Magyar Hiradó, 1974. július-december (66. évfolyam, 27-52. szám)
1974-10-17 / 42. szám
15. oldal A halhatatlan kedves Irta: CSEJTEY BÉLA Két kezével hátrafogta haját fiile mellett Beethoven, a nagy zenész és szobája ablakából az udvart figyelte. Utipodgyászai készen várakoztak előszobájában és mellette a szék támlájára vetve feküdt körgallérja, mellette cilindere... Az udvaron Max, a kocsis készítette elő a lovakat a nagy útra. Mert messzire kell mennie. Bécsből Magyarországra készül barátjához látogatóba, Martonvásárra. Az utóbbi időben gyakran látogatta azt a kastélyt, mely Brunszvik gróf birtoka... Max, a fuvaros, amint elkészült a hintóval, csendben bekopogtatott az ajtón és illedelmesen jelentette, hogy a hintó készen áll az indulásra. Beethoven összerezzent a betoppanó Max szavaira és csöndesen csak annyit kért tőle, hogy vigye ki a kocsira podgyászait. — ,,A nagy bőröndre azonban nagyon vigyázzon, abban vannak legújabb zenei munkáim, amit okvetlen magammal kell vinnem barátomhoz” — mondta Beethoven. — „Igenis művész ur... — válaszolta Max. Aután lementek a nyikorgó lépcsőkön, elől Max, utána a művész. — Erről a lépcsőnyikorgásról is lehetne irni egy rapszódiát — mondta Beethoven. — Meghiszem azt tekintetes uram — felelte Max — de ezek azután is csak nyikorogni fognak... A hintó ajtaja becsukódott amint Beethoven helyet foglalt. Max pedig megbiztatta a fényes szőrű lovakat és azok szépen galoppoztak a verőfényes bécsi utcákon Sopron felé. Az itt lassan múlott, mert bizony néhol csak poroszkáltak a lovak, de azért haladtak. A nagy zenész fejében uj meg uj melódiák születtek és mire Sopront jól elhagyták, már öreg este lett. A fogadóban, melyben megszálltak, Beethoven ur különös figyelmet fordított Maxra és a fáradt lovacskákra, hogy szállásuk megfelelő legyen éjszakára. A fogadós leánya egy kis könnyű menüettet zongorázott fenn szobájában és a nyitott ablakon át szétterjedt a szép melódia az est csendjében... Természetesen a magyar fogadós nem tudta, hogy milyen nagy zeneóriás van nála szálláson éjszakára. Másnap korán reggel már indultak is tovább, hogy még alkonyat előtt elérjék a Velencei tavat. A tó tükre nyugodt volt és lenyűgöző. Beethoven elgyönyörködött a viz tükrében, amint lassan mentek tovább Marton-A TEMPLOMBA JÁRÁSRÓL (Folyt, a 14. oldalról) mindig gyűjtögetnek valami célra, amit nem érzek a magaménak — panaszolják egyesek. Tény, hogy az egyház feladata első renden az, hogy lelki javakat közvetítsen. Követelőzni semmi joga. Ha azonban bekapcsolódsz a gyülekezet életébe, füled megnyílik az Ige hallására, szived az evangélium befogadására, és ha megismered, mily nagy üdvösséget készített neked Isten és mekkora áron, akkor a rád záporozó ingyen kegyelem téged is hálára indít, s adományod nem kényszerű lesz, hanem önkéntes hálaáldozat. Isten Lelke juttason el — eddigi mentségeid, kifogásaid helyett —erre az elhatározásra: azért megyek templomba, mert Isten ott sokféle jót cselekszik velem. Igéjén keresztül megszólít: az örök élet kenyerével táplál, áldott lelki családba iktat, a gyülekezet testvéri közösségében szolgálatra is méltat. Siklós József vásár felé, Már esti Ávé-ra harangoztak a községben, amikor eléjük bukkant a fehér kastély a zöld fák között... Minden ablak világos volt. Amint a lovak patái felcsattogtak a kövezeten, a ház asszonya és ura örömmel siettek kedves vendégük üdvözlésére. Brunszvik Ferenc gróf — mert ő volt a kastély ura — átkarolta barátját. Beethovent. A vendég pedig erősen meghajolva tisztelettel megcsókolta a grófnő illatos kezét... Azután lassú léptekkel a park felé vették útjukat... Beethoven rögtön Teréz felől érdeklődött. — Mindjárt érte küldök — mondta az apa. De nem is kellett sokáig várni, az erős alkonyaiban lassan közeledett a part utján a tündéden szép leányzó, Brunszvik Teréz. Amint észrevette a vendéget, szoknyája két szélét kissé megfogva, meghajlított térddel mélyen fejet hajtott Beethoven előtt, aki neki jelentős mosollyal, illedelmesen csókot lehelt a kis kezére. Azután a kastély parkjában egy kis sétát tettek és német szótól lett hangos a martonvásári kastély parkja. — Már pár éve járt nálunk a művész ur — fordult Teréz Beethoven felé. — Igen, felelte, talán már elég régen volt, de mindig forróbb szívvel jövök az én Ferenc barátomhoz és a család meglátogatására. Itt kissé elpirulva pillantott Terézre, de ez a pirulás nem volt észrevehető az erős alkonyatban... Lassan visszatértek a kastélyhoz. A művész a Brunszvik családdal a kastély halijában körülnézett. A hall mellett a zeneterem ajtaja tárva volt és a zongora fedele felnyitva bizonyitotta, hogy nem régen valaki még játszott rajta. A hall baloldalán pedig az ebédlő szárnyas ajtaja volt kitárva. A csillárok sziporkázva ragyogtak. Mig a szülők előre mentek Teréz a művész kaiján vonult be az ebédlőbe... Elfoglalták helyüket. A pohárköszöntők után, elfogyasztották a remekbekészült vacsorát és a férfiak beszélgetni kezdtek. Teréz és édesanyja átmentek a zongoraterembe és ott a szerelmes leány Beethoven „Für Elise” című szerzeményét kezdte játszani amit Beethoven már régebben neki ajánlott. Az édesanya figyelte leánya játékát és a másik teremben a nagy zenész erősen megromlott hallása ellenére is élvezte a darabot. Azután lassan ő is bement a zeneterembe és karjára döntve fejét hallgatta a művészien szép zongorajátékot... Ekkor Teréz hirtelen abbahagyta a játékot és Beethovenhez lépett. — Tudja mester, hogy én szeretnék alapítani egy kisgyermekek oktatására való intézetet, aminek az „Angyalkert” nevet adnám? Már mindent kigondoltam, elterveztem és az egész ügy készen van a megvalósuláshoz — mondta a bájos leányzó. — Ez egy csodásán szép lélekre vall ! — mondta a zenefejedelem... Azután igy ment jó néhány napon át: zene. beszélgetés, séta. Mikor pedig Beethoven befejezte az „Appassionata" szonátát, azt a kotta első oldalán Brunszvik Ferenc barátjának ajánlotta. A park fáinak sejtelmes susogása. a falusi emberek dalai ihlették Beethovent és ő órákat ült a zongora mellett — mellette Teréz — és csak játszott, játszott... játszott. Azután a karöltve tett séták Terézzel igen sokat mondtak. Különösen mivel Beethoven igy szólította mindig: „Teréz kedves!" Sokat játszottak négykezes zongora darabokat. A 9. Szimfóniájához nagyon sok alapanyagot vett a Terézzel való séták alkalmával a patak zúgásából, a fák susogásából és a holdfény sejtelmes világából... nem utolsó sorban a két szerelmes szív dobbanásából... Három hét leteltével, Beethoven búcsút vett a kedves családtól és mint mondotta, kedves „munkahelyétől". Visszakészült Bécsbe... Hiába marasztalták őt. hajthatatlan maradt elhatározásában, mert érezte hogy hallása már majdnem teljesen elveszett... A bucsuzás igen fájdalmas és érzelmes volt... Azután sűrűn jöttek a levelek a „hallhatatlan kedvesnek" Teréznek. a szülőknek, kiket „mindig barátnak és testvérnek" szólított... Évek múltán a levelek lelassultak és kuszáltabban lettek megírva. Mígnem 1827 március 27-én elpattant egy zongorahur Teréz zongoráján... Pont éjfél volt. Majdnem mindneki felriadt a zajra az egész házban és különös jelenségnek érezték a dolgot... néhány nap múlva megjött a fájdalmas hir: Beethoven meghalt! Nagy volt a gyász a Brunszvik családban. A család kriptája közelében állították fel a fehér kőből az évszázados fák árnyékában a gondolataiba méllyedő de mégis büszke tekintetű Beethoven fejszobrát, mely a halastó közepén levő kis szigeten lett elhelyezve. Terézt mindennap látták friss virágot vinni hosszú, fekete gyászruhájában a nagy zeneköltő szobrára, aki őt mindig igy szólította: „halhatatlan kedves", i--------------------------COCO, A CLOWN... (Folyt, a 8. oldalról) maga erejéből. 1959-ben aztán nagy baj érte Cocot — vigyázatlanul ment át az úttesten és elütötte egy autó. Kórházi ágyához gyerek-hiveinek több, mint hétezer levelét kézbesítették. Coco felépült, de attól kezdve bicegett. És elhatározta, hogy a gyerekek figyelmeztetésének szenteli életét: közlekedjenek nagy gonddal, óvatosan az utcán. Fáradhatatlanul járta az angliai iskolákat, volt olyan nap. hogy hat iskolában is szerepelt. Hivatásához híven — szöveg nélkül adta el a mondanivalóját. Eljátszotta az autóbalesetét. Bukdácsolt nagy cipőiben. Jött az autó. Coco ide ugrott, oda ugrott. Kiesett a cipőkből. A cipők elszaladtak. Coco utánukszaladt. Hol a cipők kerültek veszélybe, hol Coco. A gyerekek tomboltak. Ki tudja, közülük hányat mentett meg Coco utcai balesettől? A királynő is méltányolta, amit tett. Kinevezte Cocot a Brit Birodalom Tisztjének. Hordta is neve után büszkén a rangos betűket O.B.E. Officer of the British Empire. A gyerekek még nem tudják, hogy meghalt. S ha megtudják, úgy sem hiszik el. Biztos, hogy csak a cipője szaladt el. A két ormótlan bakancs. Ö azonban ott áll a porond közepén, égnek mered a haja és álmélkodik. Coco, a clown... Vándor Péter Körbe-körbe... (Folyt, a 13. oldalról) tulajdonképpen nem értett semmihez. Vissza-visszatérően véres álmokba menekült. Másik énje ugyanis erőszakos, pusztító természet volt. A professzor most utólagosan bevallotta, hogy nem tudta meggyógyítani, csak annyit tudott elérni, hogy a tudathasadásos embert a társadalom befogadta. Valójában nem is ölt meg senkit, csak a könyveiben. De ott bőven és a gonosz fantázia minden fajtájával és trükkjével pusztította az embereket. És mivel kb. még egy tucat megfilmesíteni való re^enye maradt, ki tudja hány áldozata lesz a filmnek. Mire idejutottunk észrevettük, hogy úgy belemelegedtiink a pszichológiába, hogy ezúttal se idő, se hely nem maradt másra. Abba is hagytuk. Majd legközelebb másról... Intim Böske
