Magyar Hiradó, 1974. július-december (66. évfolyam, 27-52. szám)
1974-08-08 / 32. szám
8. oldal ESŐ LESZ! Irta: HALÁSZ PÉTER Valamikor nem álltam meg mosoly nélkül, ha azt hallottam korosabb emberektől: — Eső lesz! Érzem a lábamban! Hittem is, nem is, de inkább babonának véltem. Nem levelibéka az ember, hogy olyan könnyűszerrel eligazodjék az időjárás rejtelmeiben. Ma már nem mosolygok, én is megjósolom, ha jön az eső. Nem a lábamban érzem ugyan, de a jobbvállamban. Két nappal az időjárás kedvezőtlen fordulata előtt sajogni kezd ugyanis és ahogyan közeleg az eső, mind jobban gyötör. Érdeklődve figyelem életemnek ezt az fejleményét, azt éppen nem mondhatnám, hogy szórakoztat,de tagadhatatlanul kiváncsiwá tesz. Mulattattam önmagamat, mint középkorú férfiú, a reuma ráébreszt a korosodásra. Semmi sem végzi el ezt a szolgálatot oly megbízhatóan, mint az ilyen (legalább a néphit szerint) korral járó nyűglődés. Aki eső közeledtét érzi a jobbvállában és éjszakánként ágyában megfordulva felnyög, annak feje fölött, minek szépítenek, eljártak az évek. A kérhetetlen szaporodásával, érdeklődésem nőttön nő. Hamar megfejtem a talányt, hogy miért. Nincs ugyanis kor-élményem. Nem láttam megöregedni a szüléimét, nagyszüleimmel pedig csak futó, rövid találkozásaim voltak. Egy-két gyorsan illanó nyár. Anyám alig múlt negyven esztendős, amikor meghalt. Úgyszólván alig őszült. Olykor előveszem a birtokomban lévő fényképet és hosszan nézegetem. Kevés fénykép maradt utána, mert ami készült róla, azt sem szerette és még a családi képekből is kivágta saját alakját. Örököltem ezt a sajátosságát, engem is idegesít, amikor rámszegeződik a fényképezőgép lencséje, a pillanat kéretlen prolongációjának érzem. Apám viszont, éppen ellenkezőleg szívesen fényképeztette magát, különösen fiatalember korában, legé| S'Z’E'M'L'E A szenátus Watergate-bizottságnak elnöke, Sam J. Ervin Jr. A közelmúltban azt mondta, hogy a Watergate-betörés és eltussolási kísérlet mind „politikai hatalomvágyból” történt, és ha valaki azt akaija, hogy ezek ellenére is maradjon hivatalban Nixon elnök, az a választási eljáráson ejt csorbát. A Watergate-bizottság most készíti több kötetes végleges jelentését az üggyel kapcsolatos kérdésekről. A bizottság égyik tagja, Lowell P. Weicker szenátor kijelentette a televízióban, hogy a Watergate-botrány részesei „dokumentumokkal igazolhatóan a törvény ellen, az intézmények és az erkölcsi alapelvek ellen támadtak.” A bizottság elnöke, Ervin a következőket jelentette ki: „Watergate-t nem a Nixon adminisztráció ellenfelei találták ki, sem nem a hírközlő szervek. Éppen ellenkezőleg. A Watergate-ügyet a Fehér Ház és a politikai tanácsadók terhelték Amerikára, éppen azok a személyek, akikben Nixon elnök megbízott az elnökké való ujramegválasztási kampány során...” Az elnök a továbbiakban azt fejtegette, hogy „a Fehér Ház részvétele az eltussolási kísérletben egyedülálló az amerikai politika történetében, tekintettel annak erkölcstelen és törvénytelen jellegére és súlyára.” Ervin jelentését azzal zárta, hogy a Nixon körül lévő emberek „nyilvánvalóan azt hitték, hogy az elnök fölötte van az Alkotmánynak... Én elutasítom ezt az elméletet.” nyesen, csaknem hetykén állt a gép elé, Girardi-kalap a fejéri, sétapálca a kezében, kifogástalan zsebkendők buggyantak elő szivarzsebéből. Az különben nagyon sokat mond el egy férfiről, hogyan helyezi szivarzsebébe a zsebkendőt. A mozdulat. Abban benne van, hogy mit gondol önmagáról. Nyári vendéglők kerthelyiségre, strandok, tengerpart, angolpark, sétahajó fedélzete, Fiume és Abbázia . . .mindenütt lefényképezték, vidám társasággal, csaknem minden képen a hetyke, legényes mosoly. Rengeteg fényképe volt, de alig néhány maradt belőle. Legalábbis nálam. Ha nálam nincsenek, ugyan ki másnál lehetnének, hol van még valaki ezen a világon, akinek a számára ezek a képek jelentenének valamit? Ezen is eltöprengek olykor mostanában, hogyan enyésznek el a tárgyak, a fényképek például, hogyan, mikor érzik el utolsó sóhajuk pillanata, az a pillanat, amelyen innen még egy arc fölismerhető vonásait őrzik, amelyen túl azonban már csak papír, papirrongy, szétfoszló rostok. Meddig marad életben ez a fényképe, amely nálam van? Huszonnégy, huszonötesztendős korában készülhetett, perzsagalléros, perzsa-manzsettás télikabát van rajta, fején cilinder, alig észrevehető, könnyed kis jobbra-billenéssel, balkezét egy asztalon nyugtatja, tenyere alatt kesztyű, jobbja egy sétabot gombján, kisujján ékköves gyűrű és a perzsagalléros télikabát szivarzsebében hófehér zsebkendő, úgy csap ki onnan, mint egy kis lángocska, könnyű tűz, mintha máris szél törne rá valahonnan, hogy kioltsa. Látom magam előtt a mozdulatát, ahogyan azt a zsebkendőt a télikabát szivarzsebébe tűrte. Ez minden esetben egytagú gesztus,egyetlen iv, utánigazitás kizárva, legfelljebb könnyed, öntudatlan kis odaütés a zsebre és utána a tökéletes megfeledkezés, a zsebkendő immár önálló életet él. Mindaddig, amig én az egyetlen ember tehát, aki még látja maga előtt azt a mozdulatot,ezen a világon van, addig ő sem múlt el nyomtalanul. Akinek emberi emlékezet őrzi ezeket a fél-öntu-Azt hiszem, nagyon jó termés lesz az idén. Már amennyire én megítélhetem a dolgot. Elegendő eső volt ahhoz, hogy a szemek fejlődjeken és most napsütés is van elegendő, úgy hogy a burgenlandi szőlősgazdák nem panaszkodhatnak, lesz bőven bor a pincékben, amelyek ilyenkor júliusban kezdenek rendre kiürülni. Errefelé az a szokás, hogy a szőlősgazdák házainak kapujára kiteszik a táblát, hogy bor kapható. Az arra-járó autók egy-egy szimpatikusabbnak látszó ház előtt lestoppolnak és bemennek borért. Ennek szertartása van: a gazdával le kell menni a pincébe és az ott álló nyitott palackok tartalmát végig kell kóstolni: a rizlinget, a fehér és vörös burgundit, a cirfandlit, a neuburgert és a többit, aminek nevét hiába Írnám ide: csak az idevalósiak ismerik azokat. Szóval az utas kóstol ebből is, abból is, aztán nyilatkozik: melyikből vinne szívesen haza néhány fiaskóval. A finom borokat hosszunyaku, hétdecis üvegben árulják az úgynevezett „folyóbort” pedig kétliteres zöld vagy fehérszinű palackban. Ettől a szokástól nincs eltérés: nem lehet demizsonban venni a bort, se csattosban.de még normális egyliteres üvegben sem, mert ilyen sem látható az osztrák pincékben. A nyár elején-derekán megfogyatkozik a pincék állománya, mert sok ezer autós viszi-hordja Bécsbe a finom borokat, de még messzebb is, mint az osztrák datlan, ellesett kis mozdulatait, az még él, jelen van.Mindaddig, amig elérkezik az a rejtélyes pillanat, amelyen túl már minden felismerhetetlen. A fénykép talán még egy ideig túléli azt a pillanatot. De a zsebkendő a perzsagalléros télikabát szivarzsebében, a fehér-izzásu kis lánd, akkor már elveszíti minden jelentőségét. Amire többé senki sem emlékezik, aminek már nincs eredete, annak értelme sincs. Megöregedni azonban őt sem láttam. Sorsunk minduntalan elszakított bennünket egymástól. Utolsó találkozásunk napján már idős ember volt ugyan, túl a hatvanadik esztendején, emlékezetemben azonban úgy él, mintha életútjának különböző stációin találkoztunk volna mindig. Halad, bandukol és egyszerre csak egymásra csodálkozunk. Szép, hullámos haját hátrafésülve viselte. És akkor egyszerre felfigyelek arra, hogy megőszült a haja és megritkult. Fehér, egyenletes fogsora volt,, szívesen nevetett, tudatosan villantotta elő azokat a szép fogakat. Egy napon ránézek és látom, hogy már nem szép a foga.' Nevetése óvatosabb. Utolsó éveiben már nem láttam. Csak néhány fényképét. A fényképek, ismét! Többé nem hetyke, legényes. Mosolytalan. Szemében szomorú kérdés. A zakó zsivarzsebében azonban ott a zsebkendő. Nem kis lángocska már, csak zsebkendő. Ugyanolyan fáradt, mint a mozdulat, amely a szivarzsebbe gyűrte. Anyám sohasem öregedett meg, apám pedig csak ment, mendegélt és időről-időre csodálkozón felfigyeltem változásaira, de mintha valamilyen rejtélyes oknál fogva soha föl nem merült volna bennem a gondolat, hogy ez tehát az öregedés, apámból lassan-lassan öregember lesz. S az, hogy az utolsó éveiben nem láttam, összezavarja bennem a róla őrzött képeket, teljes a felfordulás az időrendben az arc hullámzik, változik, visszafiatalodik, megvillan fehér fogsora, de a szemében az a szomorú, kérdő nyugtalanság, amit pedig már csak az élete utolsó éveiben készült fényképeiről ismerek. Szeszélyes mozaikmotivumokból alakítom ki az arcát, mosolyát kölcsönkérem a múlttól, legényes tartását is, a szempár azonban kijátszhatat(Folyt. a 11. oldalon) főváros: fel egészen Hamburgig! Bizony, sokszor több pincébe is be kell kukkantani, ha az ember megfelelő minőségű bort akar. Vasárnap én is úgy jártam, hogy Mörbischben (Medgyesen) nem kaptam, mert a hiresebbje kifogyott, Ugyanúgy hiába kopogtam be Ruszton is a gólyafészkek alatt meghúzódó szabad királyi polgárok házaiba, végül a következő hires bortermő faluban: Oggauban („Oka” volt valaha) Ernst gazda pincéjében ráakadtam arra a bizonyos oggaui vörösborra, amelynek nincs párja messzi vidéken. *** Mörbischben különben lakodalom volt: igazi parasztlakodalom a község-tanács által fenntartott vendéglő különtermében. Még pántlikás kocsik is akadtak, de persze nem lovak voltak eléjük fogva: csupa „Mercedes” autó volt, a drágább fajtából, mert a szőlő jól fizet és gazdagon eltartja tulajdonosát. Mesélik, hogy egy-egy szőlőtermő falu több adót fizet, . mint másutt egy város. A menyasszony az obiigát fehér tüli ruhában, mirtuszkoszoruval a fején ropta a táncot nem is akármilyen táncot, mert a rövid és méltóságteljes valcer után a zenekar belecsapott egy hamisítatlan „rock and rollba” és a következő pillanatban mindenki a középen termett, már persze a fiatalabbja, és ropta fáradhatatlanul... Modern esküvő volt, meg kell hagyni. *** Kedvenc helyemen, a tó tükrén épült penzióban (Folyt, a 13. oldalon) BURGENLANDI LEVÉL Irta: KALMÁR GYULA
