Magyar Hiradó, 1974. január-június (66. évfolyam, 1-26. szám)

1974-03-21 / 12. szám

10. oldal AZ ÓRA Irta: HALÁSZ PÉTER William Rest órásboltja a sohóban van, a Lower John Streeten. Rövid kis utca ez, három-három ház áll a két oldalán, a keskeny Brewer Streetet köt össze a Bolden Square-rel, a régi város­negyednek is egyik legrégibb ré­szében. A Brewer-street onnan nyerte nevét, hogy a tizenhetedik században itt vetélkedett egymással London két nagy sörfőzdéje, az ut­ca két oldalán, éppen egymással átellenben, az Ayres-féle, amely 1664-ben kezdte főzni a keserű ár­palevet s a Davis-féle, amely hét esztendővel később, 1671-ben. Mindkettő régesrég eltűnt, az Ayres-sörfőzde helyén ma a Lex-garázs áll, a Davis helyén pedig, azt hiszem, filmszínház. A Golden-square valaha igazi patricius­­tere volt Londonnak, elegáns és büszke homlokzatú házak keretezik máig, hajdani lakóik azonban már régen elköltöztek, az ősök a másvilágra, utódjaik pe­dig, ki tudja, merre? A háromszáz esztendős tér há­zait ma kereskedelmi vállalatok használják. Könyvki­adók, nagykereskedők, árubehozatallal és kivitellel foglalkozó cégek. William Rest órásboltjába több, mint három évvel ezelőtt tértem be először, egy lon­doni ismerősöm ajánlotta, amikor megbízható órás után érdeklődtem. Hamar rátaláltam, bejárata fölött fekete üveg-táblán fakult-arany betűkkel állt a név: William Rest. Az ajtón tábla függött: OPEN. Belép­tem a parányi boltba, betettem magam mögött az aj­tót, hangosan köszöntem s megálltam. A bolt üres volt. Úgy értem: ember nem volt benne, senki sem fo­gadta a köszönésemet. Egyébként a legzsúfoltabb s a benne uralkodó homály ellenére, a legélőbb kis helyi­ség volt, amit valaha láttam, óra, óra, óra mindenütt. Faliórák, állóórák, díszesek és egyszerűek, a polcokon, a falakon, a bejárattól balra eső üvegpulton s talán nem járt mindegyik, de bizonyára a legtöbb és a ketyegés betöltötte a boltot, zsongtak az órák, mint fölriasztott méhek a kaptár körül. Földbegyökerezett lábbal álltam, mintha hipnotizáltak volna az órák. Az az őrült gondolatom támadt, hogy az órák némák és mozdulatlanok voltak, amig be nem léptem. És abban a szempillantásban indultak meg, egymással versengve, egymást tulkiabálva. Százféle lüktető hang és rezonancia. Már éppen fordultam, hogy kilépjek az utcára, amikor egyszerre csak megjelent William Rest. A szó itt valóban találó, hogy: megjelent. Odanéztem és ott állt a pult mögött. Őszhaju, magas, szemüveges ember, fekete ruhában. Semmit nem kérdezett, finom mosollyal és várakozásteljesen nézett rám. Lecsatolta a karórámat. — Késik — mondtam — három, négy percet naponta. Kézbevette a karórát. Úgy tartotta jobbkezének hüvelyk és mutatóujja között, mintha emberi pulzust mérne. — Hármat — kérdezte — vagy négyet? Elhülten néztem rá. — Azt nem tudom. Megbocsátóan mosolygott. — foglaljon helyet. Egy percnél nem telik többe! A bolt sarkában, egy nagy állóóra mellett kopott bőr-karosszék rejtőzött. Leültem. William Rest pedig eltűnt. De most már láttam, hogy hová. A pult mögött átjáró nyílt egy másik helyiségbe. Ott lehetett a műhely. És ahogyan ott ültem, várakozva s körüljáratva tekintetemet a százféle órán, egyszerre csak erős ketyegés hangja töltötte be a boltot, oly erős volt, hogy elnyomta az összes többi óráét, mintha hangszóró közvetítette volna egy óra ketyegését, ezer­szeres hangerővel. Aztán elhallgatott. S most a többi fölszabadultan zsongott újra. William Rest pedig előjött, kezében az órámmal. — Körülbelül négy percet késik — mondotta — de még messze vagyunk attól, hogy pontosan tudjuk, mennyit. Az első vizsgálat igazolta az ön állítását, Monsieur. ’’Körülbelül” négy percet késik. — a szót enyhe iróniával ejtette ki — Itt kell hagynia. Jöjjön érte, monsieur, mához egy hónapra. — Mához egy hónapra? — néztem rá megrökönyödve. —Ennyi időre van szükségem, monsieur. Vagy nem vállalom-Ez volt első találkozásom William Resttel. Egy hónap múlva átadta az órámat s bár annak, mint mondottam, több, mint három esztendeje, de az óra azóta hajszálpontosan jár. Időről-időre azonban visszatérek a boltba. Megkérdeztem tőle, hogy irhat­­nék-e a műhelyéről? A százféle óráról. A mesterség titkairól? Ezt azonban udvariasan elutasította. Válto­zatlanul “monsieur”-nak szólított, jelezve, hogy ész­revette idegen akcentusomat, de a kiejtés eredete iránt nem érdeklődött. — Monsieur — mondotta — minden órának sorsa van. Nincs fölhatalmazásom arra, hogy beszéljek róluk. A nyilvánosság számára semmiesetre sem. Önnek, mint magánembernek (Folyt, a 13. oldalon) PESTI EMBEREK ÉS ESETEK HELIKOPTERT VENNÉK “Jó napot kedves vendég, ide tessék, ebbe a szék­be. ..igy, igen...hajvágást tetszik, a megszokott mó­don...Természetesen... Hogy mi újság? Hát kérem az az újság, hogy helikoptert keresek. Nem tud ajánlani egy jókarban levő helikoptert? Azt hiszem, legjobb volna egy uj, de ha az nem kapható, akkor megteszi egy kissé használt is, mondjuk egy kiszuperált mező­­gazdasági masina. De természetesen megbízhatónak, jó állapotúnak kell lennie... Nem, hová tetszik gondolni, mit kezdenék én egy helikopterrel? Én ké­rem villamossal járok ide a műhelybe, három megálló az egész, nekem megteszi a negyvenöt forintos villa­mosbérlet-is. Az egyik kedves vendég kért meg rá, hogy érdeklődjem, mert ugyebár nálunk mindenféle ember megfordul és akadhat köztük valaki, aki tudja, hol lehet helikoptert venni. Szóval hogy minek neki a helikopter? Én csak azt mondom, amit hallottam. Vagyis, hogy van egy lánya, egy gyönyörű szép lánya állítólag, aki most múlott hu­szonegy éves és éppen féijhez ment. Illetve, hát...ta­lán ott kell kezdeni, hogy nehezen ment férjhez, vagy hogy nehezen hagyták férjhez menni, nem tudnám pontosan megmondani. A lánynak sok udvarlója a­­kadt, de a papa mindig a nyomában járt, megleste, rácsengetett, ha felment egy barátnőjének vagy netán egy fiúismerősének a lakására, állítólag nyomozót is fogadott, hogy ellenőrizze a lányát és vigyázzon az er­kölcseire. Hogy egy nyomozó hogyan vigyázhat ma­napság egy lány erkölcseire, azt kérem én sem tudom, én csak azt mondom, amit hallottam. Szóval, a papa csak akkor volt nyugodt, amikor a lány a mamával ment el valamelyik bárba vagy éjszakai szórakozó­helyre. Igen kérem, bárba jártak, de kizárólag csak jobb helyekre, ahol külföldiek is megfordulnak. Ked­velték a szállodák bárjait, éttermeit, meg hát, mit tu­dom én még mit, én nem járok ilyen helyekre, én este hazavillamosozok és örülök, ha beletehetem a lábar mat egy lavór meleg vízbe... Hogy miért járt a mama és a lánya éjszakai szórako­zóhelyekre? Hát kérem, könnyű kitalálni. Tizenhét éves volt a lány, amikor először libegett el vele a mama aGellértbe, mert hogy férjhez kellene már adni. Úgy gondolták, külföldi férj illik a legjobban a lányukhoz. Gagyogott franciául és olaszul, és a mama felügyelete mellett ismerkedett az idegenekkel. Úgy adódott, hogy a huszadik születésnapját is megérte a lány, de vőlegénye nem került. Jelentkező akadt, olyanok, akik gyárosnak, nagykereskedőnek, orvosnak, felta­lálónak mondták magukat, de a papa gyors és preciz levelezése hamar felderítette az igazságot, hogy szegény ördögök csak, akik igy akartak tetszelegni. Aki tehát akadt volna, az nem kellett, aki kellett vol­na, az meg nem akadt horogra. így történt. A huszadik születésnapon a szülők elhatározták, hogy ezentúl nem csak külföldiekre gondolnak. Megőrzik ezt a törekvést, de nem zárják ki annak lehetőségét sem, hogy akadjon itthon is egy jó házból való fiatalember, aki méltó lenne a lányukhoz. Ez az elhatározásuk úgy látszik egybeeshetett a lányuk döntő fordulatot jelentő gondolataival, mert a lány két hét múlva megszökött hazulról, s egy hónap múltán Pécsről táviratozott pénzért. A szülők erre nagy sietve úgy döntöttek, hogy gyorsan és fájdalom mentesen férjhez adják a lányt. Nem is ment ez olyan nehezen. Elhintették egy bizonyos körben, hogy a lányuk ilyen meg ilyen hozománnyal lép majd a házasságba, a fiútól nem várnak egyebet, mint jó megjelenést, orvosilag igazolt abszolút egészséget és valamiféle di­plomát. Az eredmény nem maradt el. Néhány hónap múlva megtartották az eljegyzést, szeptemberben a lakodal­mat is. A fiú szőke volt, kék szem—, magas, vállas, friss állatorvosi diplomával és egy szerződéssel a zsebében, valamelyik állami gazdasághoz. A lakodalom másnapján a fiatal pár több hetes földközi­tengeri hajóutra indult, amelynek során végiglátogat­ják az európai, kisázsiai, afrikai országok tengerpar­ti városait. Mama, papa ragyogott a boldogságtól, s úgy tűnt, hogy a lány is boldog a szőke óriás oldalán. Október elején azonban távirat érkezett Palermóból: férjem megszökött, hajóról lemaradtam, pénzt küld­jétek. Itthon ideggyógyásztól ideggyógyászig hurcolták a lányt, de nem sokra mentek vele, alig-alig szólalt meg. De azt mondják, jobb is, ha nem beszél, mert ha kinyitja a száját, akkor olyanokat mond az apjának, hogy azt szinte megüti a guta. A férjéről annyit tud­nak, hogy egy lótenyésztő milliomos özvegyével, egy ötvenes mamuskával kötötte össze a sorsát. A papa most azon igyekszik, hogy kiengesztelje a lá­nyát. Valami olyan csodát szeretne nyújtani neki, amihez nem mérhető senki és semmi. így juthatott eszébe a helikopter is. Beleül a lánya a nagy bubána­­tával, felemelkedik a kék égbe és lebeg, amig a kedve tartja, s amig az emberekkel szembeni utálata el nem múlik. Hogy ez furcsa történet? Én nem tartom annak, ké­rem. Én már sokat megértem, kedves vendég.­­Valamikor itt, mifelénk, olyan ritkásan álltak a házak, hogy ha az egyikben valakit agyonvertek, nem hallatszott el a kiabálása a másik házig. Most meg már autóbuszok dübörögnek és este kék színűre vál­tozik az éjszaka a televíziók képernyőjének kiszűrődő fényétől. Én kérem emlékszem rá, amikor a legjobb vendégeim is maguk alá húzták a lábukat, amikor ideültek a borbélyszékbe, mert szégyellték a szakadt cipőjüket. Igen, igy volt és nem is olyan régen, nincs annak még huszonöt esztendeje sem. És tessék meg­hallgatni mire panaszkodnak manapság a vendégek? Arra, hogy miért nem intézkedem a tanácsnál a parkolóhely miatt. Csak hat kocsi fér el a szolgáltató­ház előtt és ez bizony sokszor kevésnek bizonyul. Nem, nem olyan forgalmas az üzlet, kérem. Olyan, mint a többi. Jó, tudom, hogy a helikopter nem mindennapos eset. Ma nem az, de én kérem ebben az idők szelét érzem... Zságoni Ferenc Halász Péter

Next

/
Thumbnails
Contents