Magyar Hiradó, 1974. január-június (66. évfolyam, 1-26. szám)
1974-05-23 / 21. szám
20. oldal MAGYAR HÍRADÓ A SZŰKE SZÁLLÍTMÁNY — Bűnügyi regény — (FOLYTATÁS) KÜLÖNÖS ISMERTETŐJELE Wilton a két nénit a következő délelőttre berendelte a központba, hogy jegyzőkönyvbe vegyék a mondókájukat. Aztán elégedetten dörzsölte a kezét: — És most még szívesebben kirázom ezt a Benningsont. ‘A hoteltulajdonos láthatóan meg volt lepve, amikor a detektívek beléptek. Annyim elképedt, hogy az újság is kiesett a kezéből, olyan gyorsan ugrott fel. — Mivel szolgálhatok? — kérdezte mézes-mázos hangon. — Szívesen hallom — válaszolta a felügyelő —, hogy szolgálatunkra akarsz lenni. De mondd csak, nem zavar, ha tegezlek? — Ahogyan a felügyelő urnák tetszik — mondta alázatosan. — Mindegy. A fontos az, hogy halljam, hogy nézett ki a fiatalember, aki az öngyilkos lánnyal megszállt itt. — Esküszöm, felügyelő ur, egyáltalában nem ismerem azt a fiatalembert. — Úgy? Még azt se tudod, hogy nézett ki? — Igazán nem. A felügyelő már mennydörgött: — Majd megreparálom az eszedet! Ne tarts bolondnak minket. Ha öt percen belül nem mondod meg, hogy néz ki az a férfi, s hogy hívják, velem jössz és szállodádat egyszer és mindenkorra bezárják. Öt perced van. Több nem lesz. A tulajdonos ijedten pislogott a detektivekre. A félelem azonban, hogy elveszíti engedélyét, szárnyakat adott emlékezetének. Mégis, csak az öt perc utolsó pillanatában nyitotta ki a száját: — Most jut eszembe, hogy nézett ki — mondta és egy olyan személyleirással állt elő, amely általában megegyezett azzal, amit Sonja Nansentől már hallottak. Csak éppen nagyvonalúan átsiklott a férfi különösebb ismertetőjelein. A felügyelő nógató megjegyzéseire azonban megeredt a nyelve, többet is elmondott. Csak a név nem akaródzott eszébe jutni. — Ne mondd, hogy ezt a férfit nem ismered. Ezt még egy este szolgáló rendőr sem hiszi el. Elegem van belőled, ha nem mondod meg az igazat: dutyi! — De komiszár — jajgatott a tulajdonos — ezt ne mteheti meg velem. — Én igazán nem tudom, kicsoda. Egyetlen egy alkalommal volt itt előzőleg, természetesen egy másik lánnyal. — Persze, azt a másik lányt se ismered. — Nem. De az biztos, hogy nem tartozott a vízszintes szakmába, különben előzőleg már ismertem volna, ha csak futólag is. — A férfi akkor sem állított ki bejelentőlapot? — Minek? Úgyis hamis nevet ir be mindegyik. — Mikor lehetett az, amikor a másik lánnyal nálad volt? — A múlt héten. Nem sokáig maradtak. — És az a lány hogy nézett ki? Remélem, erre még vissza tudsz emlékezni? — Olyan volt, mint a másik. Az öngyilkos szőke és karcsú, csak valamivel magasabb, ha nem csalódom. Többet nem tudtak kihúzni a szállodatulajdonosból, bár Wilton nem volt meggyőződve róla, hogy mindent elmondott, amit tud, de feladta a keserves próbálkozást, abbahagyta a kihallgatást azzal, hogy azonnal jelentkezzen, ha valami még eszébe jut. — Olyan okosak vagyunk, mint előzőleg — sóhajtott Larsen, amikor ismét az utcán voltak. — Azért talán mégiscsak egy kicsivel okosabbak — válaszolt a felügyelő. — Megcsináltatom a rajzot. Kimegyek Sonja Nansenhez, elintézem ezt. A Blekingengantanon felment a házba, becsengetett, s mint előző nap, megint Sonja nyitott ajtót. Szeme felvillant, amikor megpillantotta a felügyelőt. — Szükségük van a segítségemre? A felügyelő mosolyogva bólintott. — Azt hiszem, hogy megint magához kell fordulnom. Meg akarjuk próbálni, hogy segítségével egy rajzoló rekonstruálja, milyen is az a férfi? Sonja hívta édesanyját, el kell mennie. A mama aggódott: — De kérem, kisérje majd haza. Nem szeretem, ha késő este egyedül járna az utcán, talán nem kell magyaráznom, most különösen félünk mi is, még ha ez talán túlzás is. — Lányára ne legyen gondja. De ami a különös félelmet illeti, ez, azt hiszem, valóban egy kissé túlzott. A veszély, ami egy lányt fenyegethet, az év minden napján egyformán nagy. Megértettem aggodalmát, bár nekem nincsenek gyermekeim. Mikorra kell a lányát hazahoznom? Egy fantomrajz elkészítése esetleg órákig tarthat, s ha lányának meghatározott időben itthon kell lennie, akkor inkább két alkalomra osztjuk el a munkát. — Ennyire azért nem komoly, s ha a rendőrség felügyelete alatt van, már nem is félék. Wilton még a kapitányságról való távozása előtt beszélt rajzolójával, akit jól ismert, s aki készséggel vállalkozott rá, hogy Sonja Nansen leírása alapján megrajzolja az ismeretlen portréját. A rajzoló rengeteg kérdést tett föl, de arra vigyázott, hogy a lány közben ne lássa a tömböt, amelyen vázlatot készített. A lány elmesélte, ugyanúgy, mint előző este, milyennek látta Babette udvarlóját. Már az első szavak után a rajzoló elővette a plajbászt, s a szóbeli leírást rajzvonásokkal követte. Repült az idő. A rajzoló egyszerre csak megállt, hátradőlt. — Ezzel meglennénk. Nem nézné meg most már maga is? — kérdezte Bonjától. A lány izgatottan nézte meg a rajzot. Hoszszasan szemlélte, mielőtt megszólalt. — Hasonlít rá, sőt, azt is mondhatnám, hogy nagyon is hasonlít. De mégsem egészen találó. A felügyelő, aki szintén megnézte a rajzot, kérte: — Meg tudná magyarázni, hogy a rajz miben különbözik az eredetitől, akit maga látott? — Igazán nem tudom, hogyan magyarázzam meg. Annak a férfinak a szeme színtelen volt, úgy hatott, mondtam már, mintha nem is lenne szeme. De ha ezt a rajzot megnézem, nem ez a benyomásom. És az állát egy kissé túl brutálisabbnak találom. — Más? — A szemöldök ugyancsak túl erősre sikerült, ha enyhít rajta, azt hiszem, jobb lesz. Különösen a frizura és a szikár, sovány arc olyan jó, mintha ön is látta volna ezt a férfit! — Az orra és az ajka? — Kitűnő. — És a füle? Sonja bizonytalanul nézett a két férfira: — A fülei . . . Ebben egyáltalában nem vagyok biztos ... Nem tudom, hogy ez jelent-e valamit, de lehet, hogy aránylag kis füle van, ezért nem figyeltem fel rá? — Azzor kezdjünk hozzá kiigazítani a rajzot — mondta a művész. — Mára végezhetünk — vetette közbe a felügyelő —, nem szeretném túlterhelni. — Nem, ne szakítsuk félbe. Én még akár órákon át is tudok beszélni, ha ez segítség, s a rajzot még ma megkaphatják! Már éjfél körül volt, amikor a rajzoló is, Sonja is megelégedéssel nézte a képet. — így nézett ki. Meglátja, felügyelő ur, ha elcsípték, igazam volt — mondta Sonja. Amikor hazaindultak, a felügyelő sajnálkozva mondta a lánynak: — Kár, hogy már ilyen késő van,-szeretném szívességét egy vacsorameghívással viszonozni. __ A lány huncutul nevetett: — Vacsorázni mindennap lehet............ Anyunak sem lesz ellenvetése, csak hívjon fel, amikor ideje megengedi. (Folytatjuk)
