Magyar Hiradó, 1974. január-június (66. évfolyam, 1-26. szám)
1974-06-06 / 23. szám
14. oldal MAI TÁRSADALMUNK SZELLEME Irta: DOHNÁNYINÉ ZACHÁR ILONA A napokban egy kis társas összejövetel volt nálam. No, nem valami úgynevezett „party,” azt nincs módomban tartani, sem kedvem nincs most hozzá, csupán három ismerős hölgy jött el látogatóba, egyik itzenegy éves kislányával. Kissé nehéz volt a beszélgetés, mert mindnyájan igyekeztünk olyan témát tárgyalni, ami a gyermeket érdekelné. Főleg kutyákról, macskákról folyt a beszélgetés, ami úgyszólván kimeríthetetlen téma, ha belekezd az ember. Olyan élénk volt a társalgás, hogy én alig jutottam szóhoz, amikor azonban elcsendesültek, úgy gondoltam előhuzakodhatok azzal a csodával, amire annyi tanúm van — hogyan vezetett rá az Ur, hogy első kutyámat, Princit befogadjam. De alig mondtam ki az első bevezető mondatot, az egyik hölgy, úgynevezett barátnőm — manapság olyan könnyen mondjuk ki ezt a szót, és barátnak nevezünk csaknem minden közeli ismerőst, pedig igazi barát csak vajmi kevés akad — dühösen rámkacsintott majd megismételte haragos, tiltó pillantását, jelezve, hogy hallgassak el, magyarán fogjam be a szájamat. Ijedten engedelmeskedtem és gyorsan másra tereltem a szót. De lelkemben kihűlt valami, megdermedt minden melegség és alig vártam, hogy feloszoljon a társaság és egyedül maradjak imádkozni, mintha valamiképp megfertőződtem volna. Világos, hogy a nő azért hallgattatott el, mert nem akarta, hogy a kislány lelkét megzavarjam azáltal hogy Istenről beszélek — mivel ő még a múltból ismerte az egész kutyahistóriát, amelynek ő maga is egyik tanúja volt. Két érzés kavargóit bennem. Egyik a szégyenérzet, hogy engedtem ennek a néma felszólításnak, amikor tanúságot készültem tenni egy csodáról, amelyben Krisztus részesített és gyáván elhallgattam. A másik felháborodással társuló meglepetés, hogy immáron eljutottunk oda, hogy egy tizenegy éves gyermeknek nem szabad Istenről beszélni, mert Krisztus tabu lett, tilos említeni még Karácsony előtti időben is, még azok társaságában is, akik különben templomba járnak. Pedig világos, hogy a mai gyermek nincs úgy nevelve, mint egykor mi voltunk, vagy ahogy mi neveltük kicsinyeinket. Évekkel ezelőtt egy ismerősöm házában voltam, ahol tiz éves leánykájával beszélgettem és igyekeztem elszórakoztatni, közben óvatosan válogatva meg a témát, mire édesanyja nevetve figyelmeztetett, hogy beszélhetek nyugodtan és nyíltan akármiről, mivel ez a gyerek jobban fel van világosítva mindenről, mint én magam. Olyan könyveket1, magazinokat olvas, amiket ő, az anyja, restelne kezébe venni. A televízión is van egy hirdetés, ahol az anya Dohnányiné Zachar Ilona HETI NAPTÁR JUNIUS (RÁK HAVA) 10— Hétfő: Margie 11— -Kedd: Barnabás 12— Szerda: Villő 13— törtök: Tóbiás 14 k: Zaránd 15— Szombat: Jolán, Vid 16— Vasátnap: Jusztin büszkén újságolja, hogy az ő gyermeke nincsen úgy nevelve, mint ő volt valamikor, előtte nincsenek szexuális dolgok eltitkolva. Már most, négy éves korában tudja, hogyan születik a kis cica és hogy nem a gólya hozza a gyermekeket. Mégis, noha megfordult a világ és a gyermekek tapasztaltabbak szexben és minden egyébben, mint mi magunk, az Ur Jézust nem szabad emlegetni előttük, még karácsony előtt sem, amikor pedig Karácsonyeste született és amit ünnepelünk, voltaképpen az Ő születésnapja. Idejutott a mai társadalmi felfogás és ez bizony nagyon siralmasan hangzik. Néhány évvel ezelőtt még kérték a szülők, hogy beszéljek gyermekeiknek az Úrral kapcsolatos tapasztalataimról. Egy alkalommal egy barátnőm — ki valóban annak bizonyult — elhozta tizennégy éves fiát, aki nyomorékon született és ismételt műtét után is az maradt. Tudott járni, még autót is vezetett, de megjelenése egyenesen elriasztó volt, noha jó egészségnek örvendett. Az elméje is olyan tiszta volt, mint a kristály. Anyja panaszolta, hogy fiának nincs jövője. Pedig makkegészséges, de olyan deprimált, irtózik az emberektől, akik irtóznak tőle és semmiről sem akar tudni — már öngyilkosságtól féltik. Ennek a fiúnak meséltem el sok mindent az Ur Jézussal kapcsolatban. Meglepve és örömmel tapasztaltam, hogy egyre gyakrabban meglátogat és figyelemmel, szinte áhítattal hallgat rám. Bevallom, magam éppúgy élveztem azUrról beszélni, élményeimről beszámolni, mint ahogyan ő élvezte hallgatni mindezt. Mekkora volt hálám és boldogságom, mikor megtudtam, hogy beiratkozott a szemináriumba és ma már misszionárius valahol, boldog leveleket Írva haza szüleinek. Megírva, hogy ez a handicap, ami életében úgy elkeserítette, melyet annyira szégyelt, már nem bántja többé, sőt előnyére szolgál, mert azok, akiket meg akar téritani, sokkal inkább hisznek neki, mint egy ép egészségesnek, mivel megértik, hogy ő maga mennyit szenvedett és hogy a színtiszta igazságot hirdeti, amikor arról beszél hogy az Ur Jézus segítségével az ember csodákra képes. % Heti fohász Atyánk! Kérünk szabadíts meg görcsös bezárkózottságunktól és önféltésünktől. Ne engedd, hogy csak magunknak éljünk, másokkal nem törődve. Segíts, hogy nyitottak legyünk a világ minden gondja és kérdése előtt és jó szívvel, örömest szolgáljuk felebarátainkat. Ámen. LELKI TÁPLÁLÉK BIBLIA A MINDENNAPI ELET NYELVEN CHICAGO — Ha Kenneth M. Taylor kapzsi típus lenne, akkor már mintegy 8 millió dollárt zsebelhetett volna be — adómentesen — a múlt évben az egyik kiadott munkája nyomán. Ö azonban misszionáriusgondolkozási bibliaforditó, aki a „The Living Bible” kiadásából származó jövedelmének legnagyobb részét evangélium-terjesztésre vagy a saját maga alapította Tyndale House könyvkiadó vállalat céljaira fordítja. Mostanáig csaknem 15 millió példányt adott el munkáiból. Természetesen Taylor hozzájárulása nélkül is a Biblia maradna még mindig a legnépszerűbb könyv. A King James Version tartja magát az élen, legalábbis protestáns körökben, az angol nyelvterületen. E fordítás archaikus fensége sok részben alkotóelemévé lett a nyugati kultúrának. A modern fordítások sem versenyezhetnek a „King James”-szel. Akik azonban azt szeretnék elérni, hogy Isten szava a legérthetőbb nyelven jusson el a mai emberhez, azok sokat törődnek annak mostani nyelven való közreadásával. Mielőtt a „The Living Bible” kiadásra került volna, már jónéhány próbálkozás történt uj fordításokkal. A Revised Standard Version 1946-ban jelent meg. Az 1960-az években Angliában kiadták a „The-New English Bible”-t, amit széles körben csodáltak és használtak, de a kritikusok azt mondták róla, hogy egy kicsit édeskés a nyelvezete. Taylor a biblia könyveinek a gondolatát akarta átültetni a mai élet nyelvére. Éveken át dolgozott ezzel, amint naponta vonatozott az egyik külvárosból Chicago-felé. Eredeti célja az volt, hogy tiz gyermekének segítsen megérteni Isten szavát. Amikor munkáját szerette volna közreadni a nagyobb közönség számára is, egyetlen könyvkiadó nem vállalkozott reá. így Taylorék maguk alapítottak egy könyvkiadó vállalatot Tyndale House néven. De mi lehetett az oka annak, hogy a „The Living Bible” — 95 centtől 29.99 dollárig terjedő áron — olyan nagy sikert ért el? Egyik oka ennek minden bizonnyal az a lelki kiima, amely uralkodott 1971-ben. Országos befeléfordulás és hátrafordulási magatartás jellemezte ezt az időszakot. Bizonyos fajta lelki megújulás sejtelme volt a levegőben. Mig milliók keresték ezt a zenéről, jógáról vagy az okkultizmusról irt könyvek sokadalmában, más milliók felnyitották a régi amerikai családi albumokat és újra felfedezték a keresztény hit értékeit. Az eredmények bizonyos tekintetben visszavezethetők a fordítás belső jellegéhez, amit népiesen meleg nyelvezet hoz közel az olvasóhoz. Taylor ismeri jól a tömegek nyelvét, azt a nyelvet, amit a Readers Digest is használ széleskörű olvasótáborában. A „The Living Bible” egyik fizetetlen elárusítója maga Billy Graham, és éppen ő az, nem a teológusok és vallásos aktivisták, akinek titokzatosan jó érzéke van, hogy hogyan érje el a tömegeket. Mindent összegezve, azt mondhatjuk ez uj bibliai átdolgozásról, hogy uj utón közelíti meg a modern kor embereit. Martin E. Marty „BÁL A SAVOYBAN” (Folyt, a 8. oldalról) bajait, a magas árakat, a jó személyzet hiányát, a kliensek takarékosságát, a vendégek kielégíthetetlenségét, valaha megelégedtek étellel és itallal, aztán zenét követeltek, aztán táncparkettot, aztán kabaréműsort, amerikaiak vonakodását attól, hogy annyian jöjjenek, amennyinek jönnie kellene, az európai üdülőhelyek vendégcsábitó fortélyait... és még vagy negyven nehézséget... mig végül igy fejezte be: — Megbocsátható tehát, hogy most önök azon bűnödnek, miként is lehetett elkerülni azt, hogy az Imperial Palaca Hotel — csődbe menjen. Igen, csakugyan, miként!? Nos, a % hotel igazgatóinak és személyzetének önfeláldozó, odaadó, fáradtságot nem ismerő munkája... Az igazgató elhallgatott. A részvényesek, bár kelletlenül, de tapsoltak.” És ekkor Sir Anthony letette a könyvet: — Részletet hallottak, hölgyeim és uraim. Arnold Bennett negyven évvel ezelőtt írott regényéből. Jelentősen nézett körül. A részvényesek, bár kelletlenül, de tapsoltak.
