Magyar Hiradó, 1974. július-december (66. évfolyam, 27-52. szám)
1974-08-29 / 35. szám
10. oldal ÍRÓNAK SZÜLETNI KELL! Irta: SIMA FERENC Rögtön hozzáteszem, ugyanígy arra is születni kell, hogy valakiből újságíró legyen. Mert az irói és újságírói mesterség: ikertestvérek. A különbség mindössze annyi, hogy az újságíró jobban ragaszkodik a valósághoz, mig az iró több fantáziát, egyéni kitalálást sző bele a megirt anyagba. De a nyersanyag elemeinek feloldásához és újra ötvözéséhez, elütő lángszemeinek tetszetős egymásbakapcsolgatásához ugyanaz a tehetség kell mindkét pályán, és a kellő kifejezések megtalálásához ugyanaz a rátermettség. Magyarországon különösen összefonódott az irói és újságírói pálya, mert kis országban az „inkább irók” nem birtak megélni pusztán a könyveiknek átlag háromezer példányú, időnkénti megjelenéséből (az eladási árnak átlagosan csak 15 százalékát kapták meg a könyvkiadótól, a többi annak meggazdagodására ment, no meg az előállítási költségekre, könyvkereskedői jutalékra). Ezért hát a legjobb irók is beálltak valamelyik szerkesztőségbe újságírónak, hogy havi fizetésük legyen. A rászületést nem pótolja semmi. Nem iskola. Errenézve én a magam „köszörűelméletét” vallom: az emberek kavicsnak, vagy gyémántnak születnek. Az iskola aztán a köszörű, amely a kavicsot is, gyémántot is formásabbra csiszolja. De a kavics köszörülten is csak kavics marad, mig a gyémánt köszörületlenül is nagyértékű. A köszörülés, az iskola mindkét esetben csak keveset növel az eredeti, született értéken. Ezért én a barátaimat is mindig aszerint válogattam meg, hogy gyémántnak születtek-e, és a doktorrá köszörült kavicsemberekkel nem komáztam. Ezért ütköztem meg erősen, amikor 1945- ben láttam Magyarországon, hogy a régi Írókat, újságírókat rendre letartóztatták, vagy legjobb esetben elnémították, nem fogadva el az írásaikat. Akkor még Budapesten éltem és alkalmam nyílt megkérdezni Révai Józseftől, Rákosi Mátyás mindenható kulturdiktátorától, hogy mi lesz igy az addig világszínvonalon lévő magyar újságírásból és irodalomból? A magyar betű akkori Napóleonja fölényesen legyintett: — Az uribitang irók és újságírók nem kellenek! Megbízható, öntudatos proletárelvtársakat fogunk hathetes iró- és ujságiróképző tanfolyamra küldeni és meglesz itt az osztály harcos utánpótlás! A magát intellektuelnek tartó Révai nem tudta, hogy ránemszületett embereket éppúgy nem lehet tanfolyammal, iskolával írókká, újságírókká változtatni, ahogy zeneszerzővé vagy szobrásszá sem. Hóbortos elképzelése már a kezdet kezdetén meg is bukott, mert az első eresztésként „újságírókká” képzett gárda tagjai egésznapi verejtékes kínlódással sem birtak összebarkácsolni egy nyomdaképes Rákosi dicshimnuszt sem. A régi gárda nem-nyilas és nem náci-exponált tagjai ezért fokozatosan rendre visszakerültek a nyomtatott magyar betű őrhelyeire. Hogy mennyire „nem az iskola teszi”, arra Petőfi volt a legmarkánsabb példa, aki a gimnázium hetedik osztályát se végezte el. De a mai Idősebb nemzedék életében is ott voltak Veres Péter, Sértő Kálmán és Sinka István, mindössze pár elemis képzettséggel, de annál nagyobb irodalmi alkotóképességgel. írónak születni kell! A baj, amivel Az Est, majd PEST főszerkesztő helyetteseként elégszer találkoztam (mert Bakos Ákos, E hétvégére jelent meg John Le Carré-nak a világ leghíresebb, legsikeresebb és ennek következtében leggazdagabb kém-regény irójának uj könyve, amelynek cime: „Tinker Tailor Soldier Spy”. Ez magyarul annyit jelent, hogy „Kontár Szabó Katona Kém”, de talán megfelelőbb cim volna az hogy „a Minden Lében Kanál Kém.” John Le Carré most 43-esztendős, Cornwall-ban van otthona, a félsziget csúcsán, alig ötven méternyire a parti szikláktól, amelyeket az Atlanti-óceán hullámai ostromolnak s amelyen túl a legközelebbi szárazföld már Amerika. Land’s End-nek nevezik az angolok ezt a környéket, a föld végének, túl azon már csak a tenger s egymástól nagy távolságra: a világítótornyok. Itt él tehát John Le Carré, „A kém, aki bejött a hidegről” írója, második feleségével és három gyermekével s ha az utóbbi tiz esztendőben írott regényeinek sorsa mérvadónak tekinthető, akkor „A Minden Lében Kanál Kém”mel is megkeres vagy félmillió fontsterlinget. John Le Carré-nek (és kémregény-iró esetében ez talán nem is olyan nagyon meglepő) nem John Le Carré az igazi neve. David Cornwell-nak -hívják és az angliai Poole városkában született, nagyapja a kisváros polgármestere volt, apja kereskedelmi vállalkozó, de politikai ambíciókkal, választáson is indult egyszer, mint a Liberális-párt jelöltje. David azonban hamar elvágyott ebből a kisvárosból s miután bevégezte a középiskolát, a berni egyetemre ment német irodalmat tanulni. Katonaéveit Ausztriában töltötte a négyhatalmi megszállás idején, aztán visszatért Angliába, Oxfordban tanult tovább s végül óraadó-tanári állást vállalt Eton-ban. Amikor azonban szemébe ötlött a külügyminisztérimnak egy állást-kináló hirdetése, megpályázta és felvételt nyert a diplomáciai karba. Ez hozta el David Cornwell életének forulópontját: másod titkárként Anglia bonni nagykövetségére került. Két és félesztendeig maradt abban az állásban és élményei két regény megírására ihlették: az egyik „Egy kisváros Németországban” a másik: „A kém, aki bejött a hidegről.” Ez a regénye úgyszólván napok alatt máig megdöntetlen rekordot ért el: a megjelenését követő hat hónapon belül tizenkét kiadást. A- zótatöbb mint húszmillió példány fogyott belőle, rengeteg nyelvre lefordították (Amerikában magyarnyelvű kiadása is megjelent boldogult főszerkesztőm nyakambasózta a jelentkező uj „tehetségeket”), abban áll, hogy jócskán akadnak, akik azt hiszik magukról, hogy ők bizony Írónak születtek. Berobogott egyszer a szerkesztőségünkbe egy történetesen szintén Révai, talán Lajosnak keresztelt borbélymester a Népszínház utcából, duzzadt aktatáskával. — Én költő vagyok, főszerkesztő uram! — jelentette ki önérzetesen. — Tetszik tudni, rosszul megy a boltom, mert szemközt is van egy másik borbély, és az én oldalamon is, három házzal feljebb. így hát ráérek költeni! — nyitotta ki az aktatáskáját. — Tessék nézni, ez mind az én műven, mert én 8-10 költeményt is meg bírok Írni naponta. Én termékenységgel is meg vagyok áldva, (Folyt, a 11. oldalon) Szakmáry Károly fordításában) s megfilmesítették Richard Burton-nal a címszerepben. Mi volt ennek a kirobbanó sikernek a titka? Az, hogy bravúros irói biztonsággal és ugyanakkor tökéletesen megalapozott tájékozottsággal, tehát éppen ezért kétségbevonhatatlan hitelességgel bemutatta a hidegháborúnak egyik legtragikusabb és feszültséggel leginkább terített szinterét: a berlini fal körzetét — kémek és ellenkémek halálos játszmáját a terror és az elnyomás erődítményének árnyékában. Ebben a műfajban a regény vadonatúj utat tört: a jéghideg politika- i realitás és a forró emberi dráma fonódott eggyé Alac Leamas, a kesernyés, fáradt, bátor brit ágens történetében. Következő regénye, a „távcső-háború” ugyancsak a hidegháború arénájában játszódott. A diplomáciai szolgálattól azonban már „A kém...” világsikere után megvált. Hire járta akkor, hogy felettesei rossznéven vették tőle: a regényben a szakmai tájékozottságnak nagyobb hasznát látta, mint az etikailag megengedhető. Le Carré azonban azt mondja, hogy ennek éppen ellenkezője az igaz. Szerették volna, ha a diplomáciai szolgálat kötelékében marad. Amit azonban diplomata-regényírótól a Szolgálat általában elvárt, hogy ne a saját nevén írjon — annak eleget tett. A londoni autóbuszon utazva, pillantása egy bolt cégtáblájára esett: John Le Carré. Nyomban eldöntötte, hogy ez lesz a neve. A bolt tulajdonosa alkalmasint büszke a hires névrokonra, anélkül, hogy sejtené: a regényíró John Le Carré nem is névrokona, de ő sajátmaga. A név függetlenítette magát tőle és világkarriert csinált. Legalábbis eddig nem tudta. Most már talán tudja, mert Le Carré elmondta. Amióta hires iró, John Le Carré sokat és sokfelé utazik. Élt a görög szigeteken, Párizsban, Amszterdamban Bécsben, Svájcban. De aztán visszatért Angliába, a cornwalli félsziget csücskébe, a föld-végére. — Ami a legfontosabb — mondja —, hogy nem estem a best-seller gépezet csapdájába. A pénz jó dolog, de ha az irás jól halad, akkor nem törődöm vele, ha meg rosszul, akkor nem nyújt vigaszt. Persze, hogy eredetileg azért írtam a regényeket, mert pénzt akartam keresni. De nem ennyit! És csaknem vigasztalhatatlan. Vándor Péter EMBEREK ÉS ESETEK AZ IRÓ, AKI BEJÖTT A HIDEGRŐL ...
