Magyar Hiradó, 1974. január-június (66. évfolyam, 1-26. szám)
1974-02-21 / 8. szám
EMBEREK ÉS ESETEK SORSJÁTÉK NEW YORKBAN TÖRTÉNTEK... Irta: PAPP VARGA ÉVA Arról folyt a beszélgetés kedélyes baráti társaságban, hogy Spanyolországban oly rengeteg pénzt nyert valaki sorsjegyen, hogy soha életében nem kell többé dolgoznia. A társaság ép azt vitatta, hogy nem lenne-e ésszerű A- merikába is bevezetni a sorsjegyet és ezzel növelni az állami bevételt, amikor az egyik vendég olyan megtörtént esetet mondott el a sorsjeggyel kapcsolatban, amelyet olvasóim elé kivánkozónak tartok. “Az én apám részben a sorsjegynek, részben az emberi hanyagságnak köszönheti, hogy Amerikába került. Sokat hallottam ezt a történetet tőle és — már nem él szegény — soha nem fogom elfelejteni. Úgy mondom el, ahogy azt ő saját szavaival elmondta: “Magyarország akkor lépett fennállásának ezeregyedik évébe, amikorén 17 éves voltam és Kassán napidijasként a Tordasy uccai katonai Honvédparancsnokságnál dolgoztam napi 80 krajcárért. Én voltam az egyetlen civil a sok katona közt. Talán a szép kézírásomnak, talán a szerencsémnek köszönhettem ezt a hivatalt. Lakatos százados volt az iroda-vezető és valahányszor igen megelégedett volt a munkámmal, azt mondta: gondom lesz rá, hogy ide-kerülj ha majd besoroznak. 1897-ben kezdődött a Magyar Királyi Szabadalmazott Osztálysorsjáték. A kassai Fő utca 75. szám alatt akkor nyílt meg László Fülöp bankháza és amikor láttam a hirdetést, én t lettem egy sorsjegyet. Majdnem egész napi keresetembe került: 75 krajcárt fizettem, egy nyolcad sorsjegyért. Nem is volt eszembe, amikor egy éjjel, életemben először, sürgönyt kaptam: kinyitottam s a következő állt benne: ‘3287 nyert kettő ezer forintot. László Bankház.’ Forgott velem a világ. Alig tudtam egykét órát aludni. Szüleimmel — mert őket is felverte a postás — tervezgettünk, hogy veszünk egy kis házat. Másnap nem mentem dolgozni. Vettem egy újságot, tényleg megtaláltam benne a sorsjegyem számát, örömömben felvettem 25 Forint kölcsönt, dolgozni nem mentem és barátaim társaságában mulatozással és tervezgetéssel töltöttem az időt. Kiszámítottam, hogy megvalósíthatom álmaimat: rajzolni szépen tudok, építészmérnöknek fogok kitanulni...körmöljön más egész nap a kaszárnyában. Éjjel mulattam, nappal aludtam, szüleim alig láttak. Mikor elfogyott a pénz — eltelt majdnem egy hét is két barátommal mentünk a László Bankházba a sok pénzért. Megnézik a sürgönyt, átveszik a sorsjegyet, váratnak egy jó félórát, visszajön a tisztviselő, kezembe ad egy szelvényt: tessék ezzel a pénztárhoz fáradni, fiatal barátom. Gratulálok! “Állok sorban a pénztár-fülke előtt, mikor rámkerül a sor átadom a szelvényt, letesznek elém SZÁZ Forintot. Mondom: mi ez? Én, kérem KÉT EZER Forintot nyertem. A bankhivatalnok-pénztáros: igen. de magának csak 1/8-ad sorsjegye van, tehát maga a 2,000 Forintnak csak egy nyolcad részét nyerte. Az adók levonása után magának jut tisztán 100 Forint. Itt van, ezt adtam. Kérem a következőt...Félbeszakítottam: bocsánat, de a táviratban az állt: 2,000 Forintot nyert a 3287 sorsjegy. Mire ő: hát nyert is! Ha maga az egész sorsjegyet vette volna meg, úgy az egész összeg a magáé lenne. Mire én: node kérem, hát az is csak 800, nem pedig 2,000. Hát akkor miért küldtek nekem táviratot, hogy KÉTEZERT nyert? “A pénztáros azzal küldött egy aligazgatóhoz, hogy ez már nem az ő dolga; ő csak annyit fizethet ki, a-VARGA ÉVA mennyiről egy ügyfél felhatalmazó szelvényt nyújt át. Mentem én Pontiustól-Pilátusig, mindenütt kitérő választ kaptam. Rohantam haza —a 25 forintos kölcsönről eddig mégcsak egy szót sem szóltam Édesapámnak —, a felindultságtól alig tudtam kinyögni mi történt velem. Szüleimnek volt egy ügyvéd ismerőse: még aznap odamentem. Előadtam az ügyet, de meg a táviratom sem volt már meg (odaadtam, mikor vissza-szaladtam, mondták: sajnos összetépte valaki, miután a kifizetés megtörtént; a bank csak a sorsjegyett tette félre)...Azt mondta az ügyvéd, nem lehet semmit sem tenni. “Már sötétedett amikor eljöttem az ügyvédtől. Még szép volt tőle, hogy nem számított fel semmit a tanácsért, gondolom úgy megsajnált. Mert bennem egy világ omlott össze. Alig aludtam egész éjjel és másnap egy jó félórával a munka-idő kezdete előtt már a kaszárnyában voltam. Mikor hivatalom kinyílt, jövök a szobába, hát más ült már az Íróasztalnál. Mikor Lakatos százados meglátott, rámtámadt: hol voltál egy hétig?! Szerencséd, hogy még nem vagy katona, mert ilyenért háborúban halál jár, béke-időben meg kikötés, vagy fogda. “Mikor elmondtam neki, mi történt, hogy jártam, a katonák úgy kiröhögtek, hogy elsírtam magam. Persze az állásnak fuccs. Hát a barátok: dehogyis sajnáltak. Aki csak tudott róla, mindenki kinevetett. Még azok nevettek legtöbbet, akik az én pénzemen mulattak, hogy “itt megy a medve, de nyúzva; bőre nincs, azt előre megitta.” Apám bánatában a megmaradt pénzből kijött Amerikába. Később a szüleit is kihozatta. Igaz, építészmérnök sohasem lett belőle, dolgozott is sokat, világéletében. A László bankot, a sorsjegyet, meg Lakatos századost sokáig szidta. Később egyre kevesebbet és ahogy Kassa először a cseheké lett, azután meg szegény Magyarország annyit szenvedett a második világháborúban, halála előtt már úgy beszélt, hogy talán nem is érdemlik a szidást, hiszen ha nem igy történt volna minden, sosem kerül Amerikába. Belátta, hogy ő hibás volt, de a sors-játéknak (ahogy ő hívta a sorsjegyet) világ-életében ellensége maradt. Azt mondta, hogy az csak “lutri”, hiú reményt kelt és ha valaki előre akar jutni az életben, az jobban teszi ha hiú ábrándok helyett inkább a munkát választja, — fejezte be tanulságos történetét rokonszenves barátunk, — foglalkozására nézve ÉPÍTÉSZMÉRNÖK. _________ “Megengedi, hogy kivigyem ezt a disznó karajt? Megszeretném nézni napvilágon... A barátságosan mosolygó fiatal leány hozza a feketémet. Mint máskor, cukorral és forrón, ahogy kérem. “Tessék!”, mondja kedves hangján és máris “tovalebben”. Ügyesen kigyózik a sűrűn elhelyezett asztalok, székek között, viszi a whiskyt, viszi a kávét és colát, a röviditalt és narancsszörpöt — kinek-kinek rendelése szerint. Megfigyelem: már mindenkit kiszolgált, összehajló ifjú párokat, merengő öregeket, baráti beszélgetést folytató férfiakat és nőket. “Pontosan, szépen,” s főleg gyorsan végzi a dolgát, nincs ok panaszra, a vendégeknek nem kell várakozniuk. Csak a bejárat közelében ülő magányos férfi integet neki már jó ideje, de őt mintha észre sem venné. Pedig az már erősen méltatlankodik, csóválja a fejét s szólítja hangosan is. — Azt a vendéget — kérdem a leányt csodálkozva, amikor a kiürült csészémért jön —, azt ott, miért nem szolgálja ki? Hozzám hajol, úgy feleli: — Tetszik tudni, megjártam már vele. Nem akarom, hogy hiányom legyen. — De hát... Nem értem. Miért lenne hiánya? — Mert úgy látszik, ma már nem jön el a nő, aki fizetni szokott helyette... II. A CBS televíziós adásainak leghíresebb komikusáról az egész város, de az egész; ország tudja, hogy Hollywood legnagyobb “skótjainak” egyike, aki minden centet a fogához ver. A minap egy megerőltető, felvételekkel teli nap után, úgy este 10 óra tájt, gyalog bandukolt hazafelé, ki akarta szellőztetni kicsit a fejét. S ez New Yorkban — különösen ebben a napszakban — nem veszélytelen vállalkozás. Nos, nem is olyan messze a CBS székházától, egyszercsak érzi is, hogy valaki fegyverrl csiklandozza a hátát, miközben egy “borostás” hang rámordul, hogy “Pénzt, vagy életet!” A komikus égre emelte a két kezét, és némán meg(Folyt. a 13. oldalon) Rohanó évek vágtáján Megáldj, idő, álU meg! Annyi a végzendőm: Könnyíteni terhen, Feladatom, tervem; Fáradtan, lankadtan Amit félbehagytam Meddő sok esztendőn. Megálfj, idő, állj meg! Ha pótolni tudnám, Ami még hiányzik A nagy számadásig. Ledobnám, mi súly még Szivemen s indulnék Minden élők utján. Megállj, idő, állj meg! Miért futsz gáládul?! Elomlik porsátram — Ha gyáván, ha bátran, Úgyis célba érek S leszállók az évek Vágtató lováról. Szász Károly
