Magyar Hiradó, 1974. január-június (66. évfolyam, 1-26. szám)
1974-02-21 / 8. szám
8. oldal Washington ismeretlen magyarja Irta: VASVÄRY ÖDÖN Az amerikai függetlenségi háborúban, mint tudjuk, néhány magyar is harcolt, akik között természetesen legkimagaslóbb a hősi halált halt Kowáts Mihály ezredes. A többiekről, a nevükön kivül, alig tudunk egyebet. A letöbb a hires Lauzun féle ezredben szolgált, akik egyszerre jöttek át Franciaországból. Valamikor régen néhai Csernitzky István bridgeporti plébános emlitette nekem, hogy a hartfordi katholikus egyházmegye történetében van hosszasabb említés ezekről a magyarokról, de ehez Vasváry Ödön a történethez azóta sem sikerül hozzájutnom. Egy, eddig ismeretlen magyarról azonban tudok, néhai Molnár Istvánnak, a Református Egyesület volt titkárának jóvoltából, aki, több mint harminc esztendővel ezelőtt elmondta, hogy Toledoben (Ohio), ahol életének legnagyobb részét töltötte, mint rendőrhadnagy, valamikor a század elején feltűnt neki egy név, amely egy ékszerész üzlet ablakára volt festve: Comlossy. A “C” betű dacára lehetetlen volt elkerülni a gyanút, hogy tiszta magyar névről van szó. Be is ment az üzletbe, ahol a tulajdonos, egy idősebb úriember fogadta. Arra a kérdésre, hogy nem magyar származásu-e, az volt a válassza, hogy igen is, nem is. A páncélszekrényhez menve, kivett belőle egy régi divatu, eléggé testes kapcsos könyvet, amelyben kézírásos bejegyzések voltak. Elmondta, hogy legelső ismert őse Magyarországon született és élt, Zólyom megyében. Ezt az őst, valami ok miatt beidézték Eperjesre, az átkos emlékű Caraffa-féle vértörvényszékre az 1680-as években. A magyar Komlóssy azonban tisztában volt azzal, hogy az ilyen beidézés mit jelent s jobbnak látta, hogy megjelenés helyett meglépjen. Sikerült kiszöknie az országból és Németországba került, ahol megnősült és családott alapított. Ennek az első Komlóssynak a fia Amerikába került. Itt családos ember lett, fia született s ez a fiú, vagyis az első Komlóssy unokája Washington hadseregében szolgált. Nem lehetetlen, hogy ez a katona fiú volt a legelső magyar, aki Amerikában született. A kapcsos könyvet Molnár István is lapozgatta. Magyar bejegyzésekkel kezdődött, majd németül s azután angolul folytatódott. Az ékszerész elmondta, hogy a könyv becses családi ereklyéjük, mindig az elsőszülött birtokába és őrizetébe került. Molnár István hozzátette, hogy a Washington-katona Comlossy bejegyzései is benne voltak. Többet nem tudott a dologról. Engem természetesen nagyon érdekelt a dolog, fel is jegyeztem a mondottakat, sőt kiváncsi voltam arra is, hogy az akkori Toledoban szerepel-e ilyen név? Találtam is egyet, pontosan “Comlossy” volt, amelynek tulajdonosa general managere volt a Blue Flame gáztársaságnak, 2560 Glenwood Ave. címmel. 1938-at írtak akkor. Most, régi papírok rendezgetése közben ezek a jegyzetek is elébem kerültek. Azóta 36 esztendő múlt el. Vájjon a Comlossy név szerepel-e a mai Toledoban is? Átböngésztem az ottani city directoryt és telefonkönyvet, de bizony ilyen névnek nyomát sem találtam. Nem kétlem azonban, hogy a családnak ma is vannak élő tagjai, esetleg valahol a külvárosokban lehetne nyomukra bukkanni. A Komlóssyak régi nemes család tagjai voltak Magyarországon, akik közül sokan jelentős szerepet látszottak. Komlóssy Ferenc, a pozsonyi társaskáptalan nagyprépostja irodalmi működésével tűnt ki. A család egyik tagja Komlóssy Miklós, katholikus pap, Amerikába került, Pittsburghban volt a Szent Anna magyar hitközség plébánossá, fiatalon meghalt. Kiválóan müveit úriember volt. Volt egy másik Komlóssyja is'az amerikai magyarságnak. Es Komlóssy Ede festőművész volt, aki először 1902-ben, majd 1910-ben dolgozott Amerikában. Visszamenve, Ausztriában telepedett le, ahol apja, szintén festőművész, élete legnagyobb részét töltötte. Ezekkel kapcsolatban jegyzem meg, hogy a magyaroknak az amerikai függetlenségi háborúban való szereplése még mindig érdekes és értékes kutatásai mező. Én Kowáts Mihály szereplésével sokat foglalkoztam, visszamenve magának Washingtonnak kézirataihoz is, és sok uj adatot sikerült össaegyüjtenem. Ezek az adatok öt kötetben várják a valamikori tudományos feldolgozást, amit természetesen más valaki fog elvégezni. A munka nagyon nehéz, mert rengeteg utánjárással van összekötve, amit csak fiatalos energiával lehet, sokszor csak részleteiben is, kielégítően teljesíteni. A tudományos kutatás természetesen kizárja azokat a felelőtlen túlzásokat, amik minduntalan felbukkannak a magyar írásokban. Nehéz megérteni, hogy miért akadnak emberek, akik például minden lelkiismereti furdalás nélkül leírják és kinyomatják például Az elmúlt évtizedben rengeteg szó esett az un. szekszuális forradalomról. A chicagói egyetem egyik neves professzora, Dr. Jarl E.Dryud pszihiáter most érdekes cikket irt a kérdésről és megállapítja, hogy szexuális forradalom valójában nincs. Az utóbbi 30 évben, sőt az utolsó 3500 évben tulajdonképpen semmiféle lényeges változás nem történt az emberiség szekszuális magatartásában. “Ma ugyanaz a helyzet, mint amikor én egyetemre jártam — hja cikkében a professzor, — sőt az a tapasztalatom, hogy a fiatalság csapongása ma kisebb mint régen, mindenki kiválasztja a párját, noha házassági kötelezettség nélkül. És talán ez minden: a fiatalság nem sok vonzót talál a házasságban és a családalapításban.” Ha van valami forradalmi, az nem a szekszuális élet gyakorlatában rejlik, hanem abban, ahogy beszélünk a kérdésről. Tulajdonképpen a mozik, könyvek és magazinok azok, amelyek valósággal ostromolják a férfiakat, hogy bekövetkezett a nemi szabadság korszaka, a nőket pedig azzal, hogy a szexuális kielégülés a nő elidegeníthetetlen joga. Ennek a kívülről szított, mondhatnánk “üzleti” propagandának az eredménye azután, hogy nők, férfiak egyaránt elégedetlenek szexuális életükkel és azt hiszik, hogy minden bajnak a gyógyítása a nemi kielégülés. A különböző mozgalmak: a szex revolució, a női leberació és a szaporodás megállítása kétségkívül bizonyos változásokat hoznak az emberek szekszuális magatartásába, ez azonban főleg a felnőtteket fogja érinteni és nem az ifjúságot. A hőbörgés le fog csendesedni a szex körül és ki fog derülni újra, hogy a szexuális élet nem jelent mindenre megoldást, mindössze csak egy része az emberi valóságnak. “A szexuális élet marad ott, ahol mindig is volt: kapcsolat azzal a személlyel akit szeretünk.” azt hogy: “Washington zászlói alatt nem kevesebb, mint 4000 magyar küzdött.” ( Egy birtokomban levő cikkből.) így nevezte ki az egyik iró például Parmenius Budai Istvánt a Londonba került magyar költőt, aki korának egyik legkiválóbb latin költője volt, az oxfordi egyetem “főkönyvtárosának”. így lett mindenkiből, aki csak a közelébe került Kossuthnak, annak “titkára", igy lett minden valamire való, Amerikába került magyar “gróffá”, igy lett a nagyon szerény származású Stahel-Számvald Gyula polgárháborús tábornok “Magyarország egyik legelőkelőbb családjának” saijadéka, akinek megjelenésén meglátszott, hogy “arisztokrata”, akit hol “gróf Ferenzy”nek, hol“gróf Sebastiani”-nak tartottak. Washingtonnak kétségkívül voltak magyar katonái, az eddig ismertnél valamivel nagyobb számban, akiknek adataira talán valamikor rátalálnak a kutatók. Egyelőre meg kell elégednünk annak a ténynek tudatával, hogy a magyarságnak volt valami igen szerény része az amerikai szabadság és függetlenség kivívásában. \ AZ ESEMÉNYEK NYOMÁN... MŰVÉSZEK A SZORITÓBAN Az angol művészvilág egyetemesen és olyan töretlen szolidaritással foglal állást Valerij Panov s felesége, Galina, a leningrádi Kirov Ballet táncosai mellett, kérve a Szovjetunió illetékeseit, hogy legfőbb vágyuknak megfelelően engedjék végre távozni ezt a két nagyszerű, világszerte elismert művészt — amire eddig talán nem volt még példa. Panov tizennégy napig folytatta éhségsztrájkját, több, mint egy hétig Galina sem vett ételt magához és az éhségsztrájkkal akkor hagyott föl csak, amikor egészsége összeroppant, Panov azonban a végső leszámolásra határozta el magát, ha nem vándorolhat ki a Szovjetunióból, akkor nem akar élni. A londoni szovjet nagykövetség előtt közel két hete tartják megszakítás nélküli szolidaritás-tüntetésüket az angol művészek, egy csoportjuk mindig ott áll a zárt kapu előtt, magasra emelve a táblákat Panovék főlnagyitott fényképeivel. Két, három óránként váltják egymást, de a számonkérők csoportja mindig ott áll, esőben, napsütésben, világosban és sötétben, az épület előtt csak akkor üres a járda, amikor késő este a rendőrség bezárja a Kensington Palace Road, a nagykövetségek excluziv útvonalának vaskapuját. A legkiválóbb angol művészek is résztvesznek a sorozatos tüntetéseken, közöttük azok, akik egyébként féltve őrzik magánéletüket és közügyekben ritkán hallatják hangjukat, mint például Laurence Olivier és Paul Scofieled, az angol ballet büszkeségei: Ashton, Rambert, Dolin, Linden, az angol művészek szakszervezetének, az úgynevezett Equity-nek elnöke pedig a szervezet húszezer tagjának nevében táviratozott a Panov-házaspárnak, biztosítva őket minden angol művész rokonszenvéről és szilárd elhatározásáról, hogy nem adja fel a küzdelmet Valyerij és Galina Panov szabadságáért. “Minden művésznek legelemibbjoga” mondotta Olivier “hogy ott éljen s dolgozzék, ahol művészi tevékenysége számára a legnagyobb szabadságot reméli.” Az angol művészek szakszervezetének eltökélt szándéka, hogy nem hátrál meg, a következő lépésként megtiltja tagjai számára a Szovjetunióban való vendégszereplést és az Angliába látogató szovjet ballet- és színtársulatokkal való minden együttműködést. A Panov-házaspár úgy érzi kétségbeejtő helyzetében, hogy az egyetlen reménysugarat a művész-szolidaritásnak ez a világméretű megnyilvánulása jelenti. Az angol művészek ma már világosan értik és látják, hogy mit jelent e kevésbé szerencsés kartársaik számára lelki béklyókban élni. Ilyen egységes állásfoglalás akár csak néhány esztendővel ezelőtt is elképzel(Folyt. a 11. oldalon)
