Magyar Hiradó, 1974. január-június (66. évfolyam, 1-26. szám)
1974-05-09 / 19. szám
8. oldal Az Isten szolgálatában Irta: SZÉKELY MOLNÁR IMRE Székely-Molnár Imre Ritkán adódik ujságiró tollára olyan riport, amelyben annyira zsúfolva van a földi élet minden hajtóereje, mihasznasága, mint ebben, amit most leírok. Úgy is lehet jellemezni ezt a történetet, hogy hajsza a pénz után, hogy végül az egyik fontos főszereplő Isten szolgálatába szegődjön el. Egy házaspár 1956 után családostól menekült ide, Kanadába. Az apára itt rámosolygott a szerencse, eleinte csak kis üzletekkel foglalkozott, majd ezt az üzletágat sikerült kiszélesíteni. Meggazdagodott az olcsón vásárolt portékákon, ügyesen kihasználta az inflációs konjunktúrát, határozottan bátor ember volt, s mikor még kevesen láttak bele a jövőbe, ő már elkezdett házakkal, telkekkel spekulálni. Ahogy összegyűlt egy ezrese, azonnal befektette házba, vagy telekbe, ennek következtében van sok háza és van sok telke. A riporthoz tartozik annak a megemlítése is, hogy a különböző adókedvezmények és mortgage könnyebbségek miatt a házakat és a telkeket ráíratta a család tagjainak a nevére. A nagyobbik fiára gondolt legszívesebben, mert ennek a nevén szerepel a legtöbb ház. Erről a fiúról lesz itt szó, aki rendkívül ügyesen alkalmazkodott a papához és megbízható társa volt a vagyonszerzésben. Két évvel ezelőtt történt, hogy ez a fiú elhatározta, hogy a telet az egyik melegebb éghajlatú szigeten tölti. Az apa szívesen el is engedte, jócskán vitt magával pénzt is, nehogy valamiben is szükséget lásson. Pár hétig nem is történt vele semmi feljegyzésre való esemény, mindössze annyi, hogy udvarolni kezdett egy leánynak, s mikor letelt a szabadság ideje, bejelentette a szüleinek, hogy szeretné a leányt elvenni feleségül. A leány szegény volt, de ez nem jelentett akadályt a gazdag szülők előtt, viszont mégis a későbbi bajnak ez a szegény leány lett az oka. A baj abból származott, hogy a mátka előélete után sem a vőlegény, sem a szülők nem érdeklődtek. De manapság, valljuk be, ez olyan kicsinységnek számit, hiszen az erkölcsök lazák, az előélet után nem érdemes kutakodni. A mai világban egyedül az a fontos, hogy a fiatalok szeressék és becsüljék meg egymást. A menyegzőt nagy hűhóval, fénnyel, pompával tartották meg. A meghívott vendégek száma közel volt az ezerhez. Még ma is úgy beszélnek róla, hogy ez volt az igazi hetedhét országra szóló lakodalom. A fiatalok egy szép, kényelmes apartmentbe költöztek, ahol igazán senki sem zavarta a turbékolásukat. A mézeshetek azonban nem tartottak sokáig, mindössze pár hétig, amikor is a fiatal félj ajándékokkal megpakoltan, váratlanul érkezett haza, ... egy férfit talált a feleségénél. Ezekután persze tudni sem akart többé az asszonyról, aki nem vette nagyon szivére a dolgot, mert pár nap múlva már beköltözött egy hippi tanyára. A memyecskével nem is érdemes tovább foglalkozni, kövessük ellenben figyelemmel a fiatal férj sorsát. Egy ideig úgy akart felejteni, hogy belevetette magát az üzleti élet forgatagába. De ez nem elégítette ki, mert egyre zárkózottabbá, szótlanabbá vált, ez a merevsége csak akkor oldódott fel, amikor megismerkedett egy kolduló rend szerzeteseivel. Ezek olyan nagy hatással voltak rá, hogy hamarosan beállt közéjük. A könnyen mozgatható vagyonát, autót, készpénzt stb. felajánlotta a rendnek. A lélekbúvárok és a pszichiáterek ezt a tényt azzal magyarázzák, hogy az emberi lélek hosszas keresés után megtalálta az Istenhez vezető utat. De lehet az is, hogy a meggazdagodott fiatalember ilyen váratlan tragédia után félni kezdett az élettől. Az is lehet, hogy beleunt az örömökbe. Nem kellett tovább neki a könnyen szerzett gazdagság, s már csak a hitben, az Istenben tudott bízni. Ezért válalta a szerzetesi alázatot és a szegénységet. Bizonyára megutálta az emberi léleknek azt a konokságát, amelynek egy világégés is hiába mutatta fel, hogy kártyavár csak, amit épit. A fiú, miután beállt a rendbe, többet nem ment A LEGSZEBB TÖRTÉNET EGY ANYA A történetet elmondta Szász Kálmán kórházi főorvos: „Ötvenéves asszonyt hoztak a mentők Kisigmándról a kórházba, sárgaság, ez volt az előzetes diagnózis, hozzám került a fertőző osztályra, a lánya kisérte, fiatal, szép, húszéves lehetett. Három nap vizsgálatokkal telt, az asszony étvágytalan volt, nem evett, áthivtam a belgyógyászati osztály vezetőjét, megállapította, gyomorrák. Konzultációt javasoltam, megtörtént, elhatároztuk, megműtjük, reméltük, csak kezdeti stádium, megmenthetjük. Közöltem az asszonnyal, megoperáljuk, beleegyezett, de kérte szinte könyörögte, minél előbb operáljuk, három hét múlva feltétlenül otthon kell lennie. Miért, kérdeztem. Csak annyit mondott, megkezdett egy munkát, s azt legkésőbb három hét múlva be kell fejeznie. Jó, mondtam, nyugtattam, három hét múlva otthon lehet. Két nap múlva megműtöttük. A gyomrát már szétroncsolta a rák, segíteni nem lehetett, a daganatot nem metszhettük ki, mást nem tehettünk, visszavártuk a sebet. Amikor az altató hatása csökkent, és felébredt, megköszönte a műtétet, s az első kérdése ez volt: ugye, doktor ur, három hét múlva már otthon lehetek? Nem válaszoltam, csak rábólintottam. Két hétig kínlódott, hol jobban érezte magát hol visszaesett, ez a rákbetegség sajátja, és számolta a napokat, mikor mehet már haza. A második hét végén a seb már begyógyult, de az asszony egyre vékonyabb lett, csont és bőr, tudtuk, már csak napjai vannak, de ő egyre csak számolta a napokat, és a harmadik hét elején már nem is kérdezte, hanem közölte, „három nap múlva már hazamegyek.” Tehetetlenül néztem vergődését. Az orvos legszomorubb pillanatai. Az asszony három nap múlva ezzel fogadott: „Főorvos ur, ugye, ma hazamehetek, letelt a három hét.” „Még nem — mondtam és vigasztalni próbáltam — néhány napig még itt kell pihennie, aztán mehet, majd aztán.” Vigasztalan volt, gyűlölet volt a tekintetében, elfordult tőlem az ágyon, és nem nézett többet rám. Mit tehettem, álltam egy ideig, aztán kimentem a kórteremből. Két nap múlva vártuk az exitust. Éjjel ügyeletes voltam. Egyszer csak rohan be és felráz a nővér álmomból, azonnal keljek fel, nincs az ágyban, megszökött a kisigmándi asszony. Szaladok a kórterembe, a betegek már felébredtak, nem tudnak semmiről, csak látják, eltűnt az asszony, szépen bevetette az ágyát, a szekrényből a ruhái hiányoznak. Különös, sosem volt esemény történt, a kisigmándi asszonynak számításaim szerint aznap már meg kellett volna halnia, a kórházban már jártányi ereje sem volt, a mosdóhoz is a nővéreknek kellett támogatniuk, és most felöltözött és megszökött, még az ágyát is bevetette. Honnan ennyi erő? A történet az egész kórházban nagy feltűnést keltett, már korán reggel reflektáltam a kórház igazgatójának, azonnal felhívtuk telefonon Kisigmándot, mit tudnak az asszonyról, közölték, úgy tudják, hajnalban a vonattal hazajött, otthon van. A kórház igazgatója — haza. Végre, hosszú kérésre elment a szülőket meglátogatni. Drámai volt ez a találkozás az apa és a fiú között. A fiú az apát, az apa a fiút akarta megtéríteni. S amikor az apa látta, hogy minden kísérlete megdőlt, feltette a kérdést, hogy nyilatkozzon a fiú, mi lesz a nevére íratott vagyonnal. A fiú válasza rendkívül komoly volt: — Az apám sem nem a tied, sem nem az enyém, hanem az istené... Ebből kitűnt, hogy milyen furcsa is az élet! A szerencse valakit felsegíthet a karrier legmagasabb csúcsára, de ha jön egy könnyű szellőcske, milyen hamar lebillentheti onnan... rendhagyó eset — kocsit adott, azonnal menjek Kisigmándra, nézzem meg az asszonyt, mi történt. Elmentem. Amikor beléptem a földszintes házba, az asszony boldog tekintettel a konyhában egy hokedlin ült, előtte uj hófehér párna- és dunnahuzatok, egy kispárna az ölében, arra éppen monogramot hímzett kék műselyemmel. A lánya monogramját hímezte. Nem csodálkozott, hogy érte jöttem, nem mentegetődzött, amiért dühösen felelősségre vontam, csak közölte, négy nap múlva lesz a lánya esküvője, a stafirungot megvette, de a munkával még nem lett kész, a monogramot négy dunnahuzatra, öt párnára még nem hímezte, be kellett fejezni, haza kellett jönni, hogy készen legyen. Mondtam, mentőt hívok, azonnal visszaviszem a kórházba. Ó, mondta, netnsokára mehetünk, de két párna még hátra van, addig nem megy, csak aztán, várjam meg. Vártam, dolgozott, gyorsan, erővel nyomta a tűt a vászonba, néha rám mosolygott, és látszott, hogy boldog, mintha nem is lenne beteg, pedig a diagnózis szerint már meg kellett volna halnia. Félóra múlva készen lett. Na, kész, mondta. Letette a tűt, a cérnát, ültében az utolsó párnahuzatot is összehajtotta, és rásimitotta a többire, a kisasztalra. Mostmár kész, mondta még egyszer, és akkor — ilyet még én sem láttam soha — hirtelen egy pillanat alatt megváltozott, a mosoly lefutott arcáról, tekintete megmerevedett, hirtelen, kacsahápogással kapkodva még kinyitotta a száját... odaugrottam mellé, exitus. Bevégezte a munkáját, és meghalt a monogramos párnahuzatok mellett.” H.Barta L^jos I S'Z'E’M’L'E 1 A fű ismét kizöldült és ez mindent megváltoztat. A tavasz virágai nyitogatják szirmaikat, a fák meg bimbókat bontogatnak és zöld lombokat eresztenek. Ez nem mind máról holnapra történik, hanem fokozatos előkészület után. A zöldülő élet formái között a füveké a legalázatosabb és legbiztosabb. Mintegy 5,000 fűfajtát ismerünk. Némely fajta a legforróbb trópusi zónában él, egyebek meg fönt a Sarkkörökön túl. A fű ott is megterem, ahol semmi más nem él, csak a zuzmók. Mert csak minimális gyökérzetre van szüksége, és elegendő neki egy kis repedés is a gránitsziklán. Vannak olyan fűfajták, amelyek a sokáig tartó szárazságot, tartós, nagy hideget is túlélik. Más tipikus fajták meg képesek újra kizöldülni préritűz, árvíz, vihar után is. Kevés dolog lehet szebb, mint a zöld mező májusi frissességgel. Kevés dolog elragadóbb, mint a hatalmas nyugati alföldek, amikor a májusi zöldellés borítja el, a zöld fű, amely már akkor is volt, mielőtt az első ember ideérkezett volna. Az egész országban kizöldül a fű, vad vagy szelíd, tarack vagy gabona, pázsitfű vagy zab, bambusz vagy kukorica, a mocsári füvek és a cirokfélék. A mindenüvé befészkelődött févek ismét zöldéinek és hozzák az életet.
