztyűgyárban, a Könnyűipari Felszereléseket Gyártó Vállalatban, a Konzervgyárban; arányszámuk tizennyolc százalékra emelkedett az Azomuresben is. Bár három és fél évszázaddal korábban lett Bethlen Gábor fejedelem jóvoltából “királyi várossá”, az utóbbi három évtized fejlődése koronázta meg mégis Marosvásárhelyt ama sokáig fényre nem hozott kincsekkel,-melyek egykori krónikása szerint “egy boldogabb ivadék számára” őriztettek. Lőrincz Csaba Érettségi találkozó BUDAPEST — Rendkívül érdekes ötvenesztendős érettségi találkozó volt nemrégiben a pesti Duna Intercontinental különtermében: a volt Szent István gimnázium öreg diákjai verődtek össze részben a világ minden tájáról. A találkozó érdekessége az volt, hogy azt Madridból szervezte meg Jorge Yacobi (eredeti nevén dr. Jacobi György), aki több vállalatból álló hatalmas 'konszernjével komoly gazdasági tényező Spanyolországban s karrierje egyike a legnagyobb magyar emigráns karriereknek. A találkozó bankettjén — melynek különben Yacobi volt a házigazdája—egy hetvennyolc éves tanár és tizenhét öreg diák vett részt, köztük Kellér Dezső iró-konferanszié is, aki persze itt is tartott egy szellemes konferanszot. Elmondotta, hogy az évtizedek során sok egykori osztálytársával találkozott, de egyvalakivel soha, pedig tudta róla, hogy a lóversenypályán van alkalmazva, ahova ő szorgalmasan kijár. Most derült ki a titok, miért nem találkozott vele sohasem: a kifizető pénztárnál dolgozik . . .
