Magyar Hiradó, 1974. július-december (66. évfolyam, 27-52. szám)
1974-10-17 / 42. szám
14. cldai Az egyik reggelen deprimáltán ébredtem. Valahogyan semmi sem ment jól. Nem a világ helyzetére célzok, sem a gazdasági válságra, noha mindez már magában véve elegendő arra, hogy elkedvetlenítse vagy megfélemlítse az | embert. Inkább az rontotta el a kedvemet és csüggesztett el, hogy engem egyénileg mindenféle kellemetlenség ért. Többek között el- I romlott a léghütés, és mivel a tönkrement alkatrészt nem lehetett többé beszerezni, ki kellett cserélni az Zachá^ilona egész gépet, a kertbe egy hét alatt úgy megnőtt a fű, hogy kaszáltatni kellett, ami újabb költséget jelent, a sok eső folytán úgy elszaporodtak a szúnyogok, hogy még az OFF védőszer sem használt, hiszen belemásztak egyenesen a szemembe, csípték az arcomat, nyakamat, ahol nem kenhettem be magam, ezzel a mérgező folyadékkal. Barátaim révén is csalódás ért ott, ahol pedig jót és szeretetet vártam volna. Ráadásul a fejem is fájt. Szóval minden összejött és talán még más egyéb is, mire lassanként úgy beleéltem magamat ebbe a világfájdalomba, hogy éreztem, ha nem bírom lerázni, belebetegszem. Próbálkoztam azzal, hogy imádkozom: majd erővel próbáltam rendbejönni, de valahogyan nem volt elég lelkierőm arra, hogy a bosszúságon felülemelkedjek. Ekkor jött egy levél, melyben egy kedves ismerősöm oly cikket küldött, mely nagy hatással volt rá és szerette volna velem megosztani. Immel-ámmal kezdtem el olvasni, mert valahogyan aznap semmi sem érdekelt, de a címlapon két kedves kutyafej képe állt és mivel annyira szeretem az állatokat, rászántam magam, hogy végigolvassam. És csodák csodájára, már az első paragrafus alatt úgy éreztem, lassanként enged bennem a lelki feszültség, eloszlik a keserűség és szinte elszégyeltem magam. Mikor a cikk végére értem, már újból visszanyertem teljes lelki rugalmasságomat és már szinte mosolyogtam rajta, hogy alig negyedórával előbb még annyira el tudtam keseredni. Szeretném olvasóinkkal is megosztani ennek a kis cikknek a tartalmát, mely nem valami világraszóló irói termék, csupán egyszerű kis elbeszélés, melynek azonban nagyonis mély, megkapó értelme van. A cikk mottója ez volt: „Valahogyan mindenki azt képzeli, hogy a maga világegyetemének fogantyúja. De mi haszna lenne egymagábanvéve a fogantyúnak, ha nem lenne küllő, abroncs, vagy kerék hozzá?” A cikk Írója elmondja, hogy valamikor gyermekkorában, amikor egy farmon élt szüleivel, mely a legközelebbi lakható vidéktől is messzire esett, minden öröme kutyája volt. A kutya kisérte el minden útjára. Vele ment az iskolá-I HETI NAPTÁR OKTOBER (SKORPIÓ HAVA) 21— Hétfő: Orsolya 22— Kedd: Előd 23— Szerda: Gyöngyi 24— Csütf ók: Salamon 25— Péntek: Blanka 26— Szombat; Dömötör 27— Vasárnap: Szabina ba és ott megvárta, mig hazajött. Vele evett, vele aludt, vele játszott. És a kutya egy napon meghalt és olyan űr maradt utána, hogy ő folyton csak sírni tudott, képtelen volt belenyugodni a veszteségbe. Ami nehezbitette a helyzetet az volt, hogy akkoriban mérföldekre nem lehetett kutyát találni; ez a háziállat olyan ritka volt, mint a fehér holló. A kislány egész lelkibeteg lett, mire az édesapja vigasztalni próbálta és emlékeztette Janere, kis játszótársára, mire a gyermek durcásan mondta, hogy Jane-nek könnyű, ő nem veszítette el a kutyáját. Az apa erre szemrehányóan fedte meg: „Nem veszítette el, mert sohasem volt kutyája. Hiába vágyott rá hogy kutyája legyen, nem kapott sohasem.” Egyszeriben világosság támadt a gyermek agyában és tisztán látta Jane helyzetét. Emlékezett rá, hogy Jane mennyire szeretett volna kutyát, de nam kaphatott, mig ő annyi éven át élvezhette négylábú pajtását. És akkor nagyon elszégyelte magát. És ezentúl úgy imádkozott, hogy a jó Isten adjon nemcsak neki egy kutyát, de Jane-nek is. Az idő múlt. Már mindkét kutya — mivelhogy valóban úgy ő, mint Jane kaptak egyet — régen elköltözött ebből az árnyékvilágból, de ennek az esetnek az emléke örökre megmaradt. A leány ráébredt, hogy a legnagyobb fájdalom is orvosolható azáltal, hogyha másoknak segítünk, ha mások fájdalmát enyhítjük, ha mások bajára gondolunk és az ő helyzetükbe képzeljük magunkat. Magam is nem egyszer tapasztaltam a múltban, hogy ha fejfájásom vagy valamilyen fájdalmam volt és. telefonon valaki megkért, imádkozzam gyógyulásáért, mialatt nagy kinok közt mondtam el egy imát érte, megszűnt a saját fájdalmam — rájöttem, hogy semmim se fáj. A televízió jelentette, hogy Georgiában szervezet alakult — immáron negyven tagja van — akik kórházi segítőknek nevezik magukat és arra szentelik idejüket, hogy baleset idején embernek, háziállatnak segítsenek. Ott vannak a szerencsétlenség színhelyén és olykor még lakásukat is megosztják azzal, aki pillanatnyilag otthon nélkül maradt. Kiderült, hogy ezek milyen boldog emberek és talán derűjükkel, kiegyensúlyozott lelkiállapotukkal tudnak a szenvedőn leginkább segiteni. ő S Z Fenyőknek csúcsán csillag-harmat, Az erdők nyugalmas templomok. Favázas házak ablakában kihunynak pasztell-aikonyok. Hegyről üzennek friss szelekkel nyirfák, tölgyek és annyi más. A bérc alatti mély magányban lombját nyújtja a nyári hárs. Ősz van, de lángját el nem oltja: közel a nap, a távolok. Csúcsokra futnak könnyű párták, erdőillatu hajnalok. Léleknövesztő csendben járok, Közel az ég, az emberek; barátaink e hegyvilágban s hazakisér a szeretet. Tóth Sándor GONDOLATOK A TEMPLOMBA JÁRÁSRÓL Vasárnap reggel van. Megkondul az első harangszó. majd a második, s végül nagy csengésbongással a harmadik is. Mintha lüktetve hívogatva Isten szive dobogna feléd... Te azonban, noha az egyház öntudatos hívének vallód magad, mégsem indulsz meg a templom felé — talán éveken, évtizedeken át sem. Milyen érvelés rejlik e magatartás hátterében? 1. Nem érek rá, rengeteg a dolgom! — Hogy is állunk ezzel a mindig fogytán levő idővel? Imádkozni, templomba menni, öreg szüléinkhez egy jó szót szólni, beteg hozzátartozót meglátogatni ugye sose érünk rá —, de bezzeg ráérünk órákat tölteni italboltban, szórakozóhelyen, a tv mellett, meccsen, pletykálkodni kártyázni, valamely kedvtelésünknek vagy szenvedélyünknek hódolni... A valódi ok nem is az, hogy kevés az időd, hanem az, hogy nem ismered az idő értékét. Isten ajándéka az idő, úgy kell gazdálkodni vele, hogy jusson belőle az „egy szükséges dologra” is. A hét minden óráját Istentől kapod — sok-e, ha egy órát a Vele való találkozásra szánsz? Az autó sem hiába vesztegeti idejét, amikor tankol a benzinkútnál; az istentisztelet: töltekezés felülről áradó Isteni erőkkel! 2. Alkalmatlan az időjárás. A templom hűvös falai közt könnyen megfázik az ember, vigyázni kell az egészségre; esőben-szélben, sáron át hogyan is indulhatnék útnak? — Az egészségre valóban vigyázni kell. De munkahelyre, boltba, szórakozóhelyre nemde útnak indulsz, bármilyen az időjárás? 3. Otthon is tudok imádkozni, ha éppen Isten közelségébe kívánkozom! Vitathatatlan tétel, de valid be őszintén: szoktál-e csakugyan otthon imádkozni? Azok az öregek és betegek, akik kezüket Bibliájuk fölött összekulcsolva, ágyhozkötötten vágyakoznak Isten házába, bizonyára szoktak. De akiknél a vasárnap a hétköznapoktól semmiben sem különbözik, azoknál ez csak üres kifogás. Hiszen az ember imádkozó élete kétszárnyu madárhoz hasonlói egyik szárnya az egyéni, csendes imádság, a másik pedig a gyülekezettel való együttkönyörgés. A kettő kiegészíti egymást, egyik sem teszi feleslegessé a másikat. 4. Messze van a templom. Nem tudok minduntalan ekkora utat megtenni — mondod talán, ha lakásod távol esik Isten házától. De a kérdés mégis az: mekkora érték számodra Isten Igéje és a gyülekezet? 5. A papunk is csak ember, talán nem is a legrokonszenvesebb vagy legfeddhetetlenebb életű ember. Miért hallgassam éppen az ő beszédét? — említik némelyek. — Tételezzük fel a legrosszabb esetet: ha esetleg egy lelkipásztor a tisztéhez méltatlanul él, még abban az esetben is igaz és érvényes az Ige, amit hirdet. E feltételezett, legrosszabb eset a valóságban ritkán fordul elő. 6. Oda csupán képmutató jár! Ismerek olyanokat, akik minden vasárnap a templomban ájtatoskodnak, de hétköznap veszekedésüktől, káromkodásuktól hangos a ház és az utca, életükben sok a hamisság, becstelenség. Azért menjek, hogy én is olyan legyek? — kérdezed talán. Világért se! Abban, hogy a képmutatást gyűlölöd: tökéletesen igazad van. Abban azonban már nincs igazad, ha úgy gondolod, hogy bűnösöknek nincs keresnivalójuk Isten házában. Azután: ne légy egyoldalú. Bizonyára vannak a gyülekezetben hibák — de bizonyos, hogy nem csak hibák vannak, hanem megtalálhatók a szeretetnek, szolgálatnak, hitnek, hiteles bizonyságtételnek áldott jelenségei is, és ezek jellemzik a gyülekezetét igazán, nem a torzulásai. Ha pedig úgy érzed: különb, mélyebb hitű vagy, mint a templom népe, bizonyítsd ezt be alázatoddal, testvéries lelkületeddel — s ha valóban erősebb a hited, szolgálj a gyengébbeknek. 7. Ott örökké csak pénzt kérnek az embertől, (Folyt, a 15. oldalon) HA MÁSOKON SEGÍTHETÜNK... Irta: DOHNÁNYINÉ ZACHÁR ILONA
