Magyar Hiradó, 1974. július-december (66. évfolyam, 27-52. szám)
1974-10-17 / 42. szám
9. oldai Fiatalság, bolondság... Irla: VÄRKONYI ANDOR Várkonyi Andoi Régen látott, kedves barát kopogtatott be a minap hozzánk: az egyik nagy lyoni textilgyár mérnöke Monsieur Marcel Gervais. Barátságunk virágkorában Marcel Gervais-1, Gervai Marcinak hívták, de Franciaországban — ahova tizennyolc éves korában került — vezetéknevéhez, — némi habozás után, — egy ,,s” betűt biggyesztett, keresztnevét pedig lefordította franciára. Ezekután senkisem sejtette, hogy Monsieur Gervais nem a gallok földjén, hanem a pesti Chicagóban látta meg a fényes napvilágot. De tévedne az, aki ezekután azt gondolná, hogy Marci ezzel a névváltoztatással titkolni akarta magyar származását... Ilyesmiről szó sem volt: Marci idegen földön mindig büszkén hangoztatja magyarságát, s a lyoni magyar kolóniának egyik legaktívabb tagja. De mivel nevét amugyis ,,Zservé”-nek ejtették ki a franciák, — az a kis toldalék-betű — úgy vélte — már se nem oszt se nem szoroz... Kölyökkorunkban tiz hosszú évig egy házban laktunk; Marciék az első, mi a második emeleten, éppen a fölöttük levő lakásban. Barátságunk akkor sem szakadt meg, amikor ő a huszas évek közepén kivándorolt Franciaországba; Lyonban éltek rokonai, s azok támogatásával végezte el az ottani textilmérnöki egyetemet. Csakhamar jó állásba került, megnősült; aztán megözvegyült, Egyetlen fia is már vagy tiz éve házas, s ő révén Marci barátom három rakoncátlan kis francia gyerek nagyapja. Most tanulmányúton járt az Egyesült Államokban (a jó textilmérnök is holtig tanul, nemcsak a jó pap), s igy jutott el hozzánk, — de nem váratlanul. Ugyanis sok-sok év óta levelezünk egymással, igy jöveteléről kellő időben értesített. Az amerikai kontinensen ez volt az első látogatása azóta, hogy francia földön él, — de igen gyakran járt haza szüleihez Budapestre. És valahányszor otthon volt, egy délutánt, vagy egy sétát mindig együtt töltöttünk, kettesben. Ezeket a máig is emlékezetes órákat idézgettük most, kényelmes karosszékekbe süllyedve, mialatt a konyhából a készülő feketekávé aromadus illata megtöltötte a szobát, és szimatoló, érzékeny orrunkat csiklandozta. — Emlékszel arra a délutánra — kérdezte Marci — amikor a korzón megismerkedtünk egy csinos kis leányzóval és moziba vittük? Ott aztán, mialatt ő a filmet nézte, mi jobbról-balról ölelgettük-csókolgattuk, amig... Hogyne emlékeztem volna. A kellemes emlékeket holta napjáig őrzi az ember, mint valami értékes, kis ajándékot. Alaposan „megtárgyaltuk” ifjúkorunknak ezt a kedves, bohókás kalandját. Aztán Marci újabb emléket halászott ki közös múltúnk mély tavából. — Hát az Angol-Parkban töltött délutánra emlékszel-e? Arra, amikor az egyik mutatványos bódé szőke angyalát egy kicsit felbosszantottuk?! De úgy, hogy talán nagymama korában sem felejtette el...?! Erre a kalandra úgy emlékeztem, mintha tegnap történt volna. Mindketten közelebb voltunk már a harminchoz, mint a húszhoz, de a fiatalság tüze, elevensége, bolondos szenvedélyessége és játékossága még a vérünkben volt. Szerettünk szinészkedni, szerettük bolonddá tenni a hiszékenyeket, orruknál fogva vezetni az óvatoskodókat. Mindketten nőtlenek voltunk még, függetlenek, tele harsány életkedvvel, elérhetetlen vágyakkal, robbanásig telt, feszülő energiákkal... Azon a délutánon, amikor^r^j^i^t^^^^.^ Angol-Parkba, (a mai Vidám Park-ot hívták igy a két háború között) az idő borús volt, a gyermekded szórakozásnak e kis földi paradicsoma pedig — nyilván a rossz idő miatt — igen gyéren látogatott. A mi hangulatunkat azonban sem a borús ég. sem a nagyrészt üres Park nem rontotta el. Vidáman, kószáltunk erre-arra, itt-ott játszottunk valamivel, és nézelődtünk. Az egyik bódé előtt arra lettünk figyelmesek, hogy a „személyzet”, — egy igen csinos szőke leányzó — buzgón olvas; úgy beletemetkezett könyvébe, hogy se látott, se hallott. Amikor egy férfi valamit kérdezett tőle. háromszor is meg kellett ismételnie a kérdést, amig a hölgy felbukott a könyv álomvilágából és választ adott neki. Marci mosolyogva figyelte a lány kapkodó mozdulatait, kínos zavarát. Megérintette a karomat: — Te —mondta — ezt a szőke angyalt fel kellene ráznunk kábultságából, különben tönkremegy az üzlete. — Helyes. De ez pénzbe kerül, ha nem is sokba. Nincs ugyan nagy kedvem rongylabdákat hajigálni azokra a konzervdoboz-piramisokra, de ha te... — Neeem! — szakított félbe Marci — egy fillért sem áldozunk e nemes célra; valamit pénzzel rendbehozni, nem művészet. Egy jó ötlet minden pénznél többet ér. — És mi legyen az ötlet, ha szabad kérdeznem? — Az ötlet egyszerű, de zseniális. Figyelj jól ide: én egy külföldi urat, pontosabban egy francia turistát fogok alakítani. Egy franciát, aki egy árva szót sem tud magyarul. Te két perccel később lépsz a színre; ha az angyal segítséget kér tőled, úgy segits. hogy abban ne legyen köszönet... Érted? Én egy nehézfejű külföldi. te pedig egy ügyetlen tolmács szerepét játszod. Benne vagy? Hogyne lettem volna benne. Szivvel-lélekkel benne voltam! Egy perccel később Marci a bódé pultja elé lépett. A leányzó már ismét könyvébe temetkezett. Marci jó hangosan köszönt rá: — Bon jour, Mademoiselle. Az angyal felriadt, és értelmetlen, ködös szemekkel nézett barátomra. „Tessék?” rebegte. „Játszani akar?" És máris eléje rakta a három labdát. „Tiz fillér — szólt — és két kezével mutatta — tiz fillér egy játék”! Non! — Marci megragadta a keskeny kis kezet és szélsebesen hadarta: „avant de jouer, je voudrais savoir quelquechose. notamment...” — harminc másodpercig patakzott belőle a francia szó, — majd mintegy varázsütésre elhallgatott, és kérőén nézett a csinos fehérnépre: „Eh bien, qu’est-ce que vous dites a tout ca?” — fejezte be a félperces szónoklatot. A lány a fejét rázta. „Nem értem, mit mond — szólt ijedten — azt sem tudom, milyen nyelven beszél.” E pillanatban léptem én is a pult elé. „Ön magyar?” — kérdezte tőlem a lány. „Természetesen — válaszoltam önérzetesen — miért kérdi?” „Mert ez az ur itt külföldi és valami idegen nyelven beszél — mutatott Marcira — s én azt sem tudom, milyen nyelven szólt hozzám”! „Na majd rögtön kiderül minden, csak nyugalom kisasszony” — mondtam én, és Marcihoz fordultam! — „Do you speak English? (Folyt, a 11. oldalon) HUMORESZK FIZETESEMELÉS Tiszteletem, igazgató ur! A személyzeti osztály vezetője komor mosollyal ült le az igazgató asztala előtt. — Mi újság? — Csak a régi. Megint Bedronkevics. Az igazgató dühösen vágta a papírkosárba az összegyűrt körlevelet, amelynek nem ilyen halált szántak. — Megint?! — sóhajtotta keservesen. — Igen. igazgató ur. Gyarló az ember. — Gyarló, vagy nem gyarló. Bedronkevics becsületszavát adta legutóbb... — Nemcsak legutóbb. Most is. — De maga személyes felelősséget vállalt érte! — Ön tapasztalt ember, igazgató ur, és megérti, hogy az embernek még saját magáért is kockázatos kezeskednie. — A fene vinné el! Hittünk benne, eltussoltuk a dolgot, megtérhettük a kárt! És ő... — Ö épp hogy dolgozik. Szerencsére csak keveset dolgozik — állapította meg elégtétellel a személyzetis, de aztán hozzátette: — Épp azért. A hiány viszont jelentős. — Nem tűröm tovább! — üvöltött fel az igazgató. — A hiány, ha szabad azt mondanom, természeti jelenség, igazgató ur. — De nem minden hónapban! Most mit csináljunk? — Ezt akartam kérdezni és is, igazgató ur... — A saját zsebemből nem fogom fedezni a hiányt, az állam pénzéből pedig már eleget pazaroltunk erre a célra. Ideje, hogy elnyelje méltó büntetését! Bíróság elé vele! — Családja van — csuklott el a személyzetis hangja. — Két gyereke, felesége. Őket nem lehet büntetni! — Felesége? — érdeklődött az igazgató. — Az aki karácsonykor itt járt. az a nagy. fekete szemű, szőke .nő. anyajeggyel a nyakán?,.. avhoA zßllod zeüfew'? ,öf§ Ili'rteA tyifttül — Igen. ö az. anyajeggyel a nyakán. — Hogy egy ilyen hétköznapi eladónak ilyen szép felesége legyen! Kár érte! — sóhajtott az igazgató. — Csak gondoljon bele. igazgató ur! Két gyerek. Feleség. Anyajeggyel. Meghasad az ember szive! — Talán lassacskán megfizethetné a hiányt a fizetéséből... — Ilyen összeget? Ilyen fizetésből?! Egy emberöltő is kevés lenne. — Akkor nincs más hátra, felemeljük a fizetését. Barabás Péter SZÉTSZÓRÓDÁS Határok, határok, határok... Hiába tárok ki ^jtót, ablakot, lelket, — oly nagyok az árkok, hogy átugrani rajtok nem tudok, se rajtatok — határok. Pedig már jó ötven éve, küzdők, reménykedek várok, mikor omoltok össze határok, határok, határok: szerelmek és barátságok, és közösségek és együvétartozások, és lelkek határai. Nincs szókép, igemód, számjegy kifejezni azt, mekkorák a tőletek dúló károk, ti fővételre régen elitéit határok, határok, határok. , . Hidas Antal ’Í83 '‘«lunomw naosoa asToízúJ b áfiísőt áU .Lv-vg.ac;
