Magyar Hiradó, 1974. július-december (66. évfolyam, 27-52. szám)
1974-08-08 / 32. szám
13. oldal A TORTA BOLDOG PÁR VARGA ÉVA Irta: PAPP Közelünkben lakik egy kedves amerikai házaspár. Onnan ered az ismeretség, hogy mindig megcsodálom gyönyörű virágoskerjüket, valahányszor arra sétálok. A barátság már odáig fejlődött, hogy időnkint látogatást is teszünk egymásnál. Mr. Harper, aki már nyugalombavonult pár év előtt, azóta lett lelkes hívem, hogy házunknál megizlelte a szilvásgombócot, melyet abból a szilvából készítettem, amit ő hozott át. A minap házuknál iszogattuk a jegeskávét és fogyasztottuk Mrs. Harper házilag készült apró-süteményeit és hallgattuk azt a vidám történetet, amely a vendéglátó háziaszszony menyével történt. Harperék egyetlen fia, foglalkozására nézve fogtechnikus, angol leányt vett feleségül idestova tiz éve. A nő, Muriel, már megszokta és meg is szerette Amerikát. Hazulról hozott, tipikusan angol akcentusa megmaradt; úgy beszél mintha tegnap érkezett volna szülővárosából. Manchesterből. Már két gyermekük is van, tipikus amerikai gyerekek. Muriéi bájos, művelt teremtés, odahaza zongoratanárnőnek készült. Ö a nyelvtanulás helyett (amire nincs szüksége, mint nyelv-rokonnak) a konyha-művészet elsajátításával küszködik. Hazulról ezen a téren bizony nem sokat hozott magával: ami keveset tanult, azzal nem lehet büszkélkedni. (Az angol konyha sohasem volt világhírű.) Murielnek az a szerencséje, hogy jóétvágyu férje és gyermekei nem válogatósak. így azután minden szépen rendben is volt s a szülőkkel is szépen kijön. Mrs. Harper időnkint kisegítette a menyét és ezért igen hálás is Muriéi, aki maga sem tagadja, hogy a kéz-ügyessége nem terjed a zongora billentyűin túl. ,,Mikor hazérkeztünk kéthetes nyári vakációnkról. Muriéi sírva fogadott”, — mesélte Mrs. Harper. Alig tudtam megvigasztalni és kiszedni belőle, hogy tulajdonképen mi is történt. Nagynehezen, könnyek közt elmondta, hogy mi is történt: Charlie, a nagyobbik fiú már kis-cserkész és a cserkész csapat, amelynek tagja, avatási ünnepélyt rendezett a nemrégiben vásárolt uj cserkész otthonban. „Minden cserkészfiu anyját felhívták telefonon és felkérték, hogy az ünnepségre készítsen egy süteményt. Szegény Muriel nagy zavarban volt. Nem csak, hogy anyós nélkül kellett nekivágni a számára nagy feladatnak, mégcsak megfelelő tanácsadóra sem számíthatott: az egyetlen szomszédaszszony, akihez fordulhatott volna, szintén nyári vakációra ment. Az viszont ki lett adva, mint cserkész-parancs, hogy a sütemény házilag-készült legyen. „Muriéi elment a legközelebbi Super-marketre és kiválasztotta a legegyszerűbbnek látszó torta-keveréket, az ugy-nevezett „white cake mix”-et, amelyhez már csak tojást és vizet kell hozzáadni. Igen óvatosan és pontosan követte az előírásokat. (Mint sírva elmondta: három tojást még félre is kellett, hogy tegyen másnapi reggelihez, mert nem sikerült a fehérjét különválasztania a sárgájától.) Mikor a torta megsült, nagyon száraznak nézett ki. Hogy valahogy izletesebbé tegye, Muriel lyukakat fúrt bele és félig megalvadt „jello”-t öntött bele. Ez viszont egy kicsit szétfutott, hát erre az egészet jó vastagon bekente — csaknem vajjá felvert-tejszínhabbal. Külsőre jól is nézett ki, tehát nyugodt lélekkel vitte remekművét a cserkész otthonba. „Még jobban megkönnyebbült, amikor megtudta, hogy a torták ki lesznek sorsolva. Ahogy érkeztek a torták, összetolt asztalokra tették őket. Utána egy dobozból előre megszámozott, gombostűre tűzött cédulákat tettek minden tortára. Egy másik dobozból pedig a résztvevők húztak ki találomra számokat. Szép VARGA ÉVA ünnepély következett, frissítőkkel s ezután következett az ünnepség fénypontja, a süteménysorshuzás. Muriéi legnagyobb meglepetésére ésmegkönnyebbülésére a saját tortáját nyerte meg! Ám a vakszerencse a közvetlen mellette ülő családnak szintén a saját tortájukat juttatta. Amikor már ép menni készültek odaszólt a nő Murielnek azzal, hogy miután ő ezt a diós-tortát úgyszólván minden héten süti és a családja már egy kissé unja, — cseréljenek. Muriéi még szabadkozott is, hogy ő nem a legjobb cukrász, ám a másik nő annyira erősködött, hogy végül belement a cserébe. „Odahaza Muriel nekiállt vacsorát készíteni. Hirtelen megrökönyödve vette észre, hogy a nagynehezen kettéválasztott tojás fehérje, amelyet bele kellett volna keverni a tortába, ott volt a csészében...Annyit ő is értett a konyha-művészethez, hogy el tudta képzelni milyen lehetett az a torta amit ő a szomszédjával elcserélt. „Minden vigasztalásom sikertelennek bizonyult, mert mindig csak azt hajtogatta, hogy ,igen, igen, de én voltam ott az egyetlen angol...erre az én akcentusomra mindenki emlékszik! Most majd kiugróm a bőrömből valahányszor cseng a telefon, hogy engem keres magán kívül az, aki hazavitte az én tortámat.’ Mrs. Harper azzal fejezte be a mulatságos történetet, hogy azóta ugyan eltelt már vagy egy hét, de valahányszor beszélni akar menyével, inkábbiszemélyesen megy oda, mert Muriéi még mindig fél felvenni a telefont ha egyedül van odahaza. Éppen készültem postára adni cikkemet, amikor váratlanul megérkezett Mrs. Harper. Csupa mosoly volt. Lelkendezve közölte, hogy az ügy remek fordulatot vett. Bár nem volt további fejlemény, Muriéi már — És mondd, szivem, akkor is igy fogsz szeretni, mikor már elváltunk? attól félt, hogy ez csak vihar-előtti szélcsend (ki tudja, tán az a nő is nyári vakációra ment?) és fogadkozott, hogy ha megússza, beiratkozik egy főző tanfolyamra. .„Mikor ezt meghallotam, — mondta Mrs. Harper — elmentem titokban a cserkészcsapat parancsnok feleségéhez, egy szép tortával, melyet én készítettem. Elmondtam az esetet és a hölgy olyan jól mulatott rajta, hogy — kérésemre — megszerezte a károsult csereberélő cimét. Oda is elmentem egy igen finom tortámmal. Meglepődve fogadott s amikor előadtam mi történt, nagyot nevetett, titoktartást fogadott és megnyugtatott, hogy senki sem járt rosszul. Ugyanis az ő station wagon kocsijával a saját fiain kívül még két szomszéd család fiait is magával vitte az ünnepélyre. Mire hazaértek az ünnepélyről a gyerekek az utolsó morzsáig felfalták a tortát. Két tortámba került ez a „happy end”, de megérte, — fejezte be a történetet Mrs. Harper, aki távozóban még hozzátette, hogy „de a menyemnek erről egy szót se...majd ha sikeresen levizsgázott, én megmondom neki.” BURGENLANDI LEVÉL (Folyt, a 8. ezúttal alig lehetett pihenni: az osztrák televízió „stábja” tanyázott ott, már akinek volt helye, a többiek a faluban kaptak szállást, de azért kora reggel már mindenki a helyén volt, az indulásra. A Fertő-ről készítettek színes filmet: a nádrengetegről, a madárvilágról, a tóban ezüstösen cikázó halakról, az iszap élővilágáról. Nem tudom, meddig jutottak a munkában, csak azt, hogy napjában tízszer is összeszedették a felvevőgépeket, felöltötték a vízhatlan ruhákat, hogy aztán ismeretlen ok miatt visszamaradjanak, majd újra kezdjék az egészet. A főnökük — valószínűleg a forgatókönyv írója — fenkölt szavakat mondogatott közben és különböző „beállításokat” magyarázott a verejtékező kameramannoknak. Egyszer úgy tértek vissza cca. egyórás munka után, hogy vizes volt mindegyikük nadrágja, a hölgyek feszülő bludzsinje — kiderült, hogy hajótörést szenvedtek a félméter mélységű Fertő-tavon... Kiváncsi vagyok ezek után, hogy milyen lesz a film!? *** A terasz előtti „tisztáson” a vizi madarak idén is derekasan produkálták magukat: a tarka kacsák, a vizityukok, a buvármadarak, a vöcsök-félék és a többiek. Feltűnt egy vörös-kék tollazatú jégmadár is, amelyik bizonyára eltévedt, mert különben ritkán mutatkozik a Férőn. Feltűnően sok volt az ezüstszínű daru, hogy a gólyákról már ne is beszéljünk. A sok madár — különösen pedig azok, amelyek láthatatlanul fészkelnek a nádrengetegben — olyan koncertet rendezett este lefekvéshez és reggel felkeléshez, hogy azt kellett volna a televízió oldalról) „szakembereinek” hanglemezre venni! De oda se hederitettek. Folyton csak öltöztek és vetkőztek, futottak valamerre a tó széles világában, holott az orruk előtt volt a nagy élmény: a zengő és szüntelenül mozgó madár-sereg. Ennek a vizi-panziónak van egy kitűnő tulajdonsága: nem igen van mit enni benne, mert nem főznek a vendégekre, vagy csak nagyon ritkán és igy hízni nem lehet. Ham-and-eggs-et kapni, sonkás — vagy sajtos — tósztot, esetleg egy gulyáslevest vagy karfiolt rántva... A reggeli zsemlét viszont a vizi-tyukok között osztja szét az ember, amikor felszemtelenkednek a fekete fejükkel és fehér orrukkal-csőrükkel a hollyvod-székig. Nem mintha éhesek lennének, hanem roppant kiváncsiak arra a másik nagy állatra, melyet úgy hívnak, hogy „ember”. Egyik nap a fenkölt lelkű stáb-vezér azzal tért vissza rejtélyes útjáról csinos kísérőjével, hogy a napot nem töltötte tétlnül: künn járt a határsorompónál — mesélte messzehallható hangon — és jól „megboszszantotta” a toronyban ülő magyar határőrt, aki állandóan igyekezett őt távcső-végre kapni. De ő ilyenkor hirtelen mindig hátat fordított és a magyar katona hopponmaradt. Arra nem is gondolt, hogy az unatkozó katona bizonyára nem rá, hanem a parányinál is parányibb bikiniben pompázó kisérőnőre volt kiváncsi. T
