Magyar Hiradó, 1974. január-június (66. évfolyam, 1-26. szám)
1974-03-07 / 10. szám
14. oldal Heti fohász Uram! Nem azt kérem Tőled, hogy hosszabbítsd meg még életem idejét, hogy még sokféle tervemet valóra válthassam, hanem csak kegyelmedért könyörgök, hogy azt az időt, amit még nekem ajándékozol, tudatosan arra használjam az utolsó percig, hogy a Te utadon a szolgáló szeretet utján jáijak, — a Te dicsőségedre és embertársaim javára! Ámen. Irta: DOHNÁNYINÉ ZACHÄR ILONA Legtöbb bajt, fájdalmat, depressziót a Múlt és a Jövő okozza életünkben. A múlt csak ritkán rejt magában szép emlékeket, melyekre kellemes visszagondolni. És sokszor épen ezek a szép emlékek fájnak legjobban, valahányszor visszagondolunk rájuk, arra a szép időre, amikor annyi mindenünk volt, amit most nélkülözni vagyunk kénytelenek, amikor még velünk voltak azok, akiket annyira szerettünk, akik azóta elköltöztek az élők sorából. Ennél a Dohnanyin* Zachar Ilona visszaemlékezénél csaknem magszakad a szivünk. Viszont a kellemetlen emlékek még fájóbbak, még bántóbbak lehetnek. Mert mi keservesebb, mi szaggatja lelkünket jobban, mint a bűnbánat? Hányszor gondolunk arra, hogy ezt vagy amazt másképpen kellett volna csinálnunk, akkor talán nem jutottunk volna ilyen nehéz helyzetbe. Nincs haláleset, ahol a hátramaradottak ne goldolnának kétségbeesetten arra, hogy ha talán ezt, vagy azt tették volna, vagy nem tették volna, az illető most velük lehetne még. Mint ahogyan a nagy költő mondja: “Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek, megférhetetlen oly kicsiny tanyán.” Mert a második réme az emberi lélek elégedettségének, nyugalmának, boldogságának a JÖVŐ. Már Krisztus születése előtt és azóta alig akadt ember, aki he nézett volna aggodalommal a jövő elébe, Az emberek rettegtek tőle, hogy mi fog történni, ezért jósokhoz, jövendőmondókhoz fordultak, sokan ezért látogatták a Szeánszokat, hogy megtudják azt, amit Isten irgalmasan elrejtett szemük elől. Robert J. Burdette szerint két aranynap van, a TEGNAP és a HOLNAP. “A hétnek két napja van,” Írja, “mely felett nem aggodalmaskodom. Két gondtalan nap, mely áldásos módon a félelemtől és aggodalomtól mentessé vált számomra. Ennek a két napnak egyike a TEGNAP. Az iró szerint a TEGNAP minden gondjával és félelmével, fájdalmával és szomorúságával, hibáival és tévedéseivel elmúlt számunkra mindörökre, mintha csak kitörölték volna az életünkből. Hiszen úgysem lehet meg nem történtté tenni egyetlen cselekedetet sem, bármennyire óhajtanánk is. Nem tehetünk ki nem mondottá egyetlen szót sem, ami tegnap elhangzott, bármennyire bánkódunk is felette. Burdette szerint minden, amit a TEGNAP tartalmaz, élete hibái, megbánásai, fájdalma immáron a Mindenható Isten kezében vannak, Aki mézet sajtolhat ki a sziklából és édesvizet a legkeserűbb si-HETI NAPTAR MÁRCIUS (KOS HAVA) 11— Hétfő: Aladár 12— Kedd: Gergely 13— Szerda: Krisztina 14— Csütörtök: Matild 15— Péntek: Nemzeti ünnep 16— Szombat: Henriette 17— Vasárnap: Gerhard vatagból. A Szeretet Istene, Aki a helytelen dolgokat helyesekké változtathatja, Aki a sirás helyébe kacagást hozhat, Aki még a hamunak is szépséget adhat, a nehéz lelket felemelheti a dicsőítés magaslatára, az éjszaka keserűsége után reggel örömet nyújthat.” Persze vannak olyan szép emlékeink is, melyekre szívesen gondolunk vissza. Mint ahogyan a régi mondás szerint “Isten emlékeket adott, hogy decemberben is lehessenek rózsáink.” Burdette szerint “Szép emlékeimen kívül, melyek felemelők és gyengédek szivem felett lebegve akár egy édes illat, semmi közöm sincs már a TEGNAPhoz. Az enyém volt valamikor; ma már csak Istené.” A másik nap, melyen Burdette nem aggodalmaskodik, a HOLNAP. A HOLNAP minden borzalmas lehetőségével, veszedelmével, terhével, csapásával és igéretével épenugy hatalmunkon kivűl áll, mint az elmúlt TEGNAP. Ez is Isten napja. Akár rózsás pompával, avagy könnyáztatta felhők közepette kel fel a nap, nem segíthetünk rajta. Mert akár akarjuk, akár nem, megvirrad a hajnal.” Nincs semmi a birtokomban, erre a kegyelemnek meg nem született napjára vonatkozólag. Minden a Végtelen Isten irgalmában van, Aki kezében tartja a tegnap kincseit. Szeretete emelkedetteb, mint a csillagok, terjedelmesebb, mint az égbolt, mélyebb, mint a tenger. Isten napja. És majd az enyém lesz.” Csak a MA marad tehát, a JELEN, melyre gondjaink szorítkozhatnak. A jelen, mely már magában véve is annyi nehézséget, gondot, terhet jelent, hogy még igy is görnyedünk alatta és nehéz vele megbirkóznunk. Mint ahogyan az Ur Jézus ajánlotta egykoron, hogy napról napra — talán óráról órára éljünk — mert épen elég az egy nap — az egy óra — terhét elviselnünk. így sokkal sikeresebben megbirkózhatunk vele, ha nem gondolunk sem a tegnapra, sem a holnapra. BOLDOG ÁLDOZAT (Folyt, a 9. oldalról) \ / ság. Nem érezte, hogy a múltban is, mig Zoltán felesége volt, mennyire csodáltam, mennyire szerettem magát? Persze illő távolból, mert tudtam, hogy ebből a boldogságból én ki vagyok rekesztve, soha egy szóval se mondtam magának, sose árultam el, hogy mit érzek maga iránt... — De én éreztem. Az asszonyok megérzik az ilyesmit. — Most már megmondhatom. Zoltán nincs többé és az érzéseim maga iránt most is ugyanazok tehát nem áldozat, mint mondja. Boldogság. Látja nem nősültem meg, mintha valahogy csodára vártam volna, magára, ami most beteljesedett. Ugyanaz a Judit ül itt velem szemben, aki... — a szavait elnyelte a könnyeivel, olyan nagy meghatottság vett rajta erőt, hogy nagyot szippantott a cigarettájából, és kiitta csészéjéből a maradék feketéjét. Aztán egy darabig megint a tájat nézte, elhomályosuló tekintettel, messze révedező szemekkel. — Maga az emlékeit szereti, Sándor... — szólalt meg Judit. — Az én emlékemet. Pedig az emlékek egyszer elfakulnak, ez az emlékek sorsa és akkor ótt áll majd egy vak asszonnyal... — Éppen azt akarom magakadályozni, hogy ez megtörténjék, azért az idő sürgetően parancsolja, hogy hozzákezdjünk a gyógykezeléshez. — Pedig én azért mondtam meg ezt most magának, hogy elriaszam, hogy menjen el tőlem, meneküljön, menjen vissza New Yorkba. — Igen, megyek, magával... Ha maga is úgy akaija, ha belátja, hogy Zoltán után az én hivatásom, az én rendeltetésem, hogy törődjem magával, hogy maga mellé álljak... mert... mert szeretem... — Ha beleegyeznék a tervébe, elfogadnám a segítségét és csak azért mennék magához feleségül, hogy meggyógyuljak, ez önzés lenne... de én nem ezért tenném ezt, hanem... mert én is szeretem... — Ugyanazzal a rajongással nézek magára, mint régen és a rajongás sose múlik el, sose csökken, mert a fantáziára tett mély hatás belevésődik a lélekbe, mint a puha viaszba a lenyomat. Kéthét múlva a házasságkötés után a repülőgépen New York felé Sándor igy szólt Judithoz: — Mily jó, hogy tökéletesen beszélsz angolul, nem lesznek nyelvi nehézségeid, mint kezdetben nekem voltak. — Az állásomat is a nyelvtudásomnak köszönhettem, csak azért alkalmaztak, mert tudtam angolul, franciául, németül. — Mondd drágám, Magyarország már messze van mögöttünk, nem érzel valami szomorúságot, hogy elhagytad az országot, barátaidat, a hazádat? — Barátaim elmaradoztak, mióta Zoltán meghalt, igy szokott ez lenni...De maradt a mindennapi üres robot, ez után igazán nem vágyakozom. A hazám után igen...De ahol te vagy, ott lesz az én hazám is... New Yorkban mindjárt a második napon elindultak bevásárló körútjukra. Sándor mindent megvett, amire Juditnak szüksége volt és szinültig megrakott autóval érkeztek a ház elé, Sándor négyemeletes háza elé. — Te vagy ennek a háznak az úrnője, — mondta megindultan a férfi, mikor átlépték a küszöböt. Következett a gyógykezelés. A legkiválóbb orvosok a vizsgálat után kijelentették, hogy ne várjanak csodát. Szemidegsorvodás, reménytelen. Lehetetlenség a gyógyulás. Judit napról napra kevesebbet látott, a dolgok csak mint a halvány körvonalak jelentek meg előtte, egyre szomorúbb lett és ismételten mondogatta: — Látod, nem gyógyulok meg soha!... Nem sok idő kell ahhoz, hogy egy vak asszony botorkáljon itt melletted... — Akkor is szeretni foglak, örökké szeretni foglak, — felelte a férfi, mig a könnyei befelé folytak és fojtogatták a torkát. A feleségére nézett, a gesztenyeszinű hajára, amibe még egy ősz hajszál se vegyült, ránctalan arcára, gyönyörű barna szemeire, amelyekben már kihamvadni készült a fény és magában kegyetlenséggel vádolta a természetet, hogy ennek a fiatal teremtésnek ilyen korán el kell vesztenie a látott világ minden szépségét. Naponta autóba ültette, elvitte magával megmutatni New Yorkot, a felhőkarcolók csodálatos rengetegét, Manhattan égbenyuló betonerdejét. — Ez itt a Broadway, ez az Empire State Building — magyarázta, — amott az Opera, itt a Hudson a kikötőivel, az a Central Park... Elvitte az Operába, Judit még elmosódva látta a (Folyt, a 15. oldalon)
