Magyar Hiradó, 1974. január-június (66. évfolyam, 1-26. szám)
1974-01-10 / 2. szám
IS. oldal EMLÉKEK NYOMÁN Egy délután a tébolydában Irta: SIMA FERENC Régi, különös nyári délutánra emlékezem. Az Úristen roppant aranyórája, a Nap azt mutatta odafenn az égi nefelejcsmezőn, hogy két ^ óra múlt. A nyár lázasan ölelte magához a csókjától fuldokló, W behemót köbábelt, Budapestet. A forroság tikkasztóan uralko• dott a többnyire enyhébb budai ■ oldalon is. Az utmenti fák zöld fáklyaként égtek a rekkenő hő- J| ségben. Talán fenekéig átlany- BfiPaBi hűlt tizenkét méteres mélyig a Sima Ferenc vén Duna is, mert a felőle bágyadtan bukdácsoló kölyökszellőnek se volt semmi hüse, ahogy a villamos partközeiében robogott velünk. A kalauz jó hangosan mondta be egymásután a megállókat, ahogy következtek, csak akkor halkult diszkrétebbé a hangja, amikor következőként ezt jelezte: — Lipótmező. Na, igen, mert aJki itt száll ki, még ha csak látogatóba jön is, annak valakije minden bizonnyal hibáskerekü. Én voltam az egyetlen leszálló és nem is úsztam meg egy hirtelenszőke, csupaszeplős velemutazó fiatalember csufondáros rámvigyorgása nélkül. A villamos továbbrobogott. Alig pár lépésnyire előttem állt a tébolyba siklott életeknek négyemeletes, nagy, sárga állomása. Az épületen semmi felirat és a hatalmas virágoskertbe nyiló kapu is nyitva. Ahogy belépek, minden szinben pompázó, mesés virágerdőnek a hőségben eggyéolvadt illatárja ölel körül. A tébolydát, ahol még sohsem jártam, zordabb külsejűnek képzeltem. Na, majd elválik, hogy belülről milyen. De ahhoz legelőbb is meg kellene talánom dr. Zsafoka Miklós igazgatót, akivel a szerkesztőségből telefonon megbeszéltem riportcélu látogatásomat. A kertben egy tömzsibaj szu, negyvenöt körülinek látszó kertész ápolgatja a tikkasztó hőtől ájult tearózsákiat. Szakszerű tevékenysége arra vall, hogy az alkalmazottak egyike. Barátságosan fogadja köszöntésemet, és amikor érdeklődöm, hogy jutok el az igazgatóhoz, rögtön ajánlkozik, hogy elkisér, megmutatja. Az egyik bejáraton bemegyünk az épületbe, amely régi, nincs felvonója és elindulunk a lépcsőkön felfelé. Első emelet . . . második . . . harmadik . . . Nekem kezd ez különös lenni, mert liftnélküli középületekben Budapesten a főnökség irodája az első emeleten szokott lenni, ritka eset, ha a másodikra kerül. Negyedik emelet ... A legfelső . . . Végigmegyünk a folyosón és egy erkélyre nyiló üvegajtóhoz érünk. Kísérőm a kertész karonragad és kivezet a kertre néző erkélyre. Itt vagyunk! — mondja és lemutat karomat szorítva a mélybe. — Most pedig ugorjunk le! Rögtön kapcsolok, hogy hányadán is állok az én készséges kísérőmmel. Rávágom hát a biztatására: — Leugorni? Az is valami? Hiszen azt akármelyik bolond meg tudja tenni! ... Én sokkal különb kunsztot mondok. Gyerünk le és onnan ugorjunk fel ide! Az őrült kertész pár pillanatra elgondolkozott. Halántékán vadul lüktetett egy magános, kék erecske. Aztán bólintott: — Igaza van. Az remek lesz egynek! És elindultunk vissza lefelé. Máig se tudom, hogy ő megpróbált-e felugomi, mert én aztán megugrottam tőle, amikor az első emeleten észrevettem egy orvosi köpenyest, aki valóban orvosnak bizonyult. A puszta szavamnak nem hitt ugyan, de az újságírói igazolványomnak már igen. — Bocsánat, dehát tudja szerkesztő ur, hogy hol vagyunk ... Itt mindenfélének vallják magukat a páciensek. Akit éppen most kezeltem, azt XVII. Lajos francia királyként hozták be a télen. — Súlyos eset? — Sokat javult nálunk. Már csak IX. Lajosnak képzeli magát. Ha leengedi III.—IV. Lajosig, akkor átkerül a labádozók közé . . . Erre tessék, itt az igazgatói iroda! Amikor elmeséltem Dr. Zsabkának iménti kalandomat a kertésszel, megcsóválta a fejét: — Pedig Pista nem szokott itt galibát csinálni, azért is lehet szabadon a kertben . . . Úgy látszik, ez a veszett hőség ma valahogy ráment az agyára . . . Másként egyike a legmegbízhatóbb páciensünknek. Ügyesen kertészkedik és a nyitott kapu sohasem csábítja szökésre. Megszokta nálunk, hiszen már 23 éve itt van. Ezalatt háromszor volt gyógyul tként elbocsátva, mert itt kifogástalanul viselkedett. De hazakerülve a falujába, mindháromszor újra kitört rajta a gyujtogatási mánia. így hát itt marad kertésznek végleg. Úgysem vágyakozik el innen. — Van itt sök dühöngő is? — Korszerű szakorvosi kezelés mellett a dühöngő őrült sokkal ritkább jelenség az elmegyógyintézetekben, mint ahogy azt a nagyközönség képzeli. Nem mondom, hogy nincs kényszerzubbonyunk és dühöngőcellánk, de ezeket csak igen ritka esetben kényszerülünk igénybe venni, átmeneti kezelésként. — Mi az elmebaj leggyakoribb tünete? — A különböző beképzelés, tévhit, rögeszme, kényszerképzet. Akik ebben szenvednek, azok ellenkezés esetén dühöngőkké, veszélyesekké válhatnak. Itt tehát nincs ellenkezés és vita! Az egyik legbölcsebb magyar közmondás, hogy ‘a bolondra rá kell hagyni mindent’! Ez a gyógyítás kezdete, amit aztán a rögeszmét kiváltó agygörcsnek gyógyszeres kezelése, feloldása követ . . . De jöjjön szerkesztő ur, nézze meg az osztályokat! A többórás körsétánk egyik meglepetése az volt, amikor egy perzsaszőnyeges betegszobában madárkalitkát láttam törpepapagállyal, a sarokban zongorát és a fotőjben angóramacskát. Két tulelegáns nő ült benn, az egyik kézimunkázott, a másik telefonált. — Ez nem vall tébolydára, — mondom. — Pedig igy szükséges. Ezek arisztokrata dámáknak képzelik magukat és dühöngnének, ha nem kapnának ennek megfelelő keretet. Ez is gyógykezelés! Távolabbi folyosón egy fiatalember áll elénk, ujjai között egy fogpiszkálót tart cigarettaként. — Szabad egy kis tüzet, uraim? Zavartan nézek az igazgatóra, hogy mi a teendő. Dr. Zsabka mosolyogva veszi elő öngyújtóját és meggyujtja a fogpiszkálót, melyen a lángpetty mindjárt elalszik, de a zifju mostmár boldogan szívja és kéjesen eregeti a képzeletbeli füstöt. Odébb, az egyik szoba ajtaja előtt kopasz férfi áll és már messziről integet felénk a szájára keresztbetett mutatóujjal, hogy legyünk csendben. — Pszt! Alszom—susogja, mikor odaérünk és a szemében beteges hő tüzel. — Hol alszik maga? — kérdem. — Odabent! — mutat a kopasz őrült az ajtóra. — Megnézhetjük? — De csak lábujjhegyen! Csendben, csendben . . . Benn a szobában óvatosan, vigyázva félrehúzza az ágyon a takarót, amely alatt — egy darab tűzifa hever a lepedőn. — Pszt! — int újra a kopasz és a fadarabra mutat. — Ez itt én vagyok! Láthatják, hogy alszom ... A tébolyda múzeumában egy őrült festő fantasztikus festményei, félig virágokat, félig állatokat ábrázoló képek. Emlékek “Marsbeli életéből”. A kápolnában ezernyi dísszel, csodálatos művészi tökéllyel kifaragott oltár. Egy őrült otárkészitő többévi munkájával készült. Amikor búcsúzom dr. Zsabkától, a hanyatló Nap tüze már a délután utolsó óráit égeti. Aranyláng fodrozza a futó felhőt, amikor felnézek az égre, és lelkemből önkéntelenül felszakad egy hangtalan fohász, ennek a hírhedt sárga háznak imára képtelen lakóiért.
