Magyar Hiradó, 1974. január-június (66. évfolyam, 1-26. szám)

1974-03-07 / 10. szám

I

15. oldal

EMLÉKEZZÜNK NAGYJAINKRA

Amerikai magyar költők barátsága

Irta: SZABÓNÉ LÉVAY MARGIT

Mindig értékes, ha költők mondanak bírálatot egymás költészetéről. Értékes, mert a bíráló jelleme is megnyilatkozik a bírálatban. Szép lelki vonás, amikor őszinte örömmel szemlélik egymás sikerét, mint Arany János és Petőfi Sándor. Őszinte szívvel gyönyörködtek egymás költői sikerében. —

“Olvastam, költőtárs, olvastam művedet, / S nagy az én szivemnek ő gyönyörűsége. / Hol is tehettél szert ennyi jóra, ennyi szépre? /

Mely könyvedben csillog pazar fénnyel.” — Petőfi lelki ölelése ez Toldi Írójához.

Az Arany és Petőfi barátságához hasonlítható a Tarnócy Árpád és Szabó László barátsága. Nem sírig, síron túl is tartó hallhatatlan barátság ez is. Miért lett hallhatatlanná? Mert őszinte volt. Nem tudta megzavarni semmi külső hang. Mint költészetüket, barátságukat is lantjuk zengése mélyítette maradandóvá.

A Biró János szerkesztő-kiadásában megjelenő “Képes Világlap” munkatársai voltak. Tarnócy benn “körmölt”, Szabó külmunkatárs volt, amikor első levelét írja. Szabó Lászlóhoz 1914 március 11-én. — E- zennel bemutatkozom, és őszintén gratulálok verseskötetéhez. (Csillárok a süllyedő hajón.( Szép, őszinte meleghangok. Folytatni kell. Üdvözlöm őszinte becsüléssel és kérem, hogyha nincs egyéb dolga, eresszen meg egy-egy levelet. Nem baj, hogy nem láttuk egymást. Azért alighogy vagyunk idegenek. Tisztelő meleg barátsággal Tarnócy Árpád. — Ebből a levélből sarjadzott hervadhatatlanná a két költő egymást becsülő barátsága.

Leginkább versben leveleztek, de prózában irt leveleik is egymás költészetét becsülök. Ritkán találkoztak. Évek múltak egy-egy találkozás között, de akkor baráti örömük lobogásában, mint két üstököscsillag, egymás fényét tulverőn ölelkeztek össze. Egyformán becsülték magyarnépünket; honszeretetükben szinte azonosították magukat velük, de elragadtatás nélkül. Tarnócy lelkében, amint az “Örök Vendég” című versében mondja, álandó lakó a bánat. Boldogságában is boldogtalannak érezte magát. Számos versében a magányban merengő embert látjuk a bánat szemléletében. Mégis üditő-a költészete. Vele, az ő bánattal osztozó lelkiségével szemben, Szabó László vidámsággal osztozó szelleme Fata Morgana tündér-szeszélyes játéka. Költészetében megszemélyesitette az igazságot, a bátorságot, a honszerelmet és — szerelmes-szivét. Igazságszeretetében, hite erejében fejlődött hatalmassá költői szelleme. Szegénységéről nem vett tudomást; átdalolta a borús, a kilátástalan napokat. Költői vénája szárnyaltatása egyetlen akarat volt: megörökiteni a Lélek, a SZÉP igazságát s a múltat a jelenben. Egyetlené volt a szellem szárnyalásának szabadsága, mely el nem vehető, le nem igázható.

Alaptermészetük érzelmi világa is hasonló az Arany és a Petőfiéhez. Arany természete az egyszerűség, a szerénység; szerelmében is egy halk melódia. Petőfi lángelméje: költészete, mint tűz, tisztit s szerelmében is szenvedélyes természet. Tarnócy a borongó bánat költője, szerelmi verseiben is. Szabónak a hit igazsága s a szerelem a lét boldogsága. Csodálatos, hogy ily két ellentétes természettel ruházott költő, a legmeghittebb barátságban volt egymással.

Nemes érzület az őszinteség. Őszinteség nélkül nem barát a barátság. Dehát ahol az Arany és a Petőfi lelke jár, ott nincs pályatársi féltékenység. Ott örülnek az egymás sikerének; nemzetük szellemi emelkedését látják költészetük sikerében. így volt, igy láttam a mi

két költőnk barátságában is. Ezt énekli Tarnócy egyik

karácsonyi köszöntőjében:

ügy döntöttem és költöttem,

hogy közötted és közöttem

virágzó viszonyra,

egy pohár bort iszom ma.

Nagykarácsony, kiskarácsony erre való jó barátom.

Ezt Te, mint én, jól tudod s én ilyenkor búsulok,

Összehullok, búsulok;

Jézus szivén igy koldulok nektek, nékünk örömet...

Hátha mégis megjöhet.

Tarnócy szivét végre is megviselte a bánat.

— “Voltak megrendítő események életemben, — mondotta Szabó László, de olyan mélyen egy sem rendített meg, mint Árpád halála. Mély testvéries szeretet állott fenn közöttünk; egymást “lelkem felének” ismertük. Árpáddal amerikai magyarságunk legkiválóbb lírikusa, magas műveltségű gavallér ura szállt sírba.”

Merem hinni, eljön az idő, mikor kötetbe szólalnak meg majd e tiszta barátság versbe szőtt levelei és leveleik prózái a Tarnócy Árpád és Szabó László barátságának halhatatlan emlékezetére.

UDVARI INTIMPISTA

(Folyt, a 12. oldalról)

lami jó véleménnyel. Nem én mondom, ő mondta: parvenünek és hálátlannak tartotta. Magyarázgatta is, hogy miért. Horthy valaha Ferenc József szárnysegédgje volt, sokáig élt az öreg uralkodó belső környezetében. Károly király pedig az osztrák-magyar flotta főparancsnokának nevezte ki. Karrieijét a Habsburgoknak köszönhette, akikre mint katona felesküdött, kormányzó korában — igy monta Alfonz — mégis betelepedett a budai Várpalotába volt urainak a hajlékába. Ráadásul pedig különösen az nem tetszett neki, hogy mikor Károly király vissza akart térni Magyarországra, Budaörsnél rálövetett egykori uralkodójára holott ő maga fenntartotta Magyarországon a királyság intézményét.

Mondtam az exkirálynak, igaz, hogy Horthy Budaörsnél lövetett, de kényszerre hivatkozott, mindig azzal érvelt, hogy ha nem akadályozza meg a király visszatérését, a kisántánt megszállta volna Magyarországot. Alfonz azonban csak legyintett a kezével. Nemhiába volt Bourbon, hitt az Isten kigyelméből való királyság eszméjében és hogy még egyet szuijon a kormányzón, rögtön elmesélt egy akkoriban aktuális viccet. Egy külföldi ur megkérdez egy magyart:

— Mi Magyarország államformája?

— Királyság.

— Ki a király?

— Nincs királya, kormányzója van.

— Ki a kormányzó?

— Horthy Miklós tengernagy.

— Tengernagy? Melyik tenger partján terül el Magyarország?

— Magyarországnak nincs tengere.

Ezt a viccet akkor már annyiszor hallottam, hogy a könyökömön nőtt ki. Mégsem szólhattam közbe. Nem szakíthattam félbe, elvégre ha azt mondom, hogy öregem ez már ócska vicc, még felségsértésnek vesszi. Márpedig őszintén bevallom, emberi gyengeségből nem akartam elveszteni egyetlen személyes felséges ismerősömet. Újabbat azóta sem szereztem. Abban

meg még kevésbé reménykedek, hogy Franco halála után Madridban valahogyan összekerülök az uj spanyol királlyal, Alfonz unokájával és vele barátkozom össze.

SZÓLÁSMONDÁSOK EREDETE

“Káptalan legyen a feje, aki ezeket apróra tudja” — írja egy helyen Mikszáth, mig sok esetben ezt a szólást ellenkező értelemben is használják: “nem káptalan a fejem, hogy mindent tudjak.” A káptalan szó nemcsak a püspökök tanácsadó testületét jelenti, hanem a káptalanok levéltárát is, s ez régebben azt a munkakört is ellátta, amely ma a közjegyzői hivatalokhoz tartozik. Itt, a letétbe helyezett okiratok alapján, sok jogi kérdésben felvilágosítást tudtak adni. Ezért mondták a nagytudásu emberre: valóságos káptalan a feje.

Karikacsapás. Megy, mint a karikacsapás — mondjuk, ha valami simán történik. E szólásunk egy olyan régi gyerekjátékra utal, amelyet két egymással szembeálló csapat játszott: a karikát egy bottal úgy csapták meg, hogy az a másik csapat irányába repüljön. És ez a játék úgy ment a gyakorlott gyerekcsapatnál, mint a karikacsapás.

Kenyértörésre került a sor. Nem maradnak egy kenyéren. A kenyértörést megérthetjük, ha arra gondolunk, hogy régebben lapos, lepényszerű kenyeret sütöttek, amelyet nem vágni, hanem törni kellett. Az idézett szólás pedig azt jelenti, hogy a házastársak — vagy például nagyon jó barátok (“kenyeres pajtások”) — külön kenyérre, azaz külön kosztra mentek, tehát elváltak egymástól.

Kereket oldott az a személy, aki valamely okból hirtelen távozik, meglép, elillan valahonnan. A meredek utón lefelé haladó szekérnek meg szokták kötni a kerekét, hogy fékezzék sebességét. Az ereszkedő végén azonban megoldják a kereket, s ilyenkor az állatok az akadály nélkül gördülő járművet magrántják, s nagyobb sebességgel haladnak vele — akárcsak az a személy, aki kereket old.

BOLDOG ÁLDOZAT

(Folyt, a 14. oldalról)

színpadot, a pazar díszleteket, a színészek játékát. De mindezt már szürkén, elmosódott, imbolygó árnyékokként, mint a mozi képeit a néma filmek idején.

Egy reggel felébredve kinyitotta a szemét, de semmit se látott. Az éjszaka folytatódott körülötte, elérkezett a sötétség naptalan országába. Fölzokogott. A férjét se látta, itt van mellette és mégse látja. Kinyújtott kezével végigsimitotta az arcát.

— Nem látlak, — suttogta.

Döbbent csend szakadt közéjük. Nappal ült a karosszékében, este a vacsoránál villájvál böködte a tányérján a húst, a férje segített neki fölvágni. Vigasztalta:

— Megmaradtak az emlékeid. Hányán éltek már igy, mégse veszett el az életkedvük.

— Igen, az emlékeim kezdenek tisztulni, erősödni, világosodni, olyan élénken jelentkeznek, mint maga a világ képei azelőtt... Mikor még láttam...

Sándor egy napon hazajött és bement Judit szobájá„ ba. Az asszony ott feküdt a díványon, mellette a földön az üres méregfiola. Megragadta a kezét, már hideg volt, végigsimitotta az arcát, viasszerű merevséget érzett, lerogyott melléje és hangosan zokogott. Egy papírlapot talált a párnán, rajta kusza betűkkel az Írás:

“Nagyon szerettelek, de nem bírom tovább. Köszönök mindent, — nagyon jó voltál hozzám...”

Sándor zokogva fogta le most már örökké világtalan szemét.