Magyar Hiradó, 1974. július-december (66. évfolyam, 27-52. szám)
1974-08-29 / 35. szám
8. oldal Az állítólag hálás utókorra való tekintettel hadd javítsunk ki e késői órában valamit, amit néhai jó Kende Géza egy óvatlan pillanatban ,,elirt”. A Szabadság huszasévekbeli szerkesztője, akinek én a harmincasokban már csak az özvegyét ismertem, 1927-ben adta ki ,,Az amerikai magyarság története, 1583-1926” c., a mai amerikai magyarok előtt ismeretlen kétkötetes munkáját. Abban egyhelyütt azt irta, hogy az Egyesült Államok megalakulásától az 1914-es világháborúig mindössze három külföldi államférfit tisztelt meg a washingtoni Kongresszus meghívással és szónoklásra való felkéréssel. Talán nem ildomtalan javító szót emelnem, minthogy az alaptémáról szóló s ezideig egyedüli könyvet jól ismerem, t.i. én Írtam. A ,,The Visitor Speaks”-ben (1950) bemutattam 31 nemzetnek azt a 36 államférfiát, akik másfél évszázad alatt (attól kezdve, hogy New York és Philadelphia után Washington lett a fővárosunk, egészen a,,Sesquicentennial” ünnepségekig, amelyekkel kapcsolatban adták ki ezt a könyvemet) a Kongreszszus meghívott vendégei voltak s ott beszédet mondtak. Nem három volt az első szériában, hanem öt. Köztük volt a Kende által kiemelt két magyar — azóta sem több. Lafayette volt az első, 1824-ben; követte Kossuth lß52-ben, Kalakaua hawaii király 1874-ben, Parnell ir szabadsághős 1889-ben, és Apponyi Albert 1911-ben. (Megjegyzendő, hogy 150 év alatt csak Franciaországból és — Ritkán vonja magára a világ figyelmét annyira egy hadüzenet nélküli katonai akció mint Ciprus megszállása a török hadsereg által. De vajon mire megy a játék? A rövid és talán túlságosan leegyszerűsített válasz az, hogy Ciprus fontos mind Görögország, mind Törökország szemében. Ennél azonban sokkal több van a kérdés hátterében. A görögök és törökök életfontosságú érdekeiket kockáztatják. És ugyanígy az Egyesült Államok és a Szovjetunió is. Ciprusnak ugyanis különleges jellege van. Függetlenségét nemzetközileg szentesítették egy 1960-as egyezménnyel Görögország, Törökország és Nagy-Britannia részéről. Az Egyesült Államok meg azért van érdekelve Ciprus ügyében, mert haderejének jelentős bázisa van a szigeten már 10 év óta, és ezzel próbál békét fenntartani a ciprusi görögök és törökök között. A görög katonatisztek által vezetett julius 15-i puccs és a törökök inváziója után lehetségesnek látszott, hogy az Észak-Atlanti Szövetség két állama háborúba keveredik egymással, amerikai felszerelés felhasználásával, és ugyanakkor megnyitva az utat a szovjet katonai és politikai befolyás növekedése előtt a Földközi-tenger keleti részében. Egy NATO-tiszt azt mondta, hogy Ciprus okozta eddig a legsúlyosabb krízist, ami a szövetséget fennállása óta fenyegette. Az Egyesült Államok attól is tart, hogy a krízis felborítja a Szovjetunióval való détentet, és a TöröK- országtól 40 mérföldre, Görögországtól 500 mérföldre és Libanontól 100 mérföldre levő szigetet a két nagyhatalom összeütközésének pontjává teszi. Angliából szerepeltek többen, mint Magyarországból: négyen. Hárman sehonnan sem. Ketten, Magyarországon kívül, csak Olaszországból és Belgiumból.) A Kossuthról irt fejezetben megemlítettem azt, amit még sokan tudnak, de egyre kevesebben: azt, hogy a szabadságharc idején Springfield, 111.-ban egy hatalmas népgyűlésen, határozati javaslatot terjesztett elő egy ügyvéd, volt képviselő, aki előtt, tulszerényen szólva, még szép politikai jövő állt; Abraham Lincoln volt a neve. Egyhangúlag, a helyi lap szerint „dörgedelmes felkiáltással”, szavazták meg a javaslatot, amely a Kossuth-kormány haladéktalan diplomáciai elismerését sürgette. Eszembe ötlött: vájjon nem találkozott-e Mr. Lincoln két évvel később az emigrált Kormányzó-Elnökkel, aki akkor keresztül-kasul járta Amerikát s mindenütt tódult hozzá a nép, vezető emberekkel az élen. (Az óriás lábnyomai még ma is feltűnnek közvetlen környezetünkben; nagykövet korában belgrádi főnökömnek s ma kedves szenior barátomnak, a nagyhírű George Kennan-nak édesapja a Kossuth nevet kapta keresztnévnek — Kossuth Kent Kennan volt.) Sehol nem találván nyomot, a nagy költőhöz s egyben legnagyobb Lincolnszakértőnöz, Carl Sandburg-höz fordultam, a Pulitzer-díjas hatkötetes Lincoln-életrajz írójához: találkozott-e valaha a két halhatatlan? így válaszolt 1948 márc. 20-án: „Semmit nem találtam az évek folyamán, ami arra mutatna, hogy Kossuth és Lincoln találkozott. Egyesek szerint találkozniok kellett valahol abban az időben. Mindenesetre — kellett volna!” Jellemző, hogy ez az ember, akinek tehetségénél és tudásánál csak tudásvágya volt (Folyt, a 15. oldalon) A megboldogult Happy End Irta: VAJDA ALBERT Manapság sok mindenen lehet vitatkozni, de azt hiszem egyben mindenki egyetért: soha olyan rohamtempóban nem változott körülöttünk a világ, mint az elmúlt negyed-században. Nem csoda, hogy az emberiség túlnyomó többsége csak úgy kapkodja a fejét, mert nem tudja, hogy a modern technika korában hogyan éljen a régi normák szerint. Hiszen nemcsak a közlekedést forradalmasították a Jumbó-jetekkel és a Hold-taxikkal, nemcsak a konyhaművészetben hozott teljes változást a mélyhűtés, a konzerv, az önműködő villanytűzhely és a mindent elvégző konyha-automaták, hanem a fogalmak is óriási változáson mentek át. Huszonöt évvel ezelőtt, ha az ember azt hallotta: „Happy end”, nyomban tudta: arról van szó, hogy a szegénysorsu, de tisztességes gépirónőt végülis oltárhoz vezette a dúsgazdag, ám azért becsületes milliomos. Vagy amennyiben házastársak közötti konfliktust tárgyalt a regény, film, vagy színdarab, akkor a „Happy end” a félreértések tisztázását jelentette: a férj és a feleség egymás ajkán csüngve indult el a happy end mézbemártott utján. Ha egy mostani mű végződik happy end-del, akkor ez csak egyet jelenthet: a férfi megy jobbra, a lány balra (politikai beállítottságuk szerint) és soha többé az életben nem találkozik egymással. Manapság ez a happy end. Hadd tegyem hozzá: nem is indokolatlanul. Mert a régi happy end után mindig maradt az emberben némi kétség: igaz, hogy összekerültek, de mi lesz később? Mi lesz egy év múlva? Hátha megint közbejön valami, vagy valaki, újból összevesznek és kezdődik elölről a marakodás. A mai happy end-nél ez kizárt dolog. Elválnak és ezzel kész. Nincs mód újabb botrányokra, nincs többé veszekedés, egymás marása... vagyis teljes a happy end. Régen, ha valakire azt mondták: „férfias férfi”, akkor mindenki azonnal tudta, hogy az illető magas, szélesvállu, markáns vonásai vannak, acélszürke szeme, kisportolt alakja és szereti a nőket. Ma, ebben a mi megváltozott modern korunkban, ha „férfias férfiről beszélnek, egészen természetes, hogy olyan himnemű egyénről van szó, aki szereti a férfiakat. Azért nevezik férfiasnak, mert a külső megjelenésre ez a jelző ma már egyáltalában nem vonatkozik. A mai férfiideál száműzte a széles vállat és a kisportolt alakot. A mai fiatalemberek — érzésem szerint — titokban külön vállkeskenyitő műtéteket végeztetnek magukon, ezenkívül mell-behorpasztó operációkat is. Mert diadalmas korunk férfiideálljainak mellkasa csak akkor dobogtatja meg a női sziveket, ha minél beesettebb, hogy ne mondjam, göthösebb. A ma férfi-ideálja — érdekes ellentétben a sportolás féktelen elterjedésével — a sápadt, karikás szemű, cingár fiatalember, hosszú hajjal, kétes tisztasággal, mintás selyemkaftánban. Egy mai fiatal férfi arra a legbüszkébb, ha a villamoson, vagy Metrón átadják neki a helyet, mert egy régimódi gavallér nőnek nézte. A világért sem kritikaként mondom mindezt, dehogy is merném kifogásolni a modern kor észbontó áramlatait. A technikai fejlődés remek világa csak ilyen himnemű és nőnemű lényeket hívhat életre. Mert a nő-ideál is alapos változáson ment át. Megfigyelésem szerint a mai nőknél az a legfontosabb, hogy nőiességüknek semmiféle látható jele ne legyen. A cél: a nemek közötti külső különbség teljes megszüntetése. Ezt szolgálják a divat-diktátorok, de erre törekszenek a nők is. A múlt század végének szuffragettjei elé-" gedetten nézhetik felvilágosult korunkat. Ök még csak a nők egyenjogúságáért harcoltak, nem pedig a nők és a férfiak egyformaságáért. Valamikor régen, a francia parlamentben, amikor a női egyenjogúsági törvényt tárgyalták, köztudott tény, hogy az egyik felszólaló arról beszélt: igenis van különbség a férfi és a nő között. És akkor egyik képviselőtársa lelkesen kiáltott közbe: „Vive la difference!” — „Éljen a különbség!” Ha ilyen ügyesen fejlődik tovább ez a szédületes kor, amelyet sikerült összehoznunk, akkor nem adok tiz évet és ezt a megéljenzett „különbséget” sikerül majd teljesen eltüntetnünk... Vajda Albert
