Magyar Hiradó, 1974. július-december (66. évfolyam, 27-52. szám)
1974-10-17 / 42. szám
10. oldal f A legnagyobb magyar kenyér Irta: VASVÁRY ÖDÖN Olvasóink között bizonyára vannak, akik ismerik azt a hires Guinness könyvet, amely többszáz oldalon a világrekordokat sorolja el, minden elképzelhető területen. Ami a legnagyobb, legszebb, legjobb, legkiválóbb esemény, tárgy vagy személy volt a történelemben, azt ez a könyv mind teljes hitelességgel elsorolja. Szóval ez a világrekordok lexikona. Vagy két évvel ezelőtt ebből a könyvből szedtem össze egy cikkrevaló adatot a magyarok világrekordjairól, ame- Vasváry Ödön lyekhez a jelen sorok adnak egy uj adatot, olyat, ami a Guinness könyvben sincsen benne, ami azonban kétségkívül világrekord volt és marad a maga területén. Ez a világrekord pedig az, hogy a történelemben eddig ismert legnagyobb kenyeret, illetve kenyereket, valamikor régen a magyarok sütötték. A magyar kenyérnek mindig jó neve volt, aminek fő oka bizonyára a magyar búzából készült különleges finom liszt, amit másfajta föld termékével pótolni nem lehet. Ezért nem lehet sokak szerint igazi magyar kenyeret sütni Amerikában, mert az itteni liszt vegyi összetétele más, mint a magyaré. A „pane ongaresca” vagyis a magyar kenyér mindig hires volt Európában. A rekordnagyságu magyar kenyerek történetét egy Evlija Cselebi nevű török utazó emlékirataiból ismerjük. Ez az Evlija Cselebi a törökök leghíresebb világutazója volt a maga idejében, afféle Körösi Csorna Sándor, aki igyekezett az akkor ismert világ majdnem valamennyi országába eljutni. Iratai tiz kötetet tesznek ki, és felbecsülhetetlen értékűek az akkori világ történetének ismeretében. Ö Írja le azt a magyar vendégséget is, amihez hasonló nagyon kevés történhetett az emberiség történetében, ha ugyan egyáltalában történt. 1663-ban a törökök még uralták Magyarország és Erdély jó részét. Egyik hadjáratukat akkor fejezték be és a visszatérő török hadsereget, a maga teljességében, Apafi Mihály, erdélyi fejedelem vendégelte meg a Küküllő folyó menti nagy síkságon. Egy egész hadsereget, fővezértől lefelé az utolsó közkatonáig megvendégelni aligha lehetett kis dolog. Hogy a sereg mekkora volt, nem tudjuk, de amit Apafi Mihály ezen a vendégségen eléjük tálalt, azt ismerjük Evlija Cselebi leírásából. Tehát: a mezőt először is magyar szőnyegekkel terítették le, valószínűleg úgy, hogy a szőnyeges terület a legmagasabb rangú török tisztek asztalai alá jutott. Levágtak háromszáz ökröt, háromezer bárányt és ugyanannyi juhot és megsütöttek 40 darab olyan kenyeret, amilyeneket a világ még nem látott. Evlija Cselebi nyomatékkai hangoztatja, magára a mindent látó Allahra hivatkozva, hogy amit leír, az utolsó betűig igaz, ő maga is ott volt, látott mindent. Az ő lelke rajta, ha talán a keletiek által mindig nagyon kedvelt túlzásokra ragadtatta a bámulat. A negyven kenyeret ugyanannyi szekér hozta, mindegyik egy darabot. A kenyerek hossza 20 „lépés” volt, szélessége 5 lépés, és olyan magasak voltak, mint egy jól megtermett ember, (itt közbe vethetjük azt a kérdést, hogy ekkora dolgokat hogyan lehetett elhelyezni egy szekéren? A szekerek hossza aligha lehetett több egy jó pár lépésnél. Nem valószínű, hogy csupán erre a célre külön óriási szekereket készítettek volna.) És hogyan sütötték meg ezeket a szörnyű nagy kenyereket? A leírás szerint először megástak negyven jó nagy, valószínűleg tégla alakú gödröt. A kenyértésztát több ezer teknőben készitették el és úgy öntötték a gödrök alján rakott nagy tüzek parazsára. A kenyerek fölé megszitált hamut öntöttek, majd újra tüzet raktak fölöttük és mellettük. A tüzet hét óra múlva eloltották és a megsült kenyereket rudakkal emelték ki a gödrökből. Az összeégett részeket levágták és az igy maradt kenyeret szolgálták fel. Körülbelül ennyi az óriási magyar kenyerek története. Hogy ez a különleges kenyérsütési mód milyen jó vagy rossz kenyeret produkált, arról a török iró nem beszél. Rossz nem lehetett, de ha nem is volt elsőrendű, a kiéhezett török katonák valószínűleg nem emeltek kifogást. Evlija Cselebi is bizonyosan evett belőle, valamint a terítékre került ökrök, bárányok és birkák húsából is. Magával a vendégség teljességével azonban nem volt megelégedve, mert amint Írja, sajnos, a vendégségen rizses kása nem volt, mert „ebben az ország rizs nem terem” és igy a lakoma rizs-piláf nélkül folyt le, ami pedig a török lakomáknak nélkülözhetetlen kelléke volt mindig. A nagy vendégség története feledésbe merült, a világ legnagyobb kenyereinek esetével együtt. Bizonyítani nem tudjuk, de nagyon valószinű, hogy ennél nagyobb kenyerek sütésével sehol a világon sem próbálkoztak meg s igy ezt is nyugodtan sorolhatjuk a magyar világrekordok közé. ÖRÖM ÉS KÁRÖRÖM Irta: HALÁSZ PÉTER Az elmúlt héten a YMCA Press kiadásában „A Don főáramlata” címmel egy orosznyelvű könyv látott napvilágot Párizsban, amelynek írója mindössze egyetlen betűvel jelöli meg önmagát, ilymódon: „D”. A könyvnek egyik legfigyelemreméltóbb állítása az, hogy a „Csendes Don” című regényt, az orosz irodalom utóbbi negyven esztendejének ez egyik legsikeresebb alkotását — nem Solohov irta, de egy Fjodor Krijukov nevű kozák tiszt, aki ma már nem él és aki számos könyvet irt a Don-régióról. „D” állítása minden bizonnyal kisebb feltűnést keltene, ha a könyvhöz nem Szolzsenyicin irt volna előszót, megerősítve benne ugyanezt, ugyancsak Krijukov-nak tulajdonítva a „Csendes Don”-t. Az állítás egyébként, bármily szenzációs, távolról sem uj — igen régóta kérdéses már, hogy Solohov irta a „Csendes Don”-t, amely az 1917-es orosz forradalomnak s az azt követő esztendőknek, a fehér és vörös alakulatok csatáinak mindmáig felül nem múlt, mesteri ábrázolása. Volt egy olyan feltevés, amely szerint a hatalmas terjedelmű kéziratot egy elesett kozák tiszt nyeregtáskájában találták, a kézirat Solohov birtokába jutott, aki aztán „sajtó alá rendezte." Fjodor Krijukov neve a szerzőséggel kapcsolatban (legalábbis az én tudomásom szerint) most elsőizben bukkant fel ily határozottan, dokumentációs tárgyilagossággal és olyan világtekintély részéről, mint Szolzsenyicin. Azt, hogy végül mindez bizonyítást nyer egy napon, vagy sem, ma még nehéz eldönteni, de igen nagy a valószínűsége annak, hogy Mikhail Solohov sohasem irta a „Csendes Don”-t s hogy ,,D” és Szolzsenyicin ilyenértelmű állítása szóról-szóra igaz. Az indoklás elfér egyetlen mondatban: a „Csendes Don” humanista remekmű, Solohov pedig nem humanista. A regény lenyűgöző ereje abban rejlik, hogy egy a fehérek oldalán harcoló tiszt nézőpontjából Írja le a forradalmat és a fehér csapatok harcait a vörös alakulatokkal — megérti és megérteti tehát a forradalommal és a bolsevizmussal szembenálló erőket is. A hős a történet végén elbukik, ahogyan a fehérek elbuktak a vörösökkel vívott harcban — de bukásuk emberi bukás, históriai, végzetszerű s mint ilyen: tragikus. A Csendes Don-t követően a Szovjetunióban soha többé egyetlen mű meg nem jelenhetett, amely a forradalmat ily mindkét oldalt megértő módon, emberiességtől áthatva ábrázolta volna. A Csendes Don volt az utolsó. Humanizmusának köszönheti világsikerét. A paradox igazság az, hogy többet tett a bolsevikok harca iránti rokonszenv világméretű kiváltásáért, mint bármely más mű, az ilyen irói koncepció megismétlése azonban ennek ellenére tilos lett — Sztálin többé nem engedélyezte. Jött a szocialista realizmus, az angyali jóságu vörösök és az ördögi gonoszságu fehérek feloldhatatlan konfliktusának „irodalma.” Mindez természetesen még nem tenné kérdésessé Solohov Szerzőségét, ha soha többé nem irt volna semmit. Vesztére azonban: irt. Igaz, nem sokat. De ami a Csendes Don után megjelent Solohov neve alatt — annak többé az égvilágon semmi köze nem volt ahhoz az Íróhoz, aki a Csendes Don-t irta. Az „Uj barázdát szánt az eke” nem csak csapnivalóan rossz regény, de gonosz irás: megátalkodott kulákokról, a szovjet hatalom elleni áskálódókról, akik természetesen elnyerik méltó és megérdemelt büntetésüket. Az iró, aki a Csendes Don-ban oly humanista, megértő és emberi — soha többé nem emelte fel szavát egyetlen egyszer sem senkiért, de senkiért, akit az önkény és a terror űzőbe vett, egyetlen irótársáért, egyetlen ártatlanul meghurcoltért. Sőt. Mindig, minden esetben csatlakozott az üldözőkhöz. Elsők között bélyegezte meg Paszternákot a Zsivágóért. Nobeldijat átvevő beszédében az emberiességnek egyetlen halvány gondolata föl nem villant. Megbélyegezte Szolzsenyicint. A sztálinizmus gaztetteivel szemben még akkor sem hallatta hangját, amikor már bátran megtehette volna. Hogy egyeztethető össze ennek az embernek magatartása, cselekvése, részvétlen és irótársaival szemben is könyörtelen viselkedése annak az Írónak szemléletével, emberi melegségével és érzéseivel, aki a Csendes Don-t irta: Sehogy. A Csendes Don óta Solohovnak nincs emberi hangja, nincs bánata, nincs öröme, csak és kizárólag — káröröme. S most itt ennél a szónál megtorpanok egy pillanatra és merész kanyarral — látszólag — merőben más témára váltok át. Csak látszólag azonban. Valójában ugyanazt a gondolatsort folytatom, amellyel intonáltam ezt az Írást. Ami engem az utóbbi két esztendőben az amerikai vezető zsurnaliszták hangjában először megriasztott, majd megdöbbentett, végül pedig megrémített, az a kárörömnek félreérthetetlen kicsendülése volt. Az általam igen nagyra tartott és igen mélyen tisztelt kollégám (ha szabad magam annak neveznem), Aczél Benő sok írásában hívta fel erre a figyelmet: a kielégíthetetlen és feneketlen káröröm megnyilvánulására Nixon gondjainak és bajainak sokasodása láttán. Példátlan választási győzelmét és diplomáciai sikereit az a sajtó kényszeredett mormolással nyugtázta. Kudarcaira azonban már felhördült. Minden ellenejátszó motívumot féktelen káröröm fogadott. Amikor tavaly májusban Amerikában jártam, irtózattal vegyes iszonnyal figyeltem a televízió modorát. A hírközlők úgy vonultak be pulpitusaikra, mint egy rögtönitélő bíróság. Nem híreket mondtak többé, de ítéletet hirdettek. Fények, dobok, árnyak, tussok, kemény és engesztelhetetlen arcok. Vészbirák. Megfellebbezhetetlenek. (Folyt, a 12. oldalon)
