Magyar Hiradó, 1974. január-június (66. évfolyam, 1-26. szám)
1974-05-16 / 20. szám
13. oldal MINDENKI MAGYAR Összeesküvők Budapesten Irta: PAPP VARGA ÉVA Budapest előkelőségeinek legjava valamikor a Hűvösvölgy villáiban lakott. Ma is nagyon szép a Hűvösvölgy, ma is elegánsak ott a villák. A Zugligeti ut a 93-as számmal végződik, amelyen túl egyre magasabb dombok sorakoznak és a távolban hegyek kéklenek. A 93-as szám alatt műkertészeti szakértelmet és valószínűleg mindennapos gondoskodást tükröz egy park, amelyben hatalmas rezidencia áll. A rácsos kapubejárat egyik oszlopán nagy, pecséthez hasonló kerek tábla függ, rajta kiterjesztett szárnyú sas képe. Mellette négyszögletes táblán angol és magyar nyelvű szöveg: „This property is owned by the United States of A- merica — Ez az ingatlan az Amerikai Egyesült Államok tulajdonát képezi.” A „képezés”, ha már valami öreg jogtanácsos, vagy ifjú titkárnő igy fordította, a hegedűjátszás és tanítás nagy mesteréhez, Hubay Jenőhöz vezet vissza. Ö adta Andor fiának, a festőművésznek, ezt a palotaszerű villát, amelyet azután a harmincas években megvásárolt az amerikai kormány. Ebben lakik az Egyesült Államok mindenkori budapesti követe. Nem tudtam mindezt. Közvetítem az adatokat vendégünktől, aki az utóbbi időkig, huszonöt éven át amerikai diplomata volt, (Bandi fiam), annak felerészét európai posztokon töltötte s most „privátim” szívesen mesélget vacsora után kisebb-nagyobb viszontagságaiból. így kerülünk tehát innen Hollywoodból a Zugligeti útra, a 93-as számú villával kapcsolatos epizódhoz. *** „Figyelmeztetlek, hogy tanúim vannak, akik történetesen ma szintén Washingtonban élnek, - kezdte az elbeszélő. Owen Jones volt a pesti követségünk feje ennek a kis esetnek az idején; Jonesék hívták meg Horseyékat, prágai követünket és feleségét néhány napra; velük együtt bennünket is Belgrádból. Ők négyen a tanuk...Mindjárt az érkezésünk napján cocktail party volt műsoron: mindenütt megszokott nemzetközi diplomata-társadalomból és a magyar kulturélet különböző tereiről jöttek vendégek. A party egy már roppant zajos fázisában, italoktól fűtve, Ínyencségektől dagadozva, a jóhallásu megfigyelő ilyesmiket hallhatott kiszűrődni egy sarokbeli férficsoportból: „...de hát kérlek, ez nem elég világos...az ENSZ...” „...no, ha te azt hiszed, hogy az a kétértelmű nyilatkozat...” „...biztositlak, öregem, hogy a mi részünkről...” „...viszont tévedsz, kedves kollegám, mert a franciák...” „...sajnos, néni akarjátok megérteni azt, hogy mi...” „Hatan-heten voltak, akik vitatkoztak, eszmecserét folytattak, összekülönböztek, vagy csevegtek, aszerint, hogy a megfigyelő éppen mikor figyelt. A pontos szám nem fontos itt, a hovatartozások elsorolásában sem kell precíznek lennem. A helyzetet magát lényegileg torzítás nélkül vázolom, ha annak jellegét híven vetítem. Mondjuk tehát igy: a csoportban volt az osztrák követség gazdasági tanácsosa, az izraeli követ helyettese,a csehszlovák követség első titkára, a jugoszláv követség sajtóattaséja, a román ügyvivő és a belgrádi amerikai követség elsőtitkára. Körülbelül igy. Ami rendben is lenne, sőt a szolgálati körülmények és a keret alapján szinte közhely. Ellenben: valami rendkívüli volt benne. Az, hogy ezek a különböző országbeli hivatásos képviselők mind — magyarul beszéltek. Tudniillik legelőször magyarul tanultak beszélni. Mert magyar földön születtek, ott is nevelkedtek. Köztük voltam magam is.” „A szóváltás és információ-csere lassan hanyatlott s inkább tűnődés következett a kék füstfoszlányok között a bor, a konyak és a pezsgő mellé. A később diktálandó távirati riportokon gondolkodtak. Ám hirtelen megszólalt az egyik: „Nem veszitek észre, hogy milyen fura dolog ez?...Hogy mi itt Pesten magyarul tárgyalunk kormányaink részéről...amerikai összejövetelen?!” (Az osztrák:) „Szokás mondani, hogy mindenki magyar...” (Az izraeli:) „Mondok valamit: itt most, mondjuk, egy Eric Ambler úgy írhatna le minket, hogy ez a csoport... tualjdonképpen nem más, mint egy rejtelmes magyar összeesküvés. John Le Carre úgy Írná meg, hogy minket már annakidején odakünn beépítettek a jövőre, hihetetlen agyafúrtsággal...” (A csehszlovák a románhoz:) „Jó vicc, hogy éppen mi vägyunk magyar összeesküvők...” Általános derültség...de aztán egy kis borultság, amikor egy másik megjegyzi: „Jó, jó, mindenki magyar. Hónapok telhetnek el amig kínaiba ütközöl az utcán, pedig több mint nyolcszázmillió van belőlük. Magyar talán tizenötmillió él, de nincs hét, hogy valamelyikkel bárhol a világban össze ne akadnál. El lehet ezzel dicsekedni, ha úgy tetszik. De mentegetőzni is lehet miatta. Micsoda élet, micsoda sors, micsoda helyzet az, amit generációkon keresztül annyian kívántak maguk mögött hagyni? Ahonnan annyian mentek el annyifelé? Mint a szüléink, vagy mi magunk, vagy akik már utánunk következnek a sorban...” A vendégsereg lármája nem csökkent, de nekük valahogy úgy tűnt, mintha elcsöndesült volna. Szinte úgy, mint... „végetvetnek a zenének — s hazamennek a legények...” — eloszlott a termekben a kis nemzetközi csoport: a tagok mentek képviselni kormányaik érdedéit. Csak a magyar szó visszhangzott még egy ideig a fülekben: az édes anyanyelv suttogott a magányos kis országból a messzi nagyvilág felé...” *** Az elbeszélő elhallgatott. Befejező szavai annál is inkább meghatottak, mert hiszen vendégünk a fiam lévén, én tanítottam meg őt magyarul... EGY EMLÉKEZETES BORHÁBORU (Folyt, a 10. oldalról) Czudar biz ez: de ám igyunk. Hiszen magyar költők vagyunk. Vörösmarty a versét megírta, a Honderű 1844. évi Ny.árhavi számában, a eimlapon Rossz bor cint alatt le is közölte annak rendje és módja szerint. Ezzel vette kezdetét a borháboru. Vörösmarty verse tulajdonképpen egri vendéglátóinak néminemű megszégyenítése volt. de hadüzenet lett belőle és bor- és költővetélkedő. A Vörösmarty-versnek óriási visszhangja volt, mindjárt legelőször Egerben. Gyorsan belátták az egriek, hogy szükkeblűségükkel hirbe sodorták városukat, ezért hogy a hibát helyrehozzák, egy egri hordó másképp 3 akós hordó bort küldtek neki, ráadásul Tárkányi engesztelő és meglehetősen világias költeményét. Hogy néked a hatalmas Hunnia Légyétetőt hagy inni, nagy hiba; De még nagyobb, hogy hős Eger’ borát Megénekelted, s még nem kóstolod. Hogy hát lemossuk ezt az ősi vétket, Engesztelésül bort küldünk tenéked. Egerben termé a legjobb tető, Talán-talán nem lesz légyétető, Igaz, nem oly tűző, mint verseid. Minek heve éltetve boldogít. De vedd jó szívvel, mit neked jó szív ád, Ajándék-lónak a fogát ne vizsgáld... S végül Magyarföld’ honfilátnoka, Te egriek’ legfőbb örömoka, Köszöntsd reánk a felhabzó pohárt, Szavad szerint talán csak meg nem árt: Hogy mig bennünket Isten’ földje csak hord, A hont szeressük, mint az egri ó bort. Ám a dolog nem maradt ennyibe. Tárkányi verse megjelent a Honderűben és oly mélyen érintette a bortermelőket és borverselőket, hogy megkezdődött a versengés. Először az aradiak emeltek szót. Sárossy Gyula Vörösmartyhoz cimű versében az egri ellenében az aradi bort dicséri. Mihál, hazánknak első dalnoka! Hogy im jövünk, magad vagy egy oka. A második: mível neved Mihál, A harmadik: mivel rossz bort ivál. Igen, dalod megtette a hatást, S Eger lerótta már a tartozást:... Ezt megbosszulni vágyik most Arad S Eger mögött is hátra nem marad; Mert bár felőle nincsen éneked; Legjobb borából ime küld neked. Borunk sötét mint a szénégető; De még vegyítve sem lesz étető. Ha nem pirul, miként az egri vér, Sötét magáért engedelmet kér... Az egri költő Téged arra kért: Hogy jó borát köszöntsd el a honért. E kérelemhez nincs mit adni mást, Mint hogy nekünk is szánj egy áldomást. Szó szót követ, mindenki a maga lovát, illetve a saját borát dicsérgeti. Nem hagyták hát magukat a tokajiak sem. Szemere Miklós Költői levél Vörösmartyhoz cimű versében igy rukkol elő a tokaji mundér becsületéért: Lángborához hős Egernek — Hol összehányt töröktetem A borhalom, s mellyet terem, A piros nedv, török vére S törökfej lógó czégére — Vedd borát az ős Tokajnak, Mellyel ime tisztelőid Vig szeszélyes bordalodtul Felvidulva, üdvözölnek. A borvidékek vetélkedője és a költői versengés sok vitával még több borivással kezdődött és egész 1844 év folyamán folytatódott. Mentségükre szolgáljon, hogy ez volt talán az egyetlen háború a világon, amelyikben mindenki jól járt: a támadók és megtámadottak egyaránt. Vörösmarty kapott 3 akó jó egri bort, a világ illetve a magyar vorok és termelőik, e háború nyomán az érdeklődés kellő mértékben a szőlőkultura és borminőség felé fordult. Sőt talán még napjaink emberének is van a háborúból némi nyeresége legalább egy tanulság erejéig: Veszedelmes fegyver toll és néha még veszedelmesebb a költő, aki forgatja, igy hát mai költőinkkel és borainkkal bánjunk kellő tisztelettel, nehogy újabb háború keveredjék belőle!
