Magyar Hiradó, 1974. január-június (66. évfolyam, 1-26. szám)
1974-06-06 / 23. szám
15. oldal LÁTOGATÁS AZ ANGOL KÍSÉRTETEK KÖZÖTT SZELLEMEK ÉS KÍSÉRTETEK Irta: RONALD BURTON „Az eget sötét felhők borították. Zuhogott az eső, a cseppek ütemesen doboltak az ablakon. Időnként cikkázó villámok fénye világított be a szobába. Legnagyobb megdöbbenésemre az ajtóval szemközti fal hirtelen megnyílt, tollas-kaiapos, szakállas férfi lépett ki a résből, oldalán karddal. Átlebegett a szobán és leült...” Egy ismert angol kisértet-vadász igy írja le első találkozását az egyik kastély szellemével. Érdekes, hogy az atom és űrkorszak embere milyen nagy érdeklődéssel fordul a misztikum felé. Azt gondolnánk, hogy a technika századában mindenki csak azt hiszi el, amire kézzelfogható magyarázatot adnak a tudomány képviselői. És mégis, — vagy talán éppen a túlzott technika miatt, — évről évre növekszik azoknak a száma, akik kapcsolatot keresnek a szellemvilággal. Sokan legyintenek és azt mondják: nincsenek szellemek! Mások a legnagyobb határozottsággal állítják: igenis vannak! És akad egy harmadik csoport is, azok, akik nem tudnak sem határozott nemmel, sem harsány igennel felelni, hanem vállat vonnak és azt mondják: ki tudja? Az angolok többsége hisz abban, hogy az ősi kastélyok, udvarházak, várak és többszáz éves apátságok falai között bentlakó szellemek élnek. Hivatalosan tízezer szellemlakta helyet tartanak nyilván a brit szigeten, a nyomtatott listát bárki megvásárolhatja. Vannak közöttük főúri kastélyok, színházak, vendégfogadók, kocsmák. Mindegyiknek van egy, vagy több kisértete, aki időről-időre megjelenik és a kiváltságos képességekkel megáldott egyének látják is őket. Ez a cikksorozat az angol szellemek világába viszi el az olvasót. Az egyes elbeszélések átélői azt állítják, hogy mindaz, amit elmondanak, szóról-szóra igaz, nem a fantázia szüleménye. Döntse el az olvasó, hogy ez igy van-e, vagy sem. A SEBÉSZ FELESÉGE A harmincas években Sussex grófság egyik festői kis falujában élt egy sebészorvos, névszerint Dr.Scott. Az egész község úgy tudta, hogy az orvos és felesége elválaszthatatlan egymástól. Mindig együtt jártak mindenhová, Dr.Scott sohasem ült be a pub-ba, hogy viszkizzen barátaival. Felesége nélkül nem lehetett látni. Akadtak rossznyelvek, akik azt állították, hogy az asszony, Amalie kurta pórázon tartja férjét, aki jóval fiatalabb nála, de elvette, mert Amalie nagyon gazdag, több háza, földbirtoka és nagy bankbetétje van. De a falu többsége úgy tartotta, hogy az orvos és felesége között nagy a szerelem. Egy napon feltűnt, hogy Dr.Scott furcsán viselke-A KÉZ MINDENT MEGMOND (Folyt, a 12. oldalról) például Aristoteles, Plato, Anaxagoras, továbbá a római Plinius, Hispanus és más halhatatlan klasszikus nagyságok is hittek abban, hogy a lélek titokzatos munkája a kézben megmutatkozik. Volt idő, amikor Európában is egyetemeken tanították a Chiromantiát. Igaz viszont, hogy elhíresztelték „fekete mágiának,” boszorkányságnak, varázslatnak és halálbüntetést is szabtak ki művelőire. Ezt a középkor méltán elitéit sötétsége hozta magával. De ez a vad üldözés sem volt elég arra, hogy végképpen kiirtsa a chiromantiát az emberiség emlékezetéből. Ma már ismét tudósok foglalkoznak vele, hogy kiemeljék abból a babonás ködből, amelybe a múlt takarta. így ismét a tenyérelemzésé a jövő! dik. Zavarosan kezdett beszélni és egy napon ideggyógyintézetbe került, ahol 1958-ban elhunyt. Halála után nyilvánosságra hozták feljegyzéseit, amelyeket a zárt intézet falai között vetett papírra. íme, a sebész önvallomása: „Mindenki úgy tudta, hogy szeretem a feleségemet és nem tudok meglenni nélküle. Ez nem volt igaz. Gyűlöltem és csak a megfelelő alkalmat vártam, hogy megszabadulhassak tőle. Egy este, amikor elaludt, megöltem. Elhatároztam, hogy majd elhíresztelem: váratlanul Londonba kellett utaznia, rokoni látogatásra. Azután, néhány nap múlva nyugtalankodni kezdek, mert nem érkezett hir tőle és végül bejelentem, hogy nyomtalanul eltűnt. Én vagyok az egyetlen örökös, végre szabadon élhetem életemet, nem lesz nyomomban mindig és mindenhol. Másnap reggel felöltöztem és elmentem a postára. A postamesterné a legpletykásabb boszorkány a faluban, neki fogom először megmondani, hogy Amalie elutazott. Ez annyit jelent, hogy félóra múlva tudni fogja az egész falu. Amikor beléptem a postára, a vén szipirtyó már messziről üdvözölt: — Jó reggelt, Dr. Scott...Szép jó reggelt, Mrs. Scott. Hogy vannak ezen a szép reggelen? Nem tudtam válaszolni. Hogyan üdvözölhette a postamesternő Amaliet, amikor már nincs az élők között? És szó sem lehetett véletlenről, mert miközben kiszámolta a kért bélyeget, változatlanul feleségemhez beszélt: — Határozottan jól áll Magának ez a drapp kosztüm, Mrs. Scott. Látszik rajta, hogy Londonban vette. Ez a mi kereskedőnk itt a faluban csak elavult holmit tart... ^ Igyekeztem minél előbb otthagyni a postát. Nem kétséges, hogy ez az asszony megbolondult. Hiszen a vak is látja, hogy egyedül vagyok. Mindenesetre körülnéztem és ekkor nekimentem egy járókelőnek. Rámkiáltott: — Hé...nem tud vigyázni? Óh, maga az Doktor Scott? AZ AKCENTUS (Folyt, a 11. oldalról) — Meg arra is emlékszem, hogy mielőtt elmentél, kis raktárnok voltál, minden képzettség nélkül, most pedig... — Most pedig lenni én a Csipiszimpex kereskedelmi ügyvezetője. — Persze, tökéletesen beszélsz angolul. — Olrájt — bólint a bajusza alatt mosolyogva. — Azt tudok mondani, hogy hadujudu, meg ójesz, ójesz, de ha egy pohár vízre van kívánságom, inkább mutogatok. Zieher ist zicher. — Akkor csak az lehet a titkod, hogy mégis csak hoztál haza magaddal valamit. Talán egy szabadalmat? — Úgyis lehet mondani: szabadalom. Tudói mi lenni nekem szabadalom? — A fülemhez hajol. — Köztünk marad, kezet rá! — Adom a kezemet. Puhány mancsába göngyöli, és ott tartja: — Az akcentusom. Ezután elmeséli (tűrhető magyarsággal), hogy amikor hazatért, jelentkezett a régi munkahelyén. Egy napig volt raktárnok. Akkor fölhivatta az igazgató, s kinevezte exportügyi előadónak. Hiába mondta, hogy csak magyarul tud, leintette: „Csak semmi szerénység, fiatalember!.” Két hét múlva elcsábította a Csipiszimpex, s azóta is ott van. Ő fogadja a nyugati partnereket és a fontosabb ügyfelekhez ő látogat el személyesen. Japán, Grönland, Hawaii a körzete. — Bocsáss meg — vágtam közbe a mesélésnek —, — Elnézést kérek, Mr. Foreson, de úgy elgondolkodtam, hogy azt sem tudtam hol vagyok, — mentegetőztem. — Nem tesz semmit. Doktor...Bocsánat, még nem is üdvözöltem a kedves feleségét. Hogy van, Mrs. Scott? Ezer szerencse, hogy nem tartott lépést a féltével, mert ketten biztosan elütöttek volna...ha..ha..ha. Ezzel szerencsére elsietett. Ez is megbolondult. Senki sincs mellettem, egyedül vagyok, Amalie már nem él. De amikor bementem a kocsmába, a pincér kitöltötte megszokott viszkimet és utána a mellettem lévő üres székre nézve azt mondta: És Önnek Mrs. Scott? A szokásos sherryt?” — Ekkor elfogott a rémület. Lehetetlen, hogy mindenki megbolondult és látja Amaliet. Hazarohantam és három napon át nem mutatkoztam. A takarítónőt elküldtem, be sertT engedtem a házba, azt mondtam neki, hogy feleségem Londonba utazott. Tágra nyilt szemmel nézett rám és azt mondta: „De hiszen Mrs. Scott ott áll az Ön háta mögött!” bevágtam az ajtót, néhány holmit bedobáltam egy bőröndbe és kisiettem az állomásra. A pénztárnál automatikusan két jegyet adtak nekem a londoni vonatra. És ut közben is, többen szóltak hozzánk. Nem hozzám, hanem hozzánk. Ez már sok volt. Idegeim nem bírták tovább. Londonban az első őrszobán jelentkeztem. Bevallottam, hogy megöltem a feleségemet. Úgy kezeltek, mint az őrültet, mert azt mondták: De hiszen a hölgy itt áll Ön mellett! Beszállítottak az ideggyógyintézetbe, ahol mindezt papírra vetettem.” Eddig Dr. Scott önvallomása. Az irás itt hirtelen megszakadt, majd pedig erőteljesebb, szálkás betűkkel folytatódik. Ez a néhány sor igy hangzik: „Most Én vezetem az ő kezét, én, Amalie Scott, akit a férjem valóban megölt. Mindaz amit leirt igaz. A többiek valóban láttak engem, mert megadatott nekem, hogy igy büntessem amig él. Nem hagyom magára, ha fél évszázadot is kell várnom addig a pillanatig, mig ő is e^ön abba a világba, ahová idő előtt küldött el engem.” (Folytatjuk) de ha nem tudsz angolul, milyen nyelven tárgyalsz velük? — Természetesen magyar, elvégre magyar lenni mindenütt. — Értem. Most már csak azt áruld el nekem, hogy egy ilyen impexnél annyit lehet keresni, hogy öt év alatt összedobtad ennek a viskónak a felső szintjét a satöbbikkel, meg ezt a tizenkét hengeres tragacsot? — No, nem, ezt kapni hozomány, de tudok köszönni szépen szinte az akcentusomnak. Nem szépítek, te ismersz. Nem lenni én szép fiú, meg ókos fiú sem lenni, mégis megkapni egy gyönyörűséges lángossütő lány keze. Volt, az a lány nagyon nagy válogatásban a fiuk között, és volt az övé papa nagyon nagy bánkódásban, mert nem kellesz neki senki. Hát én, amikor megismerek, beszélek neki, semmi különcködés, csak úgy, de ő nevet, és azt mondani, hogy engem zabálgatni kell az akcentom következtében. Értesz? Hát erre az övé papa, a nagy lángossütő válik rettengően boldogsággá, és nem csak az övé lányka adja nekem, hanem a fele királyság is. — Hozzám hajol, a fülembe súgja: — Ez, amit te itt Iától, a felének csak a negyede. Mikor idáig ér az elbeszélésben, az órájára néz, és följajdul. — Jaj, ne haragudj, de rohannom kell, máris elkéstem. A nyelvtanáromhoz megyek. Nagyon elfoglalt ember, percre pontosan kell lenni, mert sorban állnak a tanítványai. — Most egészen akcentus nélkül beszélsz, te kis hamis! — Épp azért járok a nyelvtanárhoz. Vele gyakorolom a helyes amerikai akcentust. Sólyom László
