Magyar Hiradó, 1974. január-június (66. évfolyam, 1-26. szám)
1974-02-21 / 8. szám
A MULT MESÉIBŐL DISZNÓTOROS VILÁGTÖRTÉNELEM Nem böllérmunka, hanem steril szikével végzett tudós boncolás derítette ki: nem tudjuk, kinél volt disznótorban Petőfi 1842 végén Székesfehérvárott. Bizonyos azonban két dolog. Az egyik, hogy már a következő év" elején meg akarta jelentetni az ízletes eseményről írott költeményét, ám Schembera, Kecskemét érzékeny lelkületű cenzora ezt megakadályozta, mondván: “Micsoda bolondság már ez, hogy A világban töltelék vagyunk. Ezt nem engedhetem meg.” A versek sorsa azonban a — megjelenés, majd a találkozás a kritikussal. A Disznótorban Szeberény Lajosnak szerzett kellemetlen perceket, “csaknem émelygést okoz olvasásakor. Ilyenek különösen a hasonlításai: Hosszan nyúljon, mint e Hurkaszál Életünk rokkáján A fonál... S pályánk áldásával Öntse le, Mint e kását a zsir Özöne.” A gyönge gyomru Ítészek kora elmúlt. Ma menetrendszerű autóbuszjáratok szállítják különböző fűszerezettségi fokú torokra a jó étvágyú inyeseket. Nem térhetünk hát ki a probléma elől: mikor, hol, ki, vagy kik készítették az első toros ételeket, a hurkát, a kolbászt és társaikat? A kérdés ízletes és főleg illatos. Legbiztosabban úgy akadunk rá a feleletre, ha egyenest az orrunk után indulunk. S máris megérkeztünk a célhoz: a régi Rómába, illetőleg Hellaszba. Ha Karinthy Frigyes ismerője mosolyra huzza is az ajkát, le kell szögeznünk, hogy már a régi görögök ismerték az efféléket. Az antik hurkakóstolóra először az Odüsszeiában van módunk. A XVIII. énekben a 43-ik sorától kezdve ugyanis ezt olvassuk: Eupeitész fia, Antinoosz szólt köztük e képen: /“Hős kérők, mondok valamit, hallgassatok énrám./ Ott a tűzön kecskék bendője rotyog, vacsorára /Készítjük vérrel, zsírral duzzasztva dagadtra. Hár amelyik közülük most győz erejével a harcban,/ Lépjen a bendőkhöz, s vigye azt, amelyik neki tetszik.”/ Idézetünkből az a tanulság, hogy minden hurkafélék ősatyja Nauszikaa konyhájának 2700 esztendős serpenyőjében pirult. Hellasz után persze Rómában is rajongtak a finom falatokért. A Forum Suariumon, vagyis a hentespiacon igen keresett cikk volt a véreshurka, a botulis. De a kolbász, a tomacula, a füstölt kolbász, a lucanica, s a disznósajt, a farcimen is nagy népszerűségnek örvendett. A rómaiaktól a germánok tanulták el a kolbászkészités művészetét olyan sikerrel, hogy tormás virslikben ma is Frankfurt városáé a vezéri szerep. Ajánlatos továbbá azt is tudni, hogy a nagy Goethe kedvence a nürnbergi majoránnás kolbász volt. Hetenként egy-egy ládikával küldetett magának — Weimarba. De hosszan és ízletesen beszélhetnénk még akolbászok fejedelméről, az olasz szalámikról s mortadellákról, a franciák kolbászkölteményeiről, pl. a boudin a la Richelieu-ről, vagy a csípős, fűszeres, spanyol chorizóról. A végkövetkeztetés az lenne, hogy mind a hurka, mind a kolbász igencsak otthon van Európában és ősei igen régi “nemeslevéllel” rendelkeznek. Mig Nyugaton valóságos kobászkultusz dívik, Keleten a konyhaművészetnek ez az ága nem fejlődött ki. Úgy látszik, hogy Bölcs Leó bizánci császár rendeleté örökös kiskorúságra kárhoztatta. Mivel ez a rendelkezés különösképpen figyelemre méltó, engedjék meg, hogy ide iktassuk, ezzel búcsúzzunk igen magas kalóriáju témánktól: “Fölséges füleinkhez jutván a hir, hogy belekbe vért pakolnak, valamiképpen gabonás zsákba és ilyetén módon, mint más közönséges eledel megevődik, császári fölségünk e féle szégyenletes dolgot nem nézhet tovább és nem tűrheti, hogy az ország tekintélyén és becsületén holmi nyalakodó, hasuknak élő alattvalók bűnös főzte miatt csorba essék. Valaki tehát ezentúl vért, ilyetén módon gyömöszöl a gyomrába, az pőrére vetkeztetik, megbotoztatik és az országból örök időkre kiűzetik.” Historikus Hanns Rosier: VANNAK MEG CSODÁK Istennek nem szoktak az emberek köszönő levelet - írni. Talán nem tudják, hogyan címezzék. Én mégis találtam egy nap ilyen levelet, amikor boldogult apám hagyatékát rendezgettem. “Édes Istenem!” — olvastam, “Bocsáss meg, hogy csak életem utolsó napjaiban szánom rá magam, hogy levelet Írjak neked. Pedig sokszor kellett hálásan gondolnom rád. Egészen elfelejtettem ugyanis, hogy meköszönjem neked azt a csodát, amelyet húsz évvel ezelőtt tettél nekem. Amint biztos tudod, valamikor Henriettet adtad nekem feleségül- Be kell valla nőm, derék egy asszony volt, rendben tartotta a házat, a gyerekeket jól és vallásosan nevelte, megmosdatva küldte őket az iskolába; ami nálunk az asztalra került, mindig Ízletes volt, kabátomon minden gomb megvolt, ingeimről sem hiányzott egy sem. Igazán megelégedett lehettem volna. De nem voltam az.Panaszkodtam neked. Édes Istenem, könyörögtem hozzád, ez igy nem mehet tovább! Feleségem önfejű és házsártos, egész nap vitatkozunk, mindig az övé az utolsó szó, nagyon meg kell magam erőltetnem, hogy tulkiabáljam, olyan erős a hangja. Ha én jobb felé akarok menni, ő balra fordul, s amikor vasárnap a templomba megyünk, akkor is hallgatnom kell zsörtölődéseit. Te mindent megtehetsz, Istenem, tégy hát csodát! Add, hogy feleségem, aki valódi sárkány, átváltozzék szelíd, kedves galambbá, hogy megszűnjön a viszálykodás házunkban, hogy belátó legyen, s ne mindig az ő szava legyen az utolsó. így imádkoztam akkor, s az Amen előtt még azt a kérést fűztem hozzá, hogy a csoda ezen az éjszakán történjék, mert holnap vasárnap lesz, s én házaséletem második évtizedét egy megváltozott asszonnyal szeretném kezdeni. Amikor reggel fölébredtem, szépen szóltam feleségemhez, hogy feleletéből megtudjam, megtörtént-e a csoda, amit Uram, tőled kértem. Barátságos választ kaptam. De még mindig kételkedtem, Uram, mert a csoda az mégiscsak csoda, s az ember nem egykönnyen fogadja el megtörténtét. Uj inget kértem. Ezelőtt ilyenkor mindig vitára került sor. Most másik inget is kértem, de csupán azért, hogy megállapítsam, megtetted-e a csodát. Megkaptam a másik inget is, zokszó nélkül. Leültünk reggelizni. Nagyon kedves voltam Henrietthez, méltó akartam lenni a csodához, nehogy türelmetlenségemmel elrontsam. Henriett kávét töltött nekem, amit esküvőnk óta nem tett meg, én viszont zsemlét kentem neki... Amikor templomba mentünk, arra az útra tértem, amelyen ő a legszívesebben járt. De ő ragaszkodott hozzá, hogy a másikat válasszuk, melyet én azért szerettem, mert kedvenc trafikom mellett vezetett el. így telt el az egész nap egyetértésben és szerzetben, egy rossz szó sem esett, csodát kérő imám meghallgatást nyert. Uj asszonyt ajándékoztál nekem, soha többé nem veszekedtünk, egyikünk sem ragaszkodott igazához. Amikor ő engedett, én sem akartam lemeradni előzékenységben, szeméből olvastam ki minden kívánságát, s ez igy ment mind a mai napig. Az emberek azt mondják, nem történnek már csodák. De velem történt. Hála neked, Istenem, s ha hamarosan előtted állok...” A levél nem volt befejezve, de fölismertem apám kezeirását. Anyámhoz vittem, aki nagyon fájlalta apám halálát. Alig olvasta el, fölnevetett és szeme könnybe lábadt: “És én eddig azt hittem, hogy Isten az én imámat hallgatta meg. Mert én is imádkoztam azon az éjszakán csodáért, s kértem Istent, változtassa meg féijemet, aki önfejű és veszekedő volt. Amint reggel fölébredtem, megkíséreltem barátságos szavammal megállapítani, meghallgatta-e Isten kérésemet. Amikor apád szívélyesen és veszekedés nélkül válaszolt, meglepődve jöttem rá, hogy egészen megváltozott, és én utána egész életemben azon voltam, hogy ezt a csodát el ne rontsam...” Fordította: Váradi Béla Apróságok innen-onnan (Folyt, a 13. oldalról) hatnak kedvezményt. Újabban olyan hírek keringenek a városban, hogy az öregek házai elől eltakarittatják a havat. Ez a lélekölő, szívbajt odozó munka sok öregnek jelentette már a halálát. Nagyon szép most az illetékesektől, hogy leveszik az öregek válláról ezt a terhet. Utoljára hagytam Trudeau miniszterelnök urat, akit az újév alkalmából igyekezett a televízió kifaggatni. Két ember keresztkérdésének a tüzében válaszolgatott a miniszterelnök, igaz, többször csak mellébeszélései felelt. Arra voltak kiváncsiak a riporterek, hogy mikor spórolni kellene az olajjal, miért közlekedik olyan hatalmas luxuskocsival, amely 76 ezer dollárjába kerül az államnak? Aztán szemére hányták, hogy az állami lakása rendbehozatalára miért költ az adózók pénzéből több, mint négyszázezer dollárt? Ebből azt következtetik, hogy a miniszterelnök ur örök időkre akar berendezkedni a palotában, s egyáltalán nem zavarja az a gondolat, hogy csak egy hajszálon függ a kormányzása. Ugyanis csak egy másik párt segítségével tartja magát a hatalmon, s kiderült a faggatásnál, hogy szép, antik dolgokat is vásárolt az állam számlájára, s ez bizony megint elég sokba került. Ami szép, az drága! — Ha a nép kifogásolja, pazarlónak vagy költekezőnek tart, én szívesen megveszem a magam részére. Mert én nem vettem azokat drágán. A kristálycsillárom sem került igazán sokba, de én azt hiszem — folytatta mély meggyőződéssel —, hogy a nép nem is törődik ezzel. A népet persze nem kérdezték meg erről a költekezésről, hogy mi a véleménye. A népnek bizony nehéz a mindennapi élelmiszerek árát megkeresni a rohamos drágulás miatt. A miniszterelnök televíziós nyilatkozatára az a köznép válasza, hogy bizony jó lenne, ha a maga zsábéből költekezne, hiszen Kanada egyik leggazdagabb embere. A vagyonát kétszáz millió dollárra becsülik. Az adózóknak bizony fáj a feje attól, hogy előteremtsék az adójukat. Az ontariói kormány adóügyi minisztere komoly gondokban van, mert 83 millió dollár hiányzik az állami pénztárból. Az adófizetőknek nem sietős beküldeni a pénzt, nekik nem telik kristálycsillárra és antik bútorokra.'
