Magyar Hiradó, 1974. január-június (66. évfolyam, 1-26. szám)
1974-03-07 / 10. szám
10. oldal EMBER A KAPUBAN Irta: HALÁSZ PÉTER Körlevél tudatta a ház lakóival, hogy Mr. Bill Sanger, a főportás, harmincnégy esztendei, hűséggel és általános megelégedésre ellátott szolgálat után — nyugalomba volnul. A ház tulajdonosa, a Regional Properties Ltd. nevű vállalat ezúttal is köszönetét mondott jó munkájáért, további jó egészséget s megérdemelt pihenést kívánva neki. Leeresztettem a levelet és eltűnődtem. Nem tudom, más hogyan van ezzel, de én az Idő távlatait rendszerint araszra mérem: saját életem állomásaihoz viszonyítom. Harmincnégy esztendő! Nos, harmincnégy esztendővel ezelőtt nyocadik gimnazista voltam. Reggelenként hetyke Bocskay-sapkával fejemen baktattam végig a Tavaszmező-utcán a Zrínyi Miklós reálgimnázium felé. Egy koraőszi vasárnap estén családi kiránydulásról tértünk haza a Hüvösvölgyből, amikor a villamoson hallottuk, hogy Anglia és Franciaország hadatüzent Németországnak. — Világháború lehet belőle! — mondta valaki a peronon. 1939. Az volt tehát az év, amelyben Mr. Sanger főportása lett a londoni bérháznak, amelyben negyedik esztendeje lakunk. Az életemben annyi minden történt 1939 óta, hogy olykor úgy tűnik: ifjúságomat csak hallomásból ismerem. Nem is én éltem azokat az éveket, de valaki más, akire olykor, halványan s alig fölismerhetőn, egy kissé hasonlítok. S mindazon évek alatt, az 1939 óta elmúlt tengernyi időben, Mr. Sanger itt állt a ház portásfülkéjében. Alacsony, szemüveges ember, gondosan hátrafésült hajjal, udvarias, de egy kissé zárkózott arckifejezéssel, mindig kifogástalanul vasalt, aranygombos barna egyenruhában. Tökéletes főportás. A szigor és a készség megfelelő arányban keveredik magatartásában. Megbízható. Nem bizalmas, de nem is elutasító. Keveset beszélgettem vele eddig, azt is csak hivatalos dolgokról. Elromlott vízcsap. Szivárgó fűtőtest. Közhelyek, amelyek olykor bogáncsként tapadnak egy-egy “jó reggelt”hez, vagy "jó estét!”-hez arról, hogy “gyönyörű az idő”, “pocsék az idő”, “zuhog!”, vagy “...éppen elállt.” Most azonban megállók előtte. — Tehát itthagy bennünket, Mr. Sanger? Elpirul, mint általában az ilyen személyes természetű kérdésre azok az emberek, akik nem szokták meg, hogy magánügyeikről beszélgessenek. Mr. Sanger magánügye azonban ezúttal közügy. Nyugalomba vonul. Körlevélen kihirdették. — Mind a harmincnégy esztendőt itt töltötte, Mr. Sanger? Ebben a házban? — Kivéve a háború éveit. 1940-ben behívtak. Síim 14-edik hadseregében szolgáltam a Távolkeleten. Burmában. 1945 elején jöttem haza. A főbejárat mellett kis tábla hirdeti, hogy a ház, amelynek neve “Porchester Gate”, 1939-ben épült. Ő volt tehát az első főportása. — Az építkezés még nem is fejeződött be — mondja — amikor elfoglaltam itt az állásomat. A háznak hatvankilenc lakása van, de akkor még csak hatnak volt lakója. Mire leszereltem és hazajöttem, megtelt. — Akkor már házas ember volt, Mr. Sanger? — Igen. 1937-ben nősültem. Tizenkét évvel ezelőtt halt meg a feleségem. — Van gyermeke? — Egy leányom, több, mint tiz éve férjnél. Vidéken él, most hozzájuk költözöm. Itt a házban szolgálati lakásom volt ugyanis. Azt most pénteken átadom az utódomnak. így kezdődik a beszélgetésünk Mr. Sangerrel, de aztán lassan-lassan belemelegszünk. Akivel az ember közöl négy éven át csak vízcsapról, fűtőtestről és időjárásról értekezett, attól nem könnyű megkérdezni, hogy mit gondol — nyugalombavonulásának hetén — élete harmincnégy esztendejéről a portásfülkében? De amikor végül megkérdem, gyorsan felel, ugylátszik maga is gondolkozott fölötte. — Anyagilag jobban is járhattam volna. Ez nem valami bőkezű vállalat. De azért nincs okom panaszra. Van egy kis megtakarított pénzem, persze, de lehetne több is. Mindent egybevetve azonban, nem volt rossz életem. Érdekes embereket ismertem. Lepergett egy korszak a szemem előtt. Most már szívesen megyek el, mert néha úgy érzem magam, mint akit ittfelejtettek. Megváltozott a ház, a Bayswater-ut, a környék, a kerület. A Queensway kis boltjai sorra eltűntek, a fűszeresek és zöldségesek, a kis pékségek. Mindenki ismert mindenkit. Ennek vége. A háznak egyetlen olyan lakója sincs, aki 1939-ben itt lakott. Én vagyok az utolsó, a szolgálati lakásban. Ideje, hogy menjek. Tulmaradtam az időmet... — szemérmesen elmosolyodik — arra gondolok, hogy ott a vedéki csöndben, könyvet irok, azzal a cimmel: “Ember a kapuban.” — Lesznek -e a könyvnek nagy, drámai fejezetei, Mr. Sanger? Történtek-e ebben a házban rejtélyes esetek? — Bűntényre gondol? Betörésre, gyilkosságra? Nem, semmi ilyesmi. Szerencsések voltunk. Hárman azonba öngyilkosságot követtek el. A különös az, hogy mind olyanok, akikről álmomban sem képzeltem volna. A jókedvűek és a mosolygósak. Kiváltképpen az egyik döbbentett meg: egy nagy hajózási vállalat igazgatója. Egy órával előtte még itt állt és derűsen beszélgetett. Aztán fölment a lakásába és levetette magát az emeletről. Itt halt meg a ház előtt, a kövezeten. — Melyik volt a ház nagy korszaka, Mr. Sanger? — Talán... 1945-től 1948-ig. Itt lakott akkor a Timemagazin londoni szerkesztője s hetenként kétszer nagy estélyt adott. Miniszterek jöttek, nagykövetek. Eden is itt volt egy este. — S milyen ember volt Holbein kapitány? Akinek egykori lakásában most mi lakunk? Bill Sanger földerül. Holbein? Holbeint nagyon ked-WASHINGTONI JEGYZETEK HA AZ ELNÖK MEGNYOMNÁ AZT A GOMBOT... Eddig csak a folyosókon meg a ruhatárban suttogtak róla. Aztán a nemzeti megrázkódtatás, amelynek Watergate a neve, beleszövődött a sokk gyógyítását célzó folyamatba, a suttogásból fennhangu szóbeszéd lett és a probléma kikerült a mellékhelyiségek zárt falai közül. George Meany “veszélyes érzelmi ingatagsággal” vádolta az Elnököt. Byrd szenátor (D.-W. Va.) Nixon közelmulti ténykedéseit “esztelennek és riadalmat keltőnek” jellemezte, amely nagy mértékben nyugtalanította az amerikai népet. Hanoi bombázása idején, amelyre a múlt évi béketárgyalások közepén került sor, Saxbe szenátor (R-Ohio), ugyanaz a személy, akit ma Nixon igazságügy-miniszternek nevezett ki, csodálattal kérdezte, hogy vajon az Elnök “elvesztette józan Ítélőképességét?” Ha nem is tűnik éppen egyenes dolognak kételkedni az Elnök állhatatosságában, annyi azonban bizonyos - amint azt egy bennfentes mondotta —, hogy “a Dzsin Halász Péter velte. Sőt, az igazság az, hogy jó barátok voltak. így mondja: “we were great friends.” Tengerészkapitány volt és mérnök. Igazgatósági tagja az építészeti vállalatnak, amely a házat építette. Holbein volt a legelső, aki beköltözött. — Agglegény volt, igaz, Mr. Sanger? — Igen, de miért? Akarja tudni, hogy miért? Holbein kapitánynak harminc esztendőn át volt egy nagy szerelme. Martita Hunt, a színésznő. Nagy klasszikus szerepeket játszott a színpadon, főszerepeket világfilmekben. Gielgudnak volt a partnera. Martita Hunt sohasem ment férjhez, Holbein pedig nem házasodott meg — szerették egymást egész életükben, de nem kötöttek házasságot. Amikor Holbein Londonban volt, a színésznő minden nap megjelent itt. 1967-ben halt meg.'S akkor Holbein villámgyorsan megöregedett. Arthritis támadta meg, botra támaszkodva vonszolta magát. Egy napon elbúcsúzott. — Kórházba megyek, Bili — mondta — megoperálnak. Egészségesen jövök haza. Biztos vagyok abban, hogy tudta: sohasem jön haza. A műtét után, amikor már lábadozott, egy lapot is küldött nekem. “Most már rövidesen minden jobb lesz, Bili.” Két nappat később meghalt. A végrendeletében megemlékezett rólam. Mr. Sanger a Bayswater-utat nézi, túl az üvegkapun, a Kensington Park fáit. — Akár végigszáguldja az ember az életét — mondja aztán — akár egyhelyben áll, egy kapuban s nézi az életet, amint elszáguld előtte, az eredmény ugyanaz és ugyanaz az évek menetsegessége is. A különbség a kettő között —^csak illúzió. Optikai csalódás. Ezt szeretném megírni a könyvemben. Az ember, aki előtt elrobog a vonat, nem marad szegényebb, mint az ember, aki a robogó vonat ablakában áll. A vonalak egy ponton metszik egymást. Ez az emberi élet geometriai ábrája. A nagy tapasztalat: igy is és úgy is egyetlen pillanatba sűrűsödik. Néhány nap még s aztán Mr. Sanger kisétál a Bayswater-uti házból. Biztos, hogy búcsúzóul még egyszer visszanéz. A régi lakók mind vidáman integetnek. A hajózási vállalat igazgatója az ablakpárkányon áll és derűsen néz utána. Holbein kapitány tiszteleg. Martita Hunt kikönyököl az ablakon: Miss Havisham kosztümjét viseli a “Nagy Várakozások” cimű filmből. 'S mind a rég elköltözött lakók s a Queensway hajdani boltosai, a fűszeresek, a zöldségesek, a pékek, ott állnak a járdán, utánanéznek. A kapu egy pillanatig üres. Aztán beáll az uj főportás. — Jóreggelt kívánok. Szép időnk van... kiszabadult üvegbörtönéből.” Tény, hogy Nixon agyonmagasztalt hidegvére ma erős lángokon tüzesedik és ez bizonyára kihatással van emocionális szilárdságára is. Nem kétséges, hogy az Elnök — és akármelyik Elnök — mennyi romlást képes rászabadítani a nemzetre beteges izgalmi állapotának egyetlen beszámíthatatlan pillanatában. És a nemzet képzeletében egyre visszatérő lidérckép kisért: egy ideges, matató kéz a nukleáris rakéták kioldó-gombja fölött... Nem véletlen tehát, hogy a Nemzetvédelmi Minisztérium és más kormánykörök beható, szoros figyelemmel kisérik egy nukleáris támadás elindításának mechanizmusát, noha köztudomású, hogy egy ilyen akcióban végső fokon egyedül az Elnök dönt, az ő Ítélőképessége határozza meg, mikor szabaduljon el a pokol, ő a haderő legfelsőbb parancsnoka. Nos, ha a nukleáris ütőerő elszabaditásának egyedüli birtokjogában az Elnöknek szabad keze van, s eltekintve attól, hogy szabályosan ezzel a joggal akkor kell élnie, ha az országot külső támadás érné, ki fogja le a kezét egy paranoid, megalou íniás, vagy éppen csak pillanatnyi szeszély hatása alatt cselekvő Elnökne? Ez a kérdés mostanában többször elhangzott ne(Folyt. a 12. oldalon)
