Magyar Hiradó, 1974. január-június (66. évfolyam, 1-26. szám)
1974-05-09 / 19. szám
13. oldal ARANYLÁZ Irta: PAPP VARGA ÉVA Napjainkban szinte egymást követik a tömeg, vagy foglalkozásbeli érdekcsoportok megmozdulása, sztrájkja, valamilyen érdek, vagy nézet elismertetése, diadalra vitele céljából. Már megegyeztek az indiánok és a Belügyminisztérium, már végétért a teher-autó vezetők és tulajdonosok tüntetése, miután panaszaikat orvosolták Washingtonban. A háborúkban megsérült veteránok californiai „ülősztrájkja” szintén sikeres volt. Meggyőződésem, hogy gyakran fog még beszámolni a sajtó hasonló megmozdulásokról Amerika-szerte. Azok a polgáraink azonban, akik most egyesületben tömörülve azt követelik, hogy állitsák vissza a papír dollár aranyra váltási jogát, vereséget szenvedtek. Egy parányi, csaknem ártalmatlannak mondható szervezetet gönygyölitettek fel most Észak-Californiában. Tagjai megtagadták a jövedelmi adó-fizetést azzal, hogy: mivel a dollárnak nincs sem arany sem ezüst-fedezete, az „csak egy papir-rongy” és igy értéktelen. Az egyesület egyik tagja ellen már folyamatba is tette a letartóztatási eljárást a Szövetségi Adóhivatal, adó-csalás címen. Az illető azt irta a szövetségi adóvallomási ívbe, hogy nem volt megadóztatás alá eső jövedelme. Hogy pontosan mennyit keresett, azt nem tették közhírré. Az azonban tény, hogy keresete elegendő volt ahhoz, hogy adó alá essen. S miután felszólításra sem volt hajlandó adót fizetni, most pénzbírság vagy börtönbüntetése elé néz az illető; ugyanez áll az egyesület tagjaira is. ^ Amerikában, ahol — a monda szerint — már a brooklyni Hudson hidat is többször „eladták” hiszékeny áldozatoknak, nehéz uj dolgot találni. Arról már gyakran olvastunk, hogy egyesek megtagadták az adófizetést mert törvénytelennek minősítették a vietnami háborút s nem voltak hajlandók azt „támogatni”, amig a Kongressus nem szavaz meg egy hadüzenetet, amint azt az Alkotmány előírja. Ez már a múlté s azt hiszem az elégedetlenkedők beadták a végén a derekukat, mert hiszen az adó-fizetés minden polgár kötelessége és „egy fecske nem csinál nyarat.” Érdekes és elgondolkoztató a dollárt papir-rongynak minősítők érvelése. Közgazdászok régóta vitatják, vájjon kell-e arany fedezetnek lennie valamely pénzegység mögött ahhoz, hogy az értékes legyen. Rendkívül bonyodalmas eszmecserékbe bocsájtkoztak és legtöbben úgy vélekednek, hogy egy ország pénze szinte olyan mint egy adósság-levél. Ha az ország hitelképes, mint például a hatalmas Amerika, akkor jó a pénze, mert fedezet rá az ország ipara, kereskedelme, gazdasági képessége és maga a terme-' lő: a nép. A pénz (és az arany) vásárló-értéke, árfolyama váltakozó. Amikor először érkeztem fogadott hazánkba, még bemehetett az ember a bankba és — kérésére — ugyanannyi aranyat fizettek ki neki, mint ahány papir-dollárt letett érte a pultra. Amerika később letért az arany-alapról és nem volt ebben egyedül. Szegény Magyarország oly sok bel- és külháborun átvészelt népe előtt az aranynak és ezüstnek mindig igen nagy becsülete volt. ( Nem egy gyűjtő ma is körmöci aranyat keres. Némelyik, mert a régi jó világra emlékeztető, más pedig mivel értékes és ritka.) Ma is emlékszem, amikor azt énekelték Budapesten ablaktisztítás közben a jóhangu, vidékről felkerült, hozományt összegyűjteni akaró cseléd-lányok, hogy „Énnékem a szerelem, csak Dollárokat hintsen... Mit ér a magyar Korona, ha értéke nincsen?!” Utolsó, háboru-utáni európai utam alkalmával úgy tapasztaltam viszont, hogy még az annyira hires „Luis ’dor” Napoleon aranynak is lement az értéke: a háború végét-érte után kevésbé ragaszkodtak hozzá. Nem tudom, merre felé billen majd a mérleg, és végetér-e napjainkban ez az uj aranyláz. (Hogy a californiai tüntető honpolgárok beadják majd a derekukat s megfizetik a jövedelmi adót, abban biztos vagyok, hiszen ez nem tömeg-mozgalom.) Igen sokan, akik annyira óhajtják az aranyat, inkább csak biztonság és megnyugvás végett akarják. A közelmúltban beszélgettem egy magyar ismerős olasz származású feleségével, akinek a jeggyűrűje vasból van. „Odaadtam 1935-ben Musszolininek, mert behirdették, hogy szüksége van rá Abesszínia meghódításához, — mondotta. Nekem olyan mindegy volt, hogy mire kell: fiatal voltam, pár hónapos házas, minden ismerősöm odaadta. Amint megkaptam helyébe a vasat, ujjamra húzta a féljem. Ő azóta meghalt, de nekem tán még jobb is, hogy nem arany a gyűrű, mert igy velem temetik el és egy örökösöm sem mondhatja majd, hogy megfosztottam valamitől a ráeső jussából.” Elgondolkoztam a hallottak felett és eszembejutott egy régi mithológiai mese, amelyből okulhat oly sok aranylázban szenvedő: Egy gazdag, nyugalombavonult római nemes minden pénzét aranyba fektette. Az aranyból egy nagy gömböt csináltatott és éjnek idején titokban elásta a háza előtti kőpad alatt. Esténkint a? tán boldog örömmel ült a kincse felett azzal, hogy „dúsgazdag vagyok, amig én élek soha szükséget semmiben nem fogok látni.” Eltelt pár esztendő és amikor egy közeli szomszéd házába betörtek (mert hiszen már akkor is voltak olyanok, akik más munkájának gyümölcsét titokban „aratták”), megnyugtatásból egy éjjel kiásta az arany tömböt. Megdöbbenéssel látta, hogy azt valaki elrabolta: csupán a lyuk mutatta, hogy ott egyáltalán valami is volt. Öngyilkosság gondolatával foglalkozott (kishitűekben már akkor sem volt hiány), amig egy bizalmas barátja, akinek elmondta a tragédiáját, azt kérdezte: éhezel? Hiányt látsz valamiben? — Amikor e kérdésekre tagadó választ kapott, azt mondta: menjünk ki együtt a közeli kőbányához és válassz ki nekem egy akkora kőtömböt, mint amekkora aranyad volt elásva. A római nemes nagynehezen ráállt és szinte könnyek között mutatta a kiválasztott követ barátjának: látod, ilyen nagy volt! Ezután a bölcs barát javasolta: hozd magaddal, menjünk haza. Roskadozva cipelte a követ a római nemes és mikor hazaérkeztek, azt mondta neki barátja: most pedig ásd el, épp úgy és ugyanoda, ahol az aranyadat tartottad. Mikorra izzadva befejezte az ásást és betemetést az áldozat, igy szólt hozzá öreg barátja: nézd csak, neked úgy sem kenyérre vagy megélhetésre kellett az arany. Ne tedd tönkre az életedet emiatt a rablás végett. Ülj a pádon épp úgy, mint a múltban és gondold, hogy a pad alatt elásott kő arany. Meglátod megnyugszol és most meg amiatt sem kell aggodalmaskodnod, hogy valaki ellopja... (Cikkemet ajánlom annak a honfitársamnak, aki 1956-ban pár aranypénzzel érkezett Amerikába, azóta jó sorba került, eladta a Napoleon aranyakat és mind máig eszébe sem jutott afelett gondokozni, hogy ha 17 évig tartotta volna, mennyivel többet kapna érte MA. Hiszen ha az a ha nem volna, a koldus is ur volna, — tartja a magyar közmondás.) Emlék anyámról Vak volt az éj: a csillagokat kioltotta az égi tinta... Óracsörgés és kutyaugatás kánoivja csapott álmainkra. Ébredésem homályos tükrét anyám pár szava törte össze: „Kefj fel, kisfiam, nehogy elkéss...” S a csomagot átkötözte. Gondoktól árkos, fakó arcán a lámpa sápadt fénye olvadt s szemében a bújó remények nedves tüzei fellobogtak. Majd kiléptünk a fagy honába. Pilletánc dúlt fejünk fölött. Elindultam. Anyám, már hólepelben, nézett utánam s köhögött. Imbolygott, mint a láng a szélben — arca homályló sárga folt —, s a kapu öreg deszkájára, mint zuzmarás ág, ráhajolt. Székely Dezső A tudós macskája H-U-M-OR — Anyád nagyon haragudna, ha ebben a falat bikiniben látna — mondja egy idősebb hölgy a tizentuli kislánynak. — Ez igaz — bólint a kislány — valóban nagyon dühös, ha felveszem a ruháit. *** Pszichiáternél megjelenik egy páciens. — Tudathasadásom van — panaszkodik. — Az az érzésem, hogy nem vagyok egyedül, hogy kettő van belőlünk. — Egy szót sem értek — feleli a doktor. — Mondja el még egyszer. De könyörgök, egyszerre csak az egyikük beszéljen! A feleség mérgesen fogadja a késő éjszakai órákban hazatérő részeg férjet: — Azt mondtad, amikor elmentél, hogy egykettőre visszajössz, és nézd: hajnali fél három. — No, és fél órát késtem. *** Az állatkertben: — Pistike, ne menj olyan közel ahhoz a jegesmedvéhez, igy is eléggé meg vagy fázva. A skót bejelenti az anyakönyvi hivatlaban, hogy gyermeke született. — Mennyibe kerül egy születési bizonyítvány? — Semmibe. Ez ingyenes. — Úgy? Akkor bejelentek még egy gyereket. — Mit látok? Már megint egy uj kalap! Honnan van? — Vásáioltam. — És honnan vetted rá a pénzt? — Találtam. — Hol találtad? — A pénztárcádban. VARGA ÉVA
