Magyar Hiradó, 1974. január-június (66. évfolyam, 1-26. szám)

1974-01-10 / 2. szám

10. oldal A vészfék és a telepatikus szöcske Irta: HALÁSZ PÉTER BUDAPESTI RIPORT Határtalan szerelem: évente 2000 "export-házasság" Angliában divatbajött a telepáthia. Hogy mi­ért, arra nem könnyű gyors magyarázatot talál­ni, talán a fenyegető energiahiány másfajta, ősibb és időtálóbb energiák fe­lé fordítja az emberek figyel­mét, vagy talán még inkább' Kösztler Arthurnak, a kitűnő, magyarszármazásu Írónak tu­lajdonítható. Kösztler, akit re­gényírói munkássága mellett az utóbbi esztendőkben mind inkább foglalkoztatnak azok a megmagyarázhatatlan jelensé­gek, amelyekre a tudomány mindeddig nem talált (s nem is nagyon keresett) kielégítő magyarázatot, egyik legutóbbi könyvét “A véletlen gyökerei” cim alatt publikálta s ab­ban többek között) nagy teret szentelt a telepa­tikus észleleteknek. A könyv megjelenése óta Kösztlert levelekkel árasztják el olvasói és — meglepő módon — kol­legái is, köztük olyna kiválóságok, mint Priestley és Rebecca West, amelyekben különleges élmé­nyeikről adnak számot, alátámasztva Kösztlei meggyőződését, hogy vannak dolgok égen s föl­dön, amelyekre a logika választ nem talál. Most Kösztler ezekből a levelekből válogatta össze a legértékesebbeket s adta közre az egyik londoni lapban, kommentár nélkül, az olvasóra bízva, hogy vonjon le belőlük olyan következte­tést, amilyet jónak lát. Az ismertetett epizódok között vannak hátbor­­zongatóak, vannak derűsek és vannak elképesztő­­fck. Abban azonban mind megegyezik, hogy a te­lepatikus megérzésen kívül másfajta magyarázat nem található reájuk, sőt egyes esetekben még a telepátia sem fogadható el válaszként a különös rejtélyre. Az ilyen drámai esetek közé tartozik az, amely 1971 novemberében történt és foglalkoztatta a Londoni Közlekedési Vállalatot is, amely pedig egyébként inkább törődik a földalatti villamosok és autóbuszok üzemeltetésével, mint a telepátiával a különös epizód mellett azonban a vállalat mun­katársai ne mmehettek el közönnyel. Annak a novembernek egyik napján történt, ugyanis, hogy egy kitűnő és ismert építészmér­nök, aki egy ideje súlyos idegösszeomlás tünetei­vel küszködött, pillanatnyi elmezavarában az egyik londoni földalatti-állomás peronjáról az alagutban nagy sebességgel közeledő villamos elé vetette magát. Mint később a hivatalos vizsgálat megállapította, az ugrás pillanatában, azzal haj­szálra azonos időben, a földalatti villamos egyik­­utasa, aki a vonat elé egyáltalán nem láthatott: megrántotta a vészféket. Mivel a vészfék automa tikusan rögzíti a kerekeket, a villamos ugv tor­pant meg, hogy a sínekre zuhant mérnökön na­gyot lökött ugyan, de a kerekek nem mentek át rajta, sérüléseket szenvedett, de életét megmen­tették. A földalatti villamos vezetője is fékezett, de jónéhány másodperces késéssel, mire felfogta, hogy mi történik előtte, mire a fékhez kapott, a halálos gázolást ő már nem akadályozhatta vol­na meg. Az utas akadályozta meg, valahol a zsú­folt kocsi belsejéen, aki sem akkor, sem később nem tudott magyarázattal szolgálni arra, hogy miéit rántotta meg a vészféket. A másik különös eset viszont a háború alatt az angolok hires M16-ös ügyosztályát, a kémelhári­­tó szervezetet foglalkoztatta. A második világhá­ború hadműveleteinek egyik legfélelmetesebb tit­ka volt a szövetségesek franciaországi partraszál­lásának időpontja és a lenyűgöző méretű operá­ció fázisainak rejtjeles elnevezései. Az invázió kódneve az volt, hogy “Overlord”. A tengeri had­műveleteké; “Neptune”. A két normandiai part­szakaszé, amelyet a hídfők kiépítésére választot­tak: “Utah” és “Omaha”. És a természetes ki­kötőiké, amelyeket a parton kellett pozícióba he­lyezniük: “Mulberry”. Mi történt ezekután? 1944 május 3-án a londoni Daily Telegraph cí­mű napilap 5757-es számú keresztrejtvényében a követkőező definíció szolgált megfejtésként az egyik kérdésre: “Utah”. Május 23-án “Omaha”. Május 31-én “Mulbery”. S végül a hadműveletek legfontosabb rejtszavai egyetlen keresztrejtvé­nyen belül junius 2-án, négy nappal az invázió előtt “Neptune” és “Overlord”. Nem csoda, hogy az M15 lázas nyomozásba kez­dett. A keresztrejtvényeket Leonard Sydney Dawe készítette, surreyi iskolaigazgató, aki ak­kor már húsz esztendeje szerkesztette a Daily Te­legraph keresztrejtvényeit. Sohasem hallott az in­­váziós tervről, a jelszavakról és sejtelme sem volt arról, hogy a furcsa szavak hogyan jutottak eszé­be. Az én kedvencem azonban mégis az, amelyet Priestley mondott Kösztlernek. Felesége agy na­pon három Sutherland-litográfiát vásárolt s föl­vitte a hálószobába, hogy majd reggel a falra akasztja. Az egyik egy szöcskét ábrázolt. Este azután, amikor Priestley né az ágyba bujt, pilla­nattal később ijedten felugrott: a paplan alatt egy szöcske üldögélt. Sem azelőtt, sem azóta nem volt szöcske a Priestley-lakásban. Nekem ez a történet tetszik a legjobban a telepátikus szöcs­kéről. H-U-M-OR Egy skót bemutatja vendégeinek a lakóházat: — Ez itt az ebédlő. Az asztalhoz, Isten ne adja, húszán ülhetnek egyszerre . . . — Azt hallottam, hogy újra vissza akarsz men­ni a férjedhez . . . — Igen, nem birom nézni, hogy ez az alávaló milyen boldogan él nélkülem! • — «Nem szégyelli magát? Egy ilyen egészséges, szép fiatalember alamizsnát kér! — Én nem kérek, signora! Nem látja, hogy pisztoly van a kezemben? • A ház asszonya gyermekkori fényképeit muto­gatja a barátnőinek. Az egyik képen egy kis frus­ka látható egy idősebb nő térdén. — Nézzétek, ilyen voltam harminc évvel ez­előtt. — No és ki ez a kis fruska? • A repülőgépen egy félénk fiú nagyon néz egy szép lányt, de nem meri megszólítani. Végül is elszánja magát, és igy szól: — Bocsánat, maga is ezen a gépen repül? • * Zsúfolt autóbusz. A házaspár alig tud felgyö­­möszölődni a kocsira. A lépcsőn a feleség pana­szosan fordul férjéhez: — Hova jutott a házasságunk . . . Már nem is mondod, hogy jól kapaszkodjam meg . . . Mondjuk-e, hogy a házasságok csak a szólás­­mondás szerint köttetnek az égben? A frigyek nagyon is földi ismeretségből születnek, s mivel a vonzalom utjai kiszámithatatlanok, gyakorta előfordul — kiváltkép a magyar idegenforgalom fellendülése óta, hogy az országhatárokra nin­csenek tekintettel. így aztán menyasszonyok men­nek, vőlegények jönnek és megfordítva, úgy, hogy akad elég dolga a hatóságoknak, amely a szükséges formaságokat intézi. Évente mintegy 2000 esetben “importálunk”, illetve “exportá­lunk” házasulandókat. (Elnéptelenedésről azért nem kell tartanunk, az arány ugyanis körülbelül fele-fele.) Mindenesetre, aki megfordul az Igaz­ságügyminisztérium Nemzetközi Jogi Osztályán, a fogadónapon, alkalmanként tizenöt-husz érde­kelttel találkozhat. Beszélgető partnereinket — egy fogadó-délelőí­­tön — közülük választottuk. János “exportfiu’V Nem vallunk szégyent vele, gondolom ,jóvágá­­su fiatalember. Aztán meg az jut eszembe, kár, hogy úgynevezett hiányszakmában dolgozik. Egy marósai kevesebbünk lesz. Jánost Drezdában Ani­ta várja. Anita pedig főkete hajú, eleven és szép. — Arra nem gondoltak, hogy Magyarországon telepedjenek le? — Őszintén szólva nem. Három évre kimentem dolgozni Kelet-Németországba, igy esett az isme­retség. És odakint megtanultam németül, bará­tokat szereztem, német barátokat'és úgy látom, ott a. szórakozási lehetőség is több, mint itthon, Egerben. Anitának háromszobás, berendezett la­kása van. Az apósom kereskedelmi üzletkötő, sze­rez jó állást. A gömbölyű, kis fiatalasszony csupa kétségbe­esés. Kiderül, tévedek, amikor úgy hiszem: aggo­dalma abból fakad, hogy nagy útra készül, Auszt­ráliába. — Messzi földrész, az igaz, idegen is nekem. Hanem a vőlegényem iszkaszentgyörgyi, mint.én. Nem ez a baj. Elvált vagyok, tiz éves kislányo­mat nekem Ítélte a bíróság. Vinném őt is, de most tudtam meg, hogy az apától lemondó nyilatkoza­tot kell kérni. Az meg olyan ember, hogy sose le­het tudni, hogy hányadán állok vele. Mária óvatos. Azért odatelefonált az olasz nagy­­követségre. Mert az a bizonyos siófoki vikend olyan szép volt, hogy attól tartott, nem is lehet igaz. Luigi jött, látott és győzött. Luigi 28 éves, nőgyógyász Bariban. Lakása, kocsija van. S bár ezek a körül­mények se mellékesek, az olasz fiatalember ezen­felül még karcsú, magas, sötét hajú és kék sze­mű. Lehet-e csodálni, hogy egy 17 éves pesti lány meglátja és megszereti? A követségről azonban megnyugtatták, Bari­ban valóban van ilyen nevű, fiatal orvos és jó kö­rülmények között él. — Megkérte a kezemet — mondja a lány szin­te meghatottam — Anya sirt, egy kicsit én is fé­lek. Vajon meg tudom-e szokni Olaszországot? Itthon a postán dolgoztam. Ő azt mondta, nem enged munkába, nehogy megszólják, hogy nem tartja el a feleségét. — Mit tud a fiatalemberről ? — Imádja a spagettit, öt testvére van, és sze­ret engem. Megnéztem a térképen, Bari Dél- Olaszországban van. (Folyt, a 12. oldalon) Halász Pétez

Next

/
Thumbnails
Contents