Magyar Hiradó, 1974. július-december (66. évfolyam, 27-52. szám)
1974-10-03 / 40. szám
10. oldal t. EGY TV-KESZÜLÉK ELROMLIK Irta: VARKONYI ANDOR Az én televíziós készülékem a napokban ülte meg születésének hetedik évfordulóját; hét esztendővel ezelőtt makkegészségesen került hozzánk, egyenesen a gyárból, ahol alkatrészeit összeszerelték. Azóta — három évvel ezelőtt — csupán egyszer betegedett m'eg: képcsöve — vagy ahogy itt mondják — picture-tube-ja — elsorvadt és rövid szenvedés után (mi nézők szenvedtünk) kilehelte erejét. Akkor hosszan tanulmányoztuk, — én és a feleségem —, a telefonkönyv sárga lapjait, amelyeken, ezer más között, a televíziós-készülékek javításának szakemberei is felajánlják szolgálataikat. Mindent megfontolva és meggondolva, végül egy „United Television” nevű vállalatnál kötöttünk ki. A telefondrót túlsó végén egy női hang — a titkárnő hangja — jelentkezett. A hölgy felvette „panaszunkat”, feljegyezte címünket és telefonszámunkat, s közölte, hogy a legrövidebb időn belül kijön a szakember és rendbehozza a készüléket. — Mit jelent az, hogy a „legrövidebb időn belül”? — Nem tudom kérem. A legrövidebb időt... — Node mégis, egy napot, két napot, egy hetet, egy hónapot? — Egy hónapot semmiesetre sem. Mielőtt Mr. Fabrits kimenne, telefonálunk. A „legrövidebb időn belül”, három napot jelentett. Már éppen másvalakit akartunk kihívni, amikor megjelent Mr. Fabrits, az ő hatalmas szerszámtáskájával, és egy vadunatuj picture tube-bal. Vagy másfél óráig dolgozott szorgalmasan. Munkájának gyümölcseként a készülék újjáéledt, visszanyerte régi képközvetitő erejét és hangját. Aránylag nem is kért sokat a munkáért ( a picture tube maga száz dollárba került, de másutt is ez volt az ára) igy hát meg voltunk vele elégedve, s távozása előtt kijelentettük, hogy baj esetén máskor is őt fogjuk hívni. Az Ígéretet Mr. Fabrits egy kézfogással és egy vigyorgásnak is beillő mosollyal pecsételte meg. Nemrégen beütött a baj. Amikor a készüléket egy reggel bekapcsoltam, hogy meghallgassuk a híreket, a képernyő sötét maradt s a TV „torkán” egyetlen hang sem jött ki. Rögtön felhívtam a „United Television”-t. Ismét a titkárnő jelentkezett akinek elmondtam a készülék betegségének tüneteit, s azonnali segítséget kértem. — Sajnos — mondta a hölgy — azonnalról szó sem lehet. Mr. Fabrits nagyon el van foglalva. De kimegy a legrövidebb időn belül. — Well — mondtam ezúttal keményen — ha ez a „legrövidebb időn belül” ismét három napot jelent, mint legutóbb, akkor mást hívunk ki. Ezúttal ugyanis nem tudok ennyi ideig várni. Közben szenvedélyes TV néző lettem, s három hosszú napig televízió nélkül élni számomra nagyobb kin, mint három napig böjtölni... De ez nem tartozik önökre... Egyszóval ki tud jönni Mr. Fabrits ma, vagy legkésőbb holnap reggel? Igen vagy nem? —Uram, nem tudok mást mondani csak azt, hogy a legrövidebb időn belül... Előzőleg azonban Mr. Fabrits telefonon jelezni fogja jövetelét... A válasz már a nyelvem hegyén volt, de okosabbnak láttam szó nélkül letenni a kagylót. Azonnal felhívtam egy másik céget. Ott is női hang jelentkezett. — Kérem — mondtam — van egy ilyen és ilyen gyártmányú televíziós-készülékem. Egy órával ezelőtt megszűnt létezni. Se képe nincs, se hangja. Meg tudják reparálni még a mai nap folyamán? — Igen. — Mikor tudna valaki kijönni? — Ma délután négy és öt óra között. — Rendben van. Nevem és címem ez és ez. Tehát négy és öt óra között várom az illetőt. Good-bye. Négy óra előtt néhány perccel megszólalt a telefonom. Az „uj fiú” beszélt; azt kérdezte, hogyan találja meg lakásomat, egy távoli — általa megnevezett — pontról? Részletesen elmondtam neki, milyen utón jöjjön, hol forduljon jobbra, hol balra, s hol parkolhatja le a kocsiját. „Rövidesen ott leszek — mondta a hang, s én megkönnyebbült lélekkel, azzal a tudattal tettem le a kagylót, hogy az esti műsort — amelyen egy sokatigérő film szerepelt — már élvezni fogom. Negyed ötig vártam — eleinte türelmesen, később egyre türelmetlenebbül. Öt óra húszkor kimentem és elindultam a parkolóhely felé, — nézni jön-e már a repairman. Már a fele utón voltam, amikor láttam, hogy egy kis szervisz-teherautó suhan el előttem. Felírását már nem olvashattam el, de ez nem is volt lényeges. A fontos az volt, hogy az uj ember megtalálta házunkat. S már jött is, sietős léptekkel, nagy London nagy művészeti eseménye az a kiállítás, amely most nyílt meg St.James egyik galériájában az 1917-es oroszországi forradalmat megelőző s követő esztendők képzőművészeti alkotásaiból, a cime „Tatlin álma”, utalva az orosz festőnek arra a hitvallására, amit ő maga igy fogalmazott meg: „...az alkotóerő szellemi forradalmának ugyanolyan közvetlenül s erőteljesen kell hatnia a mindennapi életre, mint a politikai forradalomnak." Az álom nem csak Tatliné volt, de a rövid életű korszak összes kimagasló jelentőségű alkotójáé; ezt akarta megvalósítani El Lissitzky, Rodcsenkó. Malevics és Gabó a képzőművészetben, Vesnin az építészetben, Eisenstein és Vertov a filmművészetben, Majakovszkij és Meyerhold a költészetben és a színpadon. Ök a korszak óriásai, akiknek neveit világszerte ismerik, de az 1910-es évek Oroszországában ezrével dolgoztak lázas reményekkel eltelten azok a művészek, akik feledésbe merültek, sőt, akiket soha meg sem ismertek: a suprematisták és produktivitisták és konstruktivitisták, akik (mint Malevics hirdette) „az ipari kultúra elemeit át akarták alakítani tömeggé, síkká, színné, térré és fénnyé!” Lázas, fölhevült emberek voltak, újítók, álmodok, a tervezők és számítók között az igazi forradalmárok. A történelem fukar kézzel mérte számukra az időt, hamarosan elnémította és ködbe burkolta őket a hivatalos kultúrpolitika, a kérlelhetetlen agitprop komisszár, a kinevezett alkotók, a szocialista realizmus. De amint a kiállítás katalógusába irt előszavában rámutat a Párizsban élő orosz-származású történész, Andrei Nakov, ez csak az egyik oka volt annak, hogy a világ előtt ismeretlenek maradtak. A Nyugat megrettent tőlük, Berlinen és Amszterdamon kívül sehol sem rendeztek műveikből kiállítást, Anglia és különösképpen Franciaország (Írja Nakov) leeresztette a sorompót, hogy „megvédje" a közönséget ettől a „szégyenteljes” és „felforgató” művészettől, amit hamarosan „kulturbolsevizmus”-nak neveztek el, nem is sejtve, hogy mily tragikusan tévednek. Ilymódon az első szellemi áttörés, amit az orosz absztrakt művészet ért el, elszigetelődött, közvetlen utódlás nélkül maradt. A londoni kiállításon ezeknek a művészeknek szobrai, festményei, grafikái, kerámiái és könyvei kerülnek közönség elé. művek, amelyekre George Costakis, a gyűjtő, közel három évtizedes fáradhatatlan kutatása és képzőművészeti műszertáskáját cipelve, s egyenesen felém tartott. — No csakhogy már itt van — mondtam — már azt hittem, hogy eltévedt valahol az utón. — Ugyan, ugyan! Nem tévedek el én olyan könnyen, különben is jártam én már itt. — Igen, — mondtam — van az úgy néha, hogy az ember egyszercsak rájön arra, hogy azon a vidéken, amelyet oly nehezen talál meg, — már járt valaha régen. Ezt a francia igy mondja: déjá vu... Mikor járt ezen a környéken? Sok-sok évvel ezelőtt? — Nem, — mondta, mialatt lakásom felé bandukoltunk — pontosan három éve. — Kinél? — Hogyhogy kinél? Önnél! Önnél uram, senki másnál. Már nem emlékszik rám? Én raktam be-a gépébe az uj picture tube-ot. Rámeredtem. — My goodness! — kiáltottam fel — ezekszerint maga Mr. Fabrits és nem... Dehát akkor miért mondta a titkárnője azt, hogy a legrö... illetve, hogy nem tudja mikor jön ki. S ha már jött, miért nem \ telefonált, mielőtt elindult? — Mert erre jártam, s megkockáztattam azt, hogy esetleg nem találom itthon sem magát sem a kedves (Folyt, a 11. oldalon) detektivmunkája során bukkant. Costakisnak ma már ötszáz műből álló gyűjteménye van ebből a korból és a kiállítás egy része az ő kollekciójából került ki. Kutatásainak az a módszere, hogy egy-egy kimagasló jelentőségű és az ismeretlenségen áttört orosz művész körül keresi a kortársak nyomait.' A londoni kiállítás most tehát olyan orosz művészeket mutat be, akik a Nyugat előtt (a kor legjobb ismerőin és szakértőin kívül) ismeretlenek. Közt' Alexander Bogomazov, aki a futurista stílusból inhi~ ki s jutott el filozófiai theoriájához, amelyet „A festészet és elemei" című írásában fejtett ki — egy Írás, amely sohasem látott napvilágot. Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva Ukrajna volt ennek az uj művészetnek leggazdagabb termőtalaja s a tragikus az, hogy a legtöbb esetben — határa is, ezeknek a művészeknek nagy többségét nem csak a világban, de Ukrajnán kívül Oroszországban sem ismerték meg. Bogomazov munkáiból 1966-ban, Kievben. rendeztek egy visszapillantó kiállítást, első jele a művészeti exhumálásnak. Tanulmány azonban sohsem készült róla, Írása kiadatlan. És Ukrajnában élték művészi tündöklésük rövid éveit: Tatlin, Larjonov. Malevics, Arcsipenkó, a Burljuk-fivérek: Dávid" és Vladimir, Ermilov, Alexandra Exter. Miért éppen Ukrajna? Nincs válasz. S miért annyi erőteljes alkotó-egyéniségű asszony? Alexandra Exteren kivül Goncsarova és Popova. S mily hamar apadt el ez a gazdag áradás, hogy helyébe lépjen az alkalmazkodás. a kincstári dekoráció, fáradt ecsetek hajrá-optimizmusa. George Costakis, a gyűjtő a maga keresgélő-utazásait a halászathoz hasonlitja. Olykor nagyszerű fogás kerül a hálóba, máskor semmi, mondja. Aztán arra is van példa, hogy már-már a hálóban van s aztán elvész. Moszkvában egy napon elvezették egy idős asszony lakásába, aki Vladimir Burljuk ritka képeit őrizte. Egyszerű kis szobában lakott, öt macskával és a Burljuk-festményekkel. Costakis nem tudott hová lenni az örömtől. Megegyeztek abban, hogy másnap eljön a képekért, jó áron megvásárolja. S másnap a házba érkezett s kereste azt a szobát és nem találta. Ahová bekopogott, idegen emberek, idegen arcok, visszament a kapuhoz, elindult újra. előző napi lépteinek nyomában, de nem találta, s nem találta soha többé. Vándor Péter Várkonyi Andor LONDONI LEVÉL MŰVÉSZEK ÁLMA
