Magyar Hiradó, 1974. január-június (66. évfolyam, 1-26. szám)
1974-02-28 / 9. szám
10. oldal Biggs itt, Biggs ott, Biggs mindenütt... Irta: HALÁSZ PÉTER Charmian, Xu Xu és Lucia után az angol újságolvasók milliói most megismerkedtek Mollie-val is, a szép, barna angol leánnyal, aki az Ausztrália és Rio közötti hajóuton adta oda szivét Biggsnek, miközben búgott a hajókürt, andalító brazil tangót zokogott a szalonzenekar, a steward italokkal járt körül és a kék habok játékosan örvénylettek a hajótat körül. Mollie, most, évek múltán is könnyfátyolos szemmel emlékezik a hajórománcra, amelynek minden epizódját őszintén megvallja a Daily Express riporterének. Ezt a riportert különben az jellemzi, hogy mindenki őszintén vall neki: Xu Xu, Lucia, Charmian, Mollie, Biggs, a detektívek, angolok és brazilok, akihez csak fordul, az kiönti neki a szivét. Azután szép mondatokban és megkapó hasonlatokkal megír mindent az Express hasábjain, Charmain szivét “byroni” szerelem hevitit, Biggs pedig Lotharióra emlékezteti, olyan férfira, aki megunt szeretőit (idézve) “sohsem taszította a szenvedélyek szemétdombjára, de megőrizte barátságukat azután is, hogy távoztak érzelmi életéből.” Miközben az Express-ben a nagy vonatrabló Casanovái egyénisége teljes mellbőségben (képekkel gazdagon illusztrálva) kibontakozik, hazaérkezett Londonba Rióból detektivtársával Slipper, a Yard főfelügyelője, aki rendőr-karrierja során immár másodszor tartóztatte le Ronald Biggset, hogy aztán mindkét alkalommal utánanézzen, amint férfias alakját elnyeli a kék láthatár. Slipper tehát megjött, de Biggs Brazíliában maradt, már nyilatkozott is a brazil televízióban, oldalán Xu Xu-val, kifogástalan portugálsággal és elmondta, hogy nein csak Xu Xu-t szereti, de Braziliát is és megszakadna a szive, ha ott kellene hagynia azt a gyönörü országot. Ez éles ellentétben áll azzal, amit korábban az Express riporterének mondott, neki ugyanis meghatottan beszélt arról, mennyire vágyik Anglia zöld mezői után. Ez már akkor is gyanutkeltően hangzott olyasvalaki részéről, akire 28-évi, hütlenül odahagyott börtöncella vár, de Biggs most eloszlatott minden félreértést. Xu Xut szereti és Braziliát, akár sohse lássa Anglia zöld mezőit. Xu Xu pedig megvallotta, hogy szive alatt Biggs gyermekét hordja. A brazilokon a sirás sora. Biggset mindenesetre elszállították az ország fővárosába, Braziliába, amely tudvalévőén kétezer kilométerre van Riótól, de a szerelem mindent legyőz, Xu Xu és Lucia oda is utána mennek, de különben is, abban a városban is vannak leányok. Biggsnek a nők megbocsájtják a csapodárságot. Hiszen egyikük sem került a szenvedélyek szemétdombjára. Azok az angol lapok, amelyeket Biggs szerelmi életénél jobban érdekel az, hogy mi történt itt tulajdonképpen s miért ragaszkodnak a brazilok annyira a szökött angol bűnözőhöz, arra a következtetésre jutottak, hogy a Scotland Yard és a Daily Express összekuszálták egy kissé a dolgokat, nem a kellő tapintattal jártak el és megsértették a brazil rendőrség érzékenységét. A brazilok ugyanis azt mondják, hogy ők már mindent tudtak Biggsről, már kinyomozták, ki rejtőzik a Michael Haynes név mögött és éppen mentek, hogy letartóztassák, amikor ott találták az éxpress fotóriporterét és Biggset és Xu Xu-t bikiniben és egymás kaijaiban és jöttek a Yard-detektivek, hogy minden ceremónia nélkül magukkal vigyék Biggset. Ráadásul az angol detektívek, Slipper és Jones egy szót sem beszélnek portugálul, a brazil detektívek nem beszélnek angolul, Biggs pedig perfekt portugál, képzelhető, hogy miket mondott az angolokról a hátuk mögött. Biggset a brazíliai rendőrség most mindenesetre őrizetbe vette. Anglia időközben diplomáciai lépéseket tett kiadatása érdekében (Brazilia és Anglia között nincs kiadatási egyezmény), Brazilia a kiadatása mellett döntött, Biggs fellebbezhet a brazíliai Legfelsőbb Bírósághoz. Ha Anglia diplomáciai uton nem kéri ki, akkor szabadonbocsájtják és Biggs emelt fővel ölelheti magához Xu Xu-t, Luciát, Charmaint s talán Molliet is. Mivel Brazíliában tövény van arra, hogy brazil anyától Brazíliában születendő, vagy született gyermek apját idegen országnak nem adják ki és engedélyezik letelepülését, Biggsnek jó oka van arra, hogy bizakodva tekintsen a jövő elé. Mire Brazilia Legfelsőbb Bírósága elé kerül az ügye (aholgyan Biggs-t megismertük) nem csak egy, de egy csapat gyerek csimpaszkodik a sombrerójába: Papa, ne menj el! _____________ EMBEREK ÉS ESETEK A PIPA Amikor olvastam az újságban, hogy a pipa egészségesebb, mint a cigaretta, a barátom és én elhatároztuk, hogy áttérünk a pipára. Egy közeli boltban vettünk két pipát, dohányt és felkerestük egyik ismerősünket — aki régi pipás —, hogy megtudjuk: mi a további teendőnk? — Ha pipázni akar az ember — mondta ismerősünk —, a legfontosabb: helyesen és jól kiszívni a pipát. Egy uj pipát azonnal használatba venni semmilyen körülmények között sem szabad. Hogy a pipa jól szuperáljon, alkoholt kell beleönteni. Úgy bizony! A ti pipátokba a legjobb lenne a rum. Egy kis rumot öntötök a csibukba, mintegy két órát vártok, amig beiszsza magába, kiszárítjátok, megtömitek, és jó egészséggel elszívjátok. Hazafelé menet vettünk egy üveg “Baccardi” rumot. Egy kicsit öntöttünk az üvegből a pipáinkba, és elkezdtük várni, amig letelik a megszabott két óra. Mintegy tizenöt perc elteltével azonban már nem bírtunk tovább várni. — Te — mondta a barátom —, mégiscsak ellenőriznünk kellene, hogy megfelelő-e az a rum a pipáinkba. Megittunk egy kupicával. Valóban speciális pipába való rum volt. Mind a tűz! Úgy döntöttünk, hogy erről még egyszer meg kell győződnünk. Meggyőződtünk. Éppen akkor toppant be a szomszéd. — Hát ti mit csináltok, barátaim? Részegeskedtek? Erre azt feleltük, hogy szó sincs itt semmiféle részegeskedésről, csupán a pipáinkat tesszük pipázásra alkalmassá. Merthogy a pipa igen egészséges dolog. Sokkal egészségesebb, mint a cigaretta. Mi most éppen rummal itatjuk át a pipáinkat, hogy jobban szuperáljanak. — Rummal? — csodálkozott a szomszéd. — Hát még ilyet se hallottam! Már negyven éve pipázom, de még soha senkitől nem hallottam, hogy rummal itatta volna át a pipáját! Micsoda ostobaság! — Hát akkor mivel? — kérdeztük. — Csakis konyakkal! A szomszéd komoly, érett ember, mindenki tiszteli. Ő már csak tudja, hogy mit mond. Szaladtunk nyomban konyakért, kiöntöttük a rumot a csibukból, helyére konyakot öntöttünk, és újra várni kezdtünk, hogy leteljen a két óra. — Úgy gondolom, hogy innunk kéne egy kicsit — mondja a barátom. — Már olyan régen ittam konyakot. Képzeljék csak el: előbb csak egy kupicával ittunk, aztán még eggyel, a harmadikkal, majd elszívtunk egy-egy cigarettát, mivelhogy a pipák még nem voltak készen. Aztán a csibukból is megittuk a konyakot, mert az üvegben már nem maradt, és vártuk, hogy a pipák kiszáradjanak. De ez a várakozás már kezdett az idegeinkre menni, úgyhogy a barátom még egyszer elugrott a boltba. Ezúttal azonban whiskyt hozott. Fogtuk a pipáinkat, teletöltöttük, koccintottunk és kiittuk. Nem hiába kínlódtunk velük, nagyszerű whiskyszag áradt a pipákból. — No... m-m-mit...mondtam...én...n-n-neked? — szólalt meg a barátom. — A pi-pa s-sokkal egészségesebb. — És e szavak kíséretében úgy vágódott el, mint a kidöntött fa. Ezek után igy higgyen az ember a szakembereknek... Juhász László AZON AZ ESTEN... (Folyt, a 9. oldalról) vitelező osztályán, mig 1954-ben menedékjogot kért Nyugaton — ma a kaliforniai egyetem pszichológiai tanszékének professzora. “Miért”, kérdi tőle Scorer “miért vállalják ezt a feladatot emberek, újabb és újabb nemzedékek tagjai, hogyan egyeztetik lelkiismeretükkel?” Khoklov fimonan mosolyog. “Hatalom minden és mindenki fölött, nagy csáberő,” feleli.” A KGB-alkalmazott vörös igazolványának birtokában nem ismer lehetetlent. Azt tartóztatja le, akit akar, minden ajtó megnyílik előtte, az ő számára minden étteremben van asztal, minden színházban hely, ha külföldről érkezik, megvillantja vörös könyvecskéjét, a vámtiszt szalutál, a bőrönd érinthetetlen. A hatalom oszlopa, a hatalom kegyeltje.” Megszólalt Gerald Brooke, az angol egyetemi előadó, akit négyévi kényszermunkára Ítéltek Moszkvában, mert “szovjet-ellenes” brosúrákat találtak nála, beszélt a pillanatról, amikor a gépkocsi begördült vele a Lubjanka börtön kapuján, amikor az ember, aki az imént még szabad volt, egyszerre porszemmé változik egy irtózatos masina őrlő kerekei között, egy fiatal orosz diáklány, aki ma Jeruzsálemben él, a KGB központ folyosóiról beszélt, folyosók szövevénye, hálózata, burjánzása, folyosók, amelyeken kihallgatásra vezetik a beidézettet, folyosók, amelyek tekerednek, egymásból nőnek, osztódnak, vezetnek, félrevezetnek, hurkot alkotnak, játszanak az áldozattal, mig elveszti tájékozódóképességét és úrrá leiSz rajta a kiszolgáltatottság könyörtelen érzése. És Vlagyimir Kelnikov, a három esztendeje Londonban élő fiatal orosz iró az udvarias KGB-kihallgatóról beszélt, a jómódomról, aki már nem ütlegel, aki pszichológiai módszerekkel dolgozik, hátradől fűtőjében, áh, mondja mosolyogva, dehát nekünk vannak módszereink arra, hogy szóra bírjunk...és a körmével játszik és ügyes mozdulatokkal sejteti, a körmöt le lehet feszíteni, a köröm alá tűt lehet verni...ah, sok mindent lehet csinálni a körömmel. “Igen”, mondotta végül Kelnikov” ma már más módszerekkel dolgoznak. De nem kevésbé félelmetesek.” S föltette a kérdést: “Le lehet-e szoktatni a kanibált a husevésről?” A dokumentumfilm végén Scorer Szolzsenyicinről és sakharovről beszélt, a két legprominensebbről, akit a világközvélemény véd a KGB-től...de itt a műsorba egy rövid pót-hangfelvétel került. Az aznapi hírről. A dráma uj fejleményérőe. És hangja remegett. London, 1974, február hó... Vándor Péter Halász Pétéi /
