Magyar Hiradó, 1974. július-december (66. évfolyam, 27-52. szám)
1974-07-11 / 28. szám
8. oldal A lord, a lady és jómódú emberrablók Irta: HALÁSZ PÉTER A keskeny, kanyargó utón a gépkocsi észbontó sebességgel száguldott, éles fordulókban a kerekek föl-fölsivitottak, a vezető feszülten markolta a kormánykereket, mögötte, kámzsás alakok között ült bekötözött szemmel a házaspár. Ez már nem az elrablás, de a visszarablás akciója volt, amint az egyik kámzsás korábban megfogalmazta: a házaspár forgalomba-bocsátása az ötnapos fogvatartás után. Bizonyos szempontból ez nehezebb, mint az elrablás. Mert amikor az elrablás történik, a rndőrség még gyanútlan, az utak szabadok. De azt követően már ellenőrzik az utakat és autókat. A vezető hirtelen fékbe taposott. — Rendőrségi uttorlasz előttünk — mondta fojtottan. A kámzsás alakok csak rövid ideig-tanakodta. Aztán egyikük ráparancsolt a házaspárra, hogy az ülésről lecsúszva, feküdjék végig a kocsi padlóján. Ezekután lábukat kényelmesen a házaspárra helyezték, levették kámzsáikat s hátradőltek az ülésen. — Indíts! — kapta a soffőr a parancsot. — Az uttorlasznál lassíts, készségesen és engedelemsen. A többit meglátjuk. A vezető elindította a kocsit. Az uttorlaszhoz érve lassított. De a rendőrök intettek, csaknem türelmetlenül: — Tovább! És a kocsi átsuhant. A mozdulatlan házaspár a kocsi padlóján Lord és Lady Donoughmore volt, az angol-ir arisztokrata pár, akit az ír Köztársaság rendőrsége közel egy hete lázasan keresett. Ha történetesen eszükbe jutott volna, hogy kiszállítsák ennek a bizonyos kocsinak az utasait, akkor elfogták volna Lord és Lady Donoughmore elrablóit. De nem jutott eszükbe. Ám ha nem jutott eszükbe, akkor miért emeltek rendőrségi torlaszokat az autóutakon? Sherlock Holmes és hűséges barátja, dr. Watson is ilyen kérdéseken töprengtek a maguk idejében, de ők sem találtak választ. Miért volna könnyebb választ találni manapság? A visszarablás tehát sikerült, a kocsi megállt a dublini Phoenix Park szélén, ajtaja fölnyilt és a bekötött szemű lord és lady a járdán találta magát, az ajtó becsapódott, - a motor fehördült -és a kocsi elszáguldott. így ért véget tehát a dúsgazdag Donoughmore-házaspár ötnapos kálváriája. Amint most elmondják, nem is volt olyan rettenetes kálvária, mert jóllehet elrablásuk alkalmával a nemes lordot revolveraggyal fejbeverték ugyan ötször és az idős lady is kapott egy rettenetes pofont, de a későbbiek során aztán már nem verték őket, többórás robogás után(miközben kétszer is autót cseréltek) beterelték őket egy kis házba, szemükről a kötést levették, bár elrablóik természetesen kámzsában maradtak. A lord és a lady elmondja még, hogy a szobának, amelyben fogvatartották őket zöld falai voltak és az ablalkot narancs-szinű függöny borította. A falakról a képeket leszedték erre az ottmaradt szögekről lehetett következtetni és a kandalló fölötti halvány, négyzetalakú foltról. A szobában a nappalok és az éjszakák minden órájában tartózkodott egy kámzsás őr, az őrök váltották egymást, de mint most kiderül, jómodoru emberek voltak. A lord és a lady jó kosztot kapott, reggelire tükörtojást, főétkezésre sztéket, újságot nem kaptak ugyan, de őrzőik hallgatták a rádiói és utána tájékoztatták őket az eseményekről. Az hamar kiderült, hogy az IRA-terroristák azért rabolták el őket, mert Jenkins belügyminiszter megtagadta az éhség-sztrájkoló Price-nővérek londoni börtönből északirországi börtönbe való átszállítását. A Price-nővérek azért vannak börtönben, mert tavaly gépkocsikba rejtett bombákat robbantottak, az ir szabadság nevében, a londoni utcákon. A bombarobbanások egy embert megöltek, száznál többet megsebesítettek. néhányat igen súlyosan, egy fiatal ujságirónőt például, aki mindössze húszegynéhány éves, de azóta rosszul lát és idegbeteg. A Price-nővéreket ezekért a bombamerényietekért hosszú börtönre Ítélte a londoni biyóság, ők azonban északír börtönben akarnak bűnhődni, tehát éhség-sztrájkba kezdtek. A belügyminiszter úgy látta, hogy nem engedhet ennek a zsarolásnak. Erre rabolta el az 1RA Lord és Lady Donoughmore-t. akik félig-meddig Írek, félig-meddig angolok, igen gazdagok Dublin mellett van kastélyuk. A belügyminiszter megüzente a Price-nővéreknek. hogy ha fölhagynak az éhség-sztrájkkal, akkor az év vége előtt északirországi börtönbe transzferálja őket. A Price-nővérek erre a hírre enni kezdtek. És igy Lord és Lady Donoughmore kivégzése elmaradt, a jómodoru terroristák szabadonbocsátották őket. De ha történetesen a Price-nővérek nem fogadják el a belügyminiszter feltételét és tovább koplalnak és meghalnak, akkor nem kétséges, hogy a kámzsás alakok végeztek volna a lorddal, és a ladyvel, a zöldfalu és narancs-függönyös szobában, sztékvacsora után, a legjobb modorban. A KÉZ A BOMBA MÖGÖTT... (Folyt, a 6. oldalról) okozott az oroszoknak különösebb gondot — a közvetítő feladatának betöltésére mind az ir, mind pedig a brit kommunista párt készséggel vállalkozott. Barron ezekután részletesen ismerteti, hogy ki, hogyan és mikor léptek kapcsolatba — szovjet részről — az ir terroristákkal. Jurij Jasnev, a Pravda londoni tudósitója 1972-ben utazott el először Észak-Irországba, hogy az ottani Long Kesh internálótáborban találkozzék az egyik őrizetbevett személlyel. Long Keshbe az északír hatóságok az IRA-val kapcsolatban álló legveszélyesebb elemeket internálták. Jasnev, mint az őrizetbe vett egyén barátja jelentkezett Long Kesh irodájában és kért beszélőt, amire engedélyt is kapott. A szovjet Tass-hirügynökség dublini tudósitója — Írja könyvében John Barron — bizonyos Jurij Ustimenko akkor már állandó kapcsolatban állott az ir kommunistákkal. Ustimenko (aki egyébként azóta már elhagyta Angliát) Baron szerint nem is annyira újságíró, mint inkább a KGB tisztje volt. N.V. Glavatskij viszont, állítja Barron, nem mint újságíró, de mint az INTOURIST képviselője jelent meg az ir színtéren^ a különböző szélsőséges elemeket azonban, akikkel érintkezésbe lépett, nem arra akarta rábírni, hogy látogassák meg a vidám Szovjetuniót kedvezményes társasutazás keretében, mert Glavatskij-nak, ugyancsak KGB tisztje lévén, nem az idegenforgalom az igazi szivügye. Sajtókonferenciáján Barron elmondotta, hogyan jutott a nevek, adatok, a találkozások időpontjának birtokába — részben volt KGB-ágensektől. akik nem tértek vissza a Szovjetunióba, részben pedig Kuba londoni nagykövetségének egyik munkatársától, aki 1971 decemberében kért menedékjogot. A kubai diplomata, mondotta Barron, közelről megfigyelhette, mint érintkeznek egymással az orosz hírszerzők és a Brit Kommunista Párt funkcionáriusai. Könyvében pedig részletesen kifejti és dokumentálja John Barron, hogy a KGB a kubai kémsz^rvezetet bízta meg a feladattal: képezze ki terrorista- és városi guerilla-taktikára az IRA embereit. / A terjedelmes Barron-könyvnek természetesen csak egv szektora foglalkozik a KGB észak-irországi szerepével és stratégiájával. A mű (ezúttal először) mutatja be a nyugati nagyközönségnek ezt a szovjet szervezetet, amelyet már annyiféle elnevezés kezdőbetűivel ismert, de amelynek arányairól és kiterjedt munkaköréről mégis viszonylag kevés fogalmat alkothatott. A KGB kilencvenezer tisztjének és négyszázezer főnyi legénységének és irodai személyzetének nagyrésze a határokat őrzi, útlevél-ügyekkel, szmélyazonossági igazolványok adminisztrálásával foglalkozik, egy belső mag azonban, a nukleus a moloch mélyén három cél érdekében dolgozik: minden ellenvélemény letörésére a birodalom határain belül, a nyugati országok aláaknázására és az úgynevezett ,,harmadik világ” még elkötelezetlen népeinek a kommunista akolba való terelésére. Barron sorraveszi könyvében a világpolitikának azokat a nagy epizódjait, amelyek mögött a KGB árnya sötétlett és amelyek epizód helyett forulópontot jelenthettek volna A roppant gonddal, türelemmel, körültekintéssel felépitet ambiciózus terveket azonban igen gyakran egy valami, vagy inkább egy valaki meghiúsítja: az ember, aki megtorpan s azt mondja: nem. Ök — az ilyen emberek — szolgáltatták John Barron könyvének lélegzetelállító adatait. Vándor péter CSEMPÉSZTÖRTÉNET SÁRGA KABRIOLE A HATÁRON Szombat este volt. A Tijuanából az Egyesült Államokba igyekvő gépkocsikat ellenőriztem. Minden egyes vezetőnek feltettem a kérdést: — Ván-e valami elvámolni valója? Egyszer-egyszer szúrópróbát tettem. Többnyire olyan esetben, ha valami „fülest” kaptunk, vagy valaki feltűnően vidám és barátságos volt. Olyankor is, amikor elfogott bizonyos megérzés, itt résen kell lenni... Amikor Jack Wilnert megláttam, azonnal sejtettem, hogy valami nem stimmel nála. Sárga gépkocsija, amolyan kabriolé volánjánál ült, hogy Mexikóba utazzék. A kocsi teteje nyitva volt. A rádióból harsogott a zene. Minden olyan derűs hangulatot árasztott... Éppen ekkor kezdődött a szolgálatom. Feljegyeztem a gépkocsi számát. Úgy éreztem, visszatértekor lesz néhány szavam ehhez a fickóhoz, éberen figyeltem estefelé, nehogy szem elől tévesszem a kocsit. Ezen a napon azonban nem tért vissza. A következő szombaton ismét láttam a kobriolét. A tető ekkor is nyitva volt. Biztonság végett átadtam a kocsi számát és leírását egy kollégámnak, s hazatértem. Nem került elő. Egy hét múlva megint felbukkant Wilner sárga kabrioléja. Ismét nyitott tetővel, persze. Szólt á zene ezúttal is, újra mexikó volt az uticél. A telefonhoz siettem. A mexikói vámosok számát kerestem ki. Kértem az egyik kollégát, vegye nagyitó alá a sárga kocsit. Amint visszaértem a helyemre, láttam, hogy a mexikói oldalon a kabriolét már az ut szélére irányították. Egyenruhás emberek vették körül, néhányan nekiláttak a vizsgálatnak, szinte kitépték a kocsiajtókat sarkaiból, mialatt a többiek a koffereket és a motorházat kutatták át. Jack Wilner — akkor még nem tudtam, hogy igy hívják eközben nyugalommal szemlélte az eseményeket és szenvtelenül cigarettázott. Nagy darab, zsíros ember volt, feltűnő öltözetben. Később alaposan felgyűlt a tennivalóm ahhoz, hogy a túloldalt figyelgessem. De egy órával később, amikor úgyis átnéztem, éppen akkor hagyta el a kocsi a vámot. Wilner még barátságosan integetett egyet a mexikói vámosok felé, -azután a gázpedálra lépett. Nem találtak semmit. Erősödött a gyanúm, úgy látszik, az Egyesült Államokba csempészett valamit. (Folyt, a 12. oldalon)
