Magyar Hiradó, 1974. július-december (66. évfolyam, 27-52. szám)
1974-09-05 / 36. szám
8. oldal A FEKETEDÖ AMERIKA. I. A SZÉGYENPAD Irta: MÁRER GYÖRGY Az amerikai négerkérdéssel 1953-ben volt első találkozásom. Akkor jártam először Amerikában, még mint vendég. Miamiban beültem feleségemmel az autóbusz hátsó felébe, mire a kocsivezető ránkszólt: „Tessék előre ülni: A hátsó rész a négereknek van fenntartva.” Egyet-mást már eddig is hallottunk a négerekkel szemben alkalmazott „megkülönböztetett” bánásmódról, de erről a „korlátozásról” (ha jól emlékszem, valóságos „korlát” választotta el a kocsi két részét) addig fogalmunk sem volt és a váratlan figyelmeztetés alaposan megdöbbentett bennünket. Mit tehettünk mást, előre ültünk és — szégyeltük magunkat. Az ország lakosainak egy része szégyenpadon! A szabadság fáklyáját kezében tartó Szabadság-szoborra gondoltunk, amely annyi millió bevándorlót üdvözölt az általános emberi szabadság és jólét szépszavu Ígéretével. Annyi milliót, akik mindent elkövettek, hogy kijussanak az ígéret-földjére; nagyrészük feliratkozva előbb a várakozási kvótára, esetleg hosszú évekig izgulva, hogy mikor kerül már rájuk a sor. A négerek nem iratkoztak fel. Egyáltalában nem is vágytak ide. Talán azt sem tudták, hogy egyáltalában létezik egy Amerika, amit maga Kolombus sem tudott, még azután sem, hogy felfedezte. A négereket lelkiismeretlen kufárok adták el valamelyik afrikai emberpiacon. Ez három és fél évszázaddal ezelőtt történt és az „árut” rozoga hajók fenekén megbilincselve szállították ide a déli államokba, ahol a pamut-, rizs- és cukornádültetvények kemény munkája várt rájuk (amit senki más nem akart elvégezni,) lakás és némi kommenció ellenében. Iskolázásukról senki sem gondoskodott, ha egyesek megtanultak közülük irni-olvasni, magánszorgalomból tették, leginkább a belső házimunkára rendelt feketék. Asszonyaikat a fehérek büntetlenül megerőszakolhatták, de ha ők vetettek szemet fehérszinű fehércselédekre, másnap ott lógott holttestük valamelyik utszéli fán. Sorsuk ellen csak ritkán lázadtak. Ha megtették, súlyos megtorlás lett a vége. A fordulatot a polgárháború hozta, nem annyira a rabszolgaság eltörlésével és a polgári jogok kiterjesztésével, mint inkább azzal, hogy a déli néger helyet változtathatott és északra vándorolhatott. Ezzel egykori rabszolgatartóik hatásköréből olyan vidékekre kerültek, ahol a faji kérdésről liberálisabban vagy bizonyos nemtörődömséggel gondolkoztak. Ezzel ugyan részben elvesztették a négerek rabszolgai biztonságukat és felelőtlenségüket, másrészt azonban több ut nyílt számukra anyagi és kulturális értelemben egyaránt. Minden attól függött, hogyan tudtak az uj környezetben segíteni magukon, még inkább azonban attól, hogyan segítetek rajtuk mások. Mert ez is megtörtént. A korszellem megváltozott, a liberális gondolkozás egyre jobban teret hóditott, az alkotmányt egyre jobban kibővítették javukra, szélesebbkörű, sőt kötelező iskolázáshoz jutottak, a munkaadók elzárkózása megszűnt vagy legalábbis enyhült, a jóléti törvényhozás is alaposan könnyített sorsukon, és igy tovább. De ezt már mindenki ismeri. A négerkérdés nem egyszerű probléma. Ezer bonyodalmat rejt magában, amiben nem mindenki mélyedt bele, aki hebehurgyán ítéletet mond róla. Az afrikai származású, alkatban, bőrszínben, külső megjelenésben, kulturhagyományokban, erkölcsi felfogásban, hitéletben, történelmi múltban eltérő négereknek más a mértéke, mint az európai mintájú fehér társadalomé. Sokan még a jobbakaratu fehérek közül is valahogy igy beszélnek: „Lehet, hogy valamennyien a majomtól származunk, de nem ugyanattól a majomtól.” Vannak un. tudósok, akik — egyelőre még nagyon ingadozó tudományossággal — odáig mennek, hogy a négereket a fehéreknél eredendően alacsonyabb rendűeknek minősitik, akik bármit is tegyenek, nem érhetik el a fehérek értelmi színvonalát. Ez az állítás eddig nem nyert bizonyítást, az ellenpéldák száma azonban tekintélyes. Amikor 12 évvel ezelőtt letelepedtünk New York-ban, még veszélytelenebbül lehetett éjjel az utcán járni. A négerek csak bizonyos gátlással mertek „lecsurogni” a Harlemből Manhattan délebbre fekvő utcáiban. Az olcsó 42-es utcai másodhetes mozikat túlnyomórészt még középosztálybeli polgárok töltötték meg, az utonállás, késelés, utcai rablás még nem tartozott a mindennapi élet szinte unalomig csépelt „rendjéhez”; egészbevéve a néger kérdés polgári vonalon még nem volt elsőrendű gond. Mert a „hivatalos” négerkérdés mellett létezett egy un. ,, polgári” négerkérdés is, ami mindenkit foglal-SZÁZEVES A TELEFON Londonban kiállítás nyílt meg a telefon feltalálásának századik évfordulója alkalmából. A távbeszélő sikeres alkalmazása ugyan nem látszott biztosítottnak az 1875-ös esztendőig, de 1874 volt az év, amelyben Alexander Bell kísérletezni kezdett az emberi hangnak a különböző hangvillák vibrálása utján való közvetítésével. Belinek azt a vágyát, hogy az emberi beszédet közvetítse és egymástól távol lévő emberek között ilymódon kommunikációs kapcsolatot teremtsen, sajátos módon édesapjának, Alexander Melville Belinek a munkája inspirálta, aki azon fáradozott, hogy összefüggő kifejezésmódhoz segítse azokat, akik egyáltalában nem tudnak beszélni. Az idősebb Bell azzal tett szert világtekintélyre, hogy feltalálta a „látható beszédet”, kézjeleknek azt a kóda-sorozatát, amellyel siketnémák folyamatosan „beszélgethetnek” egymással. Fia azután ezt odáig fejlesztette, hogy beszédre kezdte tanítani a foxterrieijét is. A kutyát beidomitotta arra, hogy egyenletes, morgó hangot hallasson, miközben ő a kutya szájával és hangszálaival manipulált, megkísérelve a morgást érthető szavakká formálni. Nem valószínű, hogy Alexander Bell azt hitte volna, a foxterriernek nagyjelentőségű mondanivalója van a világ számára, de kitűnő, természetes hangforrásként szolgált, szája és hangszálai pedig a vibrációkkal és modulációkkal való kísérletezésre. Karrierje csúcsán a foxterrier eléggé érthetőn formálta meg ezt a kérdést: „Hogy van, nagymama?” Ezt követték a hangvillákkal való kísérletezések, amelyek azonban csak átmeneti fázist jelentettek a kutatásban. Egy napon azután a hegyekben sétált Alexander Bell — meg kell jegyezni, hogy csaknem minden korszakalkotó találmány történetében szerepel egy magányos séta — amikor egyszer csak fölvillant benne a gondolat: mi volna, ha a hangok közvetítésére nem villával kísérletezne, de egyetlen membránnal? Ha egy villa fokának magnetizált végét egy ilyen membrán közepéhez erősiti, akkor változó intenzitású áramot fejleszthet, Ugyanúgy, ahogyan a levegő sűrűsége is változik, amikor hangok haladnak keresztül rajta. Amint koztatott. Főleg azokat, akik a „gyakorlatban” is találkoztak vele. Ez kb. akkor és azzal kezdődött, amikor rohamléptekkel indult el a négerek jogkiterjesztése, tehát az 1960-as években. Amig ugyanis a négereket elnyomták, megtagadták tőlük az emberi méltóság legelemibb lehetőségét is, az egyenlő érvényesülésből teljesen kiszorították, addig — mint már említettem — nem nagyon tiltakoztak-lázadtak sorsuk ellen. Zúgolódtak, de nem tulhangosan. Meg voltak félemlitve. Fenyegetően a néger tömegek akkor kezdtek fellépni, amikor szinte a hang teijedésénél sebesebb tempóban adagolták számukra a szabadságot, gazdasági és érvényesülési lehetőséget. Ekkor egyre jobban, hogy úgy mondjam, elpimaszodtak. (Amely kifejezésére következő cikkemben visszatérek.) Alig másfél évtized alatt ugyanis az történt, hogy a négerek legalábbis részben az autóbuszok hátsó üléseiből a vállalati igazgatóságok, polgármesterségek és egyéb „státust” jelentő állások kényelmes karosszékeibe rukkoltak elő, nem is beszélve a különböző közhivatalokban és magánirodákban százezres rajokban elfoglalt állásaikról. Ami azt jelenti, hogy egyre kevesebb ok volt a néger népcsoport fokozódó elégedetlenségére. Ez azonban nem különös jelenség. A népmozgalmak mindig a legkisebb ellenállás irányába nyomulnak előre, világos tehát, hogy a furcsa néger néplázadás nem akkor tört ki, amikor valószínűleg véres fejjel visszaverték volna, hanem, amikor — megengedték. (Folytatása következik) mondani szokás: ez volt Columbusnak az a bizonyos tojása. Egy évvel később, 1875-ben Kanadában sikerrel megtörtént beszédhang elektromos utón való közvetítése. Ismét — mint minden nagy találmány esetében — ez még nem volt elegendő ahhoz, hogy meggyőzze a kétkedőket. Az „Operator” című műszaki magazin — amint olvashatjuk a londoni kiállításon — megnyugtatta olvasóit, hogy a távbeszélő sohasem lehet életképes versenytársa annak a szisztémának „amellyel Morse professzor ajándékozott meg bennünket, mivel semmi előnyt nem Ígér a morse-géppel szemben.” Amint azóta tudjuk, a magazinnak nem volt igaza, bár biztosra vehető, hogy* telefonszámla-fizető féljek gyakran sóhajtanak fel keserűen, hogy bár igaza lett volna. Pontok, vonalak utján még a legbőbeszédűbb hölgyeknek sem volna annyi mondanivalójuk egymás számára, mint a Bell-féle hangkommunikációval, még abban a valószínűtlen esetben sem, ha megtanulnák, hogy mit jelentenek a pontok és mit a vonalak. Mindössze nyolc esztendővel a kanadai siker után már telefonközpontok működtek Londonban, Croydonban és Sutherland-en. Beliből dúsgazdag ember lett, a távbeszélésből a kor nagy divatja — a telefonkészülék pedig bevonult nem csak a mindennapi életbe, de a költészetbe, a regény és dráma-irodalomba, ez utóbbiba különösképpen, mivel dramaturgiai értéke felbecsülhetetlen. Mig a Bell előtti időben hírnök jött és pihegve szólt, őt követőn már csak megcsendül a díszletben a telefon. Váratlan fordulat, jó hir, rossz hir, mindez a telefonkészülékre bizható, ráadásul egy szereplővel kevesebb a darabban, az ügyelő a színfalak mögött csönget. Bell attól a vágytól indíttatva találta fel a telefont, hogy könnyebbé tegye az egymástól távol lévők között az érintkezést. Azt azonban aligha sejtette, hogy eljön az idő, amikor a hivó félnek jegesen közönyös géphang felel: ,,... itt egy magnetofonszalag beszél. Váljon a sípoló hangra és közölje üzenetét. Tüüüü! Itt egy magnetofonszalag beszél...” Dehát Alexander Graham Bell csak a tökéletes telefon feltalálására vállalkozott. A tökéletes telefonálóéra nem. Vándor Péter
