Magyar Hiradó, 1974. január-június (66. évfolyam, 1-26. szám)
1974-03-07 / 10. szám
BOLDOG ÁLDOZAT Irta: MIKES MARGIT — Milyen szép, — lelkesedett Sándor körülnézve az eléje táruló panorámán a Budapest szálló legfelső emeletének. Ezek a tájat szegélyező dombok üde zöldek, az ott a Hűvösvölgy a távolban, amott a jánoshegyi kilátó...A másik oldalon Pest, a parlament, a Bazilika, ott a Duna, a hidak... Látja Judit, hogy fejlődött a város, mióta elmentem. Elragadó. — De ott New Yorkban is látha- ' tott sok gyönyörű dolgot. A felhőkarcolók! Amerika az építészetben ,, .... Mikes Margit fejezte ki onmagat. Milyen szeren- , esés New York, hogy sziklás a talaja, különben nem tudták volna fölépíteni az acél-beton csodáikat... Aztán az utcák, a szédítő forgalom! — Utcák...Itt minden utcára emlékszem. Arra laknak maguk, illetve szegény Zoltán halála után csak egyedül maga, arra a Pasaréten...Hányszor voltam ott, mig a barátom élt, milyen örömmel mentem mindig magukhoz látogatóba. Mindenre emlékszem itt, a közeli utcákra, házakra, még a villamosokra buszokra is... Minden személyiség rányomja a bélyegét nemcsak a belső, de a külső környezetére is... Maga például nekem az egész Pasarétet jelentette, itt vpltam igazán otthon, akármerre jártam a világban, ez a Pasarét volt a legszebb emlékem. Nagyon jól éreztem magamat mindig maguknál. Szegény Zoltán a legjobb barátom volt. Mikor megkaptam a partecédulát, mintha vele egy darab hazai táj elsülyedt volna. — Én is megkaptam a részvéttáviratát, nagyon jól esett. — fe-.^e Judit. — És állandóan gyönyörködtem a maguk boldogságában... Kivűlről, mint a legjobb barátjuk, némán néztem, szótlan csodálattal. — Sándor elmerülve az emlékeiben szórakozottan kavargatta a feketéjét. — Milyen jól esett látnom a maguk boldogságát... Elmúlt. És most? Hogy él, mivel tölti az idejét? — Állásban vagyok. Itt a szállóban, az IBUSZ kirendeltségen, idegen valutákat váltok be. Unalmas foglalkozás, de keresnem kell, szegény Zoltán professzori nyugdija nem elég a megélhetésre. Pedig nagyon szerényen élek. És maga? Hogy él ott kint? — Sokat dolgoztam, mig vittem valamire. Most már van annyim, hogy a pénz dolgozik helyettem. Sokszorozza önmagát. — nevetett Sándor és rágyújtott. — Amerikában egy bizonyos összegű bankbetéten túl a pénz önmagát möveli. Ránézett Judit arcára. Igen, most itt van mellette, rá gondolt New Yorkban is és mikor megtudta, hogy Judit egyedül maradt, valósággal megrendült és egy belső kényszernek engedve elhatározta, hogy meglátogatja őt. A régi Judit... Az asszony mintha megérezte volna a gondolatait, megszólalt: — Megváltoztam? Megöregedtem? — Ó, dehogy, —ocsúdott fel Sándor, — Dehogy... Ugyanolyan, mint mikor utoljára láttam. Sőt még szebb... — Sándor, meg fogok vakulni. -— így egyszerűen, keserűen megvonagló szájjal mondta ezt az asszony, de Sándorra úgy hatott ez a pár szó, mintha magasból zuhant volna alá egy szakadékba. Hitetlenül nézett Juditra: — Honnan tudja ezt? Ki mondta? — A professzor, aki megvizsgált évekkel ezelőtt, mikor Zoltán elvitt egy hires szemspecialista barátjához és akkor hirtelen meg is kellett operálni a szememet. Ö mondta, hogy később meg fogok vakulni. — Ebbe nem lehet belenyugodni, — mondta nyomasztó csend után Sándor. — Mindent el kell követni, hogy ne történjék meg. A legjobb specialistákhoz kell elvinnem, a legjobb szanatóriumokban és fölvenni a küzdelmet a fenyegető baj ellen. Persze sokba kerülne, magának erre nincs pénze, de itt vagyok én, nekem van és én kötelességemnek érzem, hogy közbelépjek és megakadályozzam. A legjobb barátom feleségéről van szó. De itt ez nem is lehetséges, mert a világ legjobb orvosai, a legjobban felszerelt szanatóriumok, a legkitűnőbb gyógyszerek Amerikában vannak, oda kell jönnie. — Hogyan? Hogyan jutok én Amerikába? — nézett meglepetve az asszony a férfire. — Velem. Mint az én feleségem. Hozzám jön és együt megyünk vissza New Yorkban. Velem kell jönnie, mert a betegsége sürgetően parancsolja ezt. — Tulnagy áldozat lenne ez magától. Hogy fogadhatnám el? Maga ép, egészséges ember, javakorbeli férfi, hogy akaszkodhatnék a nyakába, mikor esetleg nem gyógyulok meg ott se és később megvakulok. — Ez nem áldozat lenne részemről, hanem boldog(Folyt. a 14. oldalon) Petőfi Márciusa A március Petőfi-hónap, ha süt a nap, ha fu a szél, ő ragyog itt a napsütésben, s a szél szavában ő beszél, s ha égzengéssel, villámfénnyel ránk tör a tavaszi vihar, mintha a szélvész kürtszavában harsogna a NEMZETI DAL. Nincs március Petőfi nélkül, ő költötte e hónapot s olyanná lett, mint amilyennek az ő lantján fogantatott: Eszmékkel terhes, forradalmi, tettekre érett, lángoló, dala ugyszálit a nép szivébe, s úgy gyújtott, mint egy lángfolyó! Nincs március Perőfi nélkül, idő és költő egybeforrt, benne sürüdött, benne robbant mind, ami forralta a Kort, az ő szavára várt a nép és élesítette a kaszát, abban a dicső márciusban Ö jelentette a Hazát! Nincs szabadság Petőfi nélkül, ő égette szivünkbe, hogy több a Szabadság, mint az élet; ez a legszentebb népi jog! Ö irta, vivta tollal, karddal, s rátette ifjú életét, szabadságunk örök okmányán Petőfi szive a pecsét! Várnai Zseni NŐI SAROK A SZÉPSÉG NEM BIZTOSÍTJA A BOLDOGSÁGOT Ismertem egy igazán csinos lányt, akinek sikerült férjhezmenni egy nála még csinosabb fiúhoz. Már az esküvő napján azt a megjegyzést tette a férje: nem is ő nősült, a felesége ment férjhez. Az évek folyamán a szép asszony megpróbálta felír venni a versenyt féijének sok szeretőjével, hogy megmutassa: jó feleség. De minél idősebbek lettek, annál nehezebben sikerült neki. A félj azon panaszkodott: felesége még sosem akart öngyilkos lenni iránta érzett szerelmében. Végül a szép asszony orvoshoz ment, aki azt a megjegyzést tette panaszaira: ”...ha Elizabeth Taylor lenne, akkor sem tudná hűségesnek tartani férjét...” Ez a megjegyzés ébresztette fel. Rájött, hogy örökös önmegtagadással és áldozatokkal nem ér el semmit. Kezdte saját életét élni. A félje egészen a bolondja lett újra feleségének. De már késő volt. Elvált tőle. Itt a tanulság minden nőnek, aki azt hiszi, hogy szerelmi élete sokkal boldogabb, ha ametiszt-szeme, formásabb melle, kisebb lába, vagy mit tudom én, milyen más előny van a többi nő felett. A világ egyik leggyönyörűbb asszonya Liz Taylor. De volt-e boldog igazán? 18 éves érintetlen szűz volt, mikor először féijhez ment és férjét, Nick Hiltont, jobban érdekelte az ital, meg a játék, mint gyönyörű felesége. Válása után uj férjet keresett, szégyen nélkül bevallja, hogy ő tett ajánlatot férfiaknak házasságra, de azok vonakodta. Végre Michael Miller, aki jóval idősebb volt nála, feleségül vette, de két fiuk születése után elhagyta férjét, mert — mint mondja — megunta a számlákat fizetni utána. Harmadik férje, Mike Todd talán igazi szerelem volt, de meghalt, még mielőtt a szerelem tragédiába fordult volna. Házasságát Eddy Fisherrel mint élete egyik legsúlyosabb tévedését jellemzi Liz Taylor. Végre Richard Burtonban találkozott a nagy szerelemmel. 9 évi boldogság után Liz elég érett arra, hogy megértse: az életben mindenért fizetni kell és mégsem kap meg mindent, amiért fizetett. Azt mondja, Burtonnal való házasságában egyenlő játékot játszottak. “Egy nőnek többet kell adni, mint kap — mondja. — De ha holnapután én kérek tőle mindent, megadja-e? Mert miért kellene a nőnek mindig szolgálni a férfit?” Életének nagy-nagy szerelmi csalódását Liz Taylor méltósággal és okosan viseli, éppen most, mikor abban a korban van, mely a legtöbb asszonyt elkeseríti. Akár válással végződik a Richard Burtonnal való házassága, akár együtt maradnak, Liz már tudja, hogy többet kell megtartania önmagából. Tudja, hogy a szépséggel nem lehet megtalálni a boldogságot. Az az asszony akinek az élet megadta a szépséget, a pénzt, a sikert, a tehetséget, a himevet, jó barátokat megtanulta, hogy a belső erő, amely benne van és az a nézőpont, melyből az eseményeket szemléli tud csak igazi boldogságot adni. Bármilyen szép is egy nő, a férfiak, csak a férfiak, nem teheteik boldoggá. / Mary Daniels Az infláció és a fogyasztó...
