Magyar Hiradó, 1974. január-június (66. évfolyam, 1-26. szám)
1974-05-30 / 22. szám
15. oldal EGY KORSZAK EMLÉKEIBŐL A CSENDBIZTOS Az 1867. esztendő egyik estéjén különleges urinő szállásolta be magát a Bihar megyei Nagyiéta községbe. Szép ruhában és kétlovas hintón érkezett, de nem a fogadóba ment, hanem egy faluszéli kocsis házához kéredzkedett. A meglepett szegény embernek azt mondta magyarázatként, hogy azért cselekszik igy, mert az egyik helybéli birtok megvételére készül s titokban szeretne széjjelnézni a határban, hogy személyesen szerezzen tapasztalatokat a birtok állapota felől. A szegény ember ezt el is hitte, s mivel hogy az urinő nemcsak jó fizetséget Ígért a szállásért, hanem jó állást is a majdani birtokon — hát családjával együtt kiköltözött az istállóba és átengedte a felső házat az urinőnek, aki az elkövetkező napokban szorgalmasan be is utazta a környéket, hogy mindent jól megnézzen. Utazgatásai során újabb emberekkel ismerkedett össze, s egyiknek-másiknak megsúgta, hogy ő tulajdonképpen Kossuth Flóra, Kossuth Lajos húga, akit azért küldött külhonokban bujdosó bátyja a hazába, hogy megfigyelje: vajon szeretik-e még úgy a magyarok, mint hajdanán, s ha ő betörne, készek lennének-e mellé állani? Örök titok marad, hogy milyen benyomásokat szerzett a hölgy a Kossuth iránti érzelmek felől, mivel egyik óvatlan pillanatban úgy elillant, hogy máig nem lehetett a nyomára bukkani. Neszét vette ugyanis, hogy találkozni szeretne vele a mezőkeresztesi csendbiztos, aki valaha szintén Kossuth-katona volt, és ezt a találkozást a hölgy semmiképpen nem akarta. Nyilván jól tudta: miért? A szállásra érkező csendbiztos csak a hátrahagyott holmikat találta meg, s részint ezekből, részint későbbi puhatalózásaiból kiderítette azt, amit eleve sejtett, veszedelmes szélhámosnő ugrott meg előle, aki egy bűnbanda vezetőjeként rablógyilkosságokban is részt vett a Bánátban és Kassa környékén. Ez az egy hát megugrott, mig ellenben több tucatnyi más bűnöző kevesebb szerencsével járt, s a mezőkeresztesi csendbiztos: névszerint Osváth Pál jóvoltából az igazságszolgáltatás kezére jutott. Hírneves és veszedelmes futóbetyároktól alkalmi tyuktolvajokig minden kártékony ember ellen felvette a küzdelmet; minden és mindenki ellen, aki veszélyeztette a közbiztonságot. *** A közbiztonság pedig roppant gyenge lábakon állt nálunk a múlt század közepe tájékán. Azelőtt sem állt jól. Az örökös háborúskodások és belharcok közepeit, ha létezett is valami kezdetleges rendőrség, az inkább csak névleges volt. Valamit, ami a szervezett bűnüldözéshez hasonlítható, az úgynevezett Parasztvármegye mutatott fel először, az 1600-as években. Elnevezése ellenére nem a megyei közigazgatás hivatali apparátusát jelentette, hanem rendőri apparátust. így értendő akkor is, amikor népdalainkban előfordul.(Hej Vidróczki, most gyere ki, Hat vármegye vár ideki...Vagy: Csaplárosné, hallja! Egy itze bort adna. Leitatom a vármegyét, Hogy ne legyek rabja. Huncut a vármegye, Nem iszik belőle...stb.) Ebből a szervezetből nőtt ki aztán Mária Terézia idejében a pandurság. A pandúrokat később perzekutoroknak nevezték, a pandúrok vezetőjét, a pandurhadnagyot, vagy másképpen csendbiztost pedig komisszáriusnak. (Arra kérém komisszáros uramat, Ne lője ki alólam a lovamat...stb.) A világosi fegyverletétel után azonban a bécsi kormány túlságosan nemzeti intézménynek tartotta a pandurságot, ezért feloszlatta, s osztrák zsandárokat telepitett a helyükbe. Ámde ezeket csaknem kizárólag az érdekelte, hogy kinél találnak Kossuth-féle pénzt, fegyvert, vagy ki keveredik valamiképpen jó hazafi hírébe, minden egyebet mellékesnek tartottak, miáltal a közbiztonságnak csupán a neve volt meg abban az időben. Hivatalosan ugyan 1861-ig tartózkodott a zsandárság Bihar vármegyében, de a keresztesi járás polgárainak többszöri kérelmére, már 1859-ben engedélyezte a kormány, hogy polgárőrség név alatt, saját költségre visszaállitódjék a pandurság. Ennek a vezetőjévé választották meg egyhangúlag Osváth Pált, aki abban az időben tanitóskodott, jegyzősködött, korrábban pedig bujdokolt, mint üldözött Kossuth-tiszt. Minderről nem azért tudok, mert rendőrségi szakembernek akarom átképezni magamat, hanem teljesen véletlenek az értesüléseim. Egyebek után kutatva került a kezembe Osáth Pálnak „Pandurkorom emlékei” című könyve, amely első pillanattól úgy magához láncolt, hogy aztán hetekig Osváth-műveket bújtam. S mindezek nyomán egy páratlanul érdekes emberi egyéniség és , jellem ködlik fel előttem a múlt századból. Érdekes ez az ember mindenekelőtt azért, mert vele született, különleges tehetsége volt a rendőri nyomozómunkához. Afféle magyar Sherlock Holmes lehetett, falusi kiadásban. Pompásan értett a korabeli bűnesetek felderítéséhez; remekül ismerte a lótolvajok, marhatolvajok, vásári szélhámosok, s pusztákon, nádasokban, erdőségekben tanyázó fegyveres betyárbandák tulajdonságait. Valamennyi bűneset kinyomozásánál elsőrendűen támaszkodott a logikára, a lélektanra és a tárgyi bizonyítékokra. Felületes ismereteim alapján is bátran állíthatom, hogy e tekintetben sokkal korszerűbb volt pályatársai többségénél. És az volt a kihallgatások gyakorlásában is. A lehetséges mértékig elkerült minden durvaságot és megannyi esetben sikerrel bizonyította is, hogy az akkortájt még általánosságban alkalmazott, elképesztően kegyetlen, középkori vallatások nemcsak elítélendők, de szükségtelenek is, mert kevéssé célra-TEJNEK ILLATA Őseimnél voltam látogatóban az elmúlt nyáron a kisbéri református temetőben. A sírok között járva, az emlék, a fájdalom és a kegyelet felváltva nyitogatta szivem ajtaját. Az, hogy emlékezhetünk, drága ajándéka az Urnák! Megállva nagyanyám siijánál, az emlékezés csodálatos varázslatára, szinte kilép a sírból és magához ölel, mint egykoron, amikor mint kisdiák a nyarat otthon töltöttem. Hiába éltünk Budapesten, az otthon mégis csak Kisbér volt, mert oda mindig: haza mentünk. Kicsi, törékeny parasztasszony volt a nagyanyám, fajtájától örökölte a szívósságot. Fiatalon maradt özvegyen és igy nevelte fel három gyermekét. Az öreg Bibliáját én örököltem, de sajnos, a drótkeretű szemüveg elkallódott, pedig a kettő együtt lett volna érdekes. A gyermek életében az első benyomások, a lelki élmények nagyon lényegesek. Akkor nem értettem, hogy az agyonfáradt, törékeny teste miért nem az ágyat keresi, az egész napi görnyedés után. A petróleumlámpa pislákoló fénye mellet, halkan motyogva, olvasgatta az öreg Bibliát. Egy darabig csak-csak elnézegettem gondosan figyelő arcát, de az álom mindig előbb vett karjába, mielőtt ő befejezte volna esti áhítatát. Járkálok a sírok között, lapozgatom a fejfák tábláit és az olvasott nevek beszédesen vallanak a múltról. Mindenkinek van valami mondanivalója. Most is majdnem úgy fekszenek, mint ahogy ültek annak idején az ászári templomban, mert akkor még Kisbéren templom nem volt. Nem kötelesség volt a templombajárás, hanem életelem, lelki szükséglet. Voltak gyerekek, akik az apjukkal vasárnap délelőtt kuglizni jártak, mi a templomba. Hitéletem első táplálékát, a „tejnek italát” itt izlelvezetők, mint a humánusabb változatok. Érdekes volt másodszor ez az ember azért, mert nyomozói adottsága mellett másik adottsággal is rendelkezett. Akármilyen különösen hangzik: néprajztudós is volt. S ez a hajlama legalább olyan teljes értékűen élt és bontakozott ki benne, mint a nyomozói. Több évtizedes szüntelen jártában-keltében olyan alapos helyrajzi és néprajzi ismeretekre tett szert, hogy a Sárrét világáról közölt Írásait mindmáig haszonnal forgathatják a szakemberek. Harmadik érdekessége pedig az első kettőből következik. Nevezetesen az, hogy roppant belső feszültségek között élhetett. Igaz, erről ő maga sehol nem beszél, s a róla szóló írásokban sem találtam rá utalást, de igy kellett lenni — ez meg az én „nyomozói” logikám eredménye. Képzeljünk el egy embert, aki könyvtárak, levéltárak méltóságos és hűvös csöndjéből, elmélyült, és elvont tudósi munka légköréből minduntalan rablógyilkosságok színhelyére kényszerül sietni, életveszélyeknek kitéve banditákat üldöz, aztán megszeppent malactolvajgyerekeket faggat — aztán megint visszatér a könyvtárba... És képzeljük el, hogy ez az ember, aki maga is Kossuth-katona volt, időnként olyan tettesek ellen kénytelen hadakozni, akik szintén Kossuth-katonák voltak, de a leveretés utáni üldöztetés, a hihetetlen nyomor banditaságra csábította őket... Képzeljük el, hogy ez az ember, aki művelt és olvasott volt, aki a népéletnek, tehát a kor valóságának bensőséges ismerője volt, aki értette és szerette a népet, jól tudta, mert jól kellett tudnia, hogy ez a nép nem szereti őt, s megannyi esetben bujtatja előle a sokszor muszájból lett betyárokat, szegénylegényeket. Miket érezhetett ez az ember időnként, s miket gondolhatott?! ...Nem hagy nyugodni a föladat, hogy helyébe képzeljem magam s megpróbáljam kitalálni. Csák Gyula gettem először. Igen, az első „ital” és annak tisztasága milyen fontos! Mindenhol tanitgat az Ur, még a temetőben is. Régi, süppedező kisgyermek-sírok előtt állva, eszembe jut a kis Nyers-testvérek szomorú története. Sorban, ahogy megszülettek és alig éltek pár hetet, a könyörtelen halál martalékai lettek. A bánatos szülők és a falu orvosa mindent elkövettek, hogy megmentsék a gyermekeket, de minden igyekezetük eredménytelen maradt. Abban az időben egy fiatal, jóképességű orvos került a faluba és felfigyelt az esetre. Az édesanya éppen megint gyermeket várt, tele reménységgel. A fiatal orvos felkereste és azt a tanácsot adta neki, hogy a gyermek megszületése után ne adjon a saját tejéből, hanem erősen hígított tehéntejjel táplálja és a sajátjából pedig vigyen egy bizonyos mennyiséget neki. így is történt, megfogadták az orvos utasítását és a lefejt anyatejet eljuttatták hozzá. Már a délutáni vonattal a tej Fehárvárra, a kórház laboratóriumába, ahol azonnal vizsgálat alá vették. A fiatal orvos meg is várta az eredményt, ami döbbenetes volt: a gyermekek halálát az édesanya teje okozta. Az édesanya szervezete nem szűrte meg a tejet és olyan erős méregféleségek jutottak rajta keresztül a gyermekek gyenge szervezetébe, hogy végeztek velük. Ettől kezdve megszűnt a családban a halál könyörtelen aratása. Most már megértem, hogy a fáradt, törékeny kis öregasszony, az ágy helyett, először miért a Bibliát választotta pihenőnek: mert éhes lelkét mennyei „itallal” akarta jóltartani. Egyedül maradtam a temetőben, a többi látogató már hazament. Megállók mégegyszer a korhadt kapuban, talán utoljára, megköszönni a szeretteimtől kapott sok-sok csupor finom, édes tejet. És az én Uramnak a mai tanítását. Csömyei Gyula
