Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-08-02 / 31. szám
18. oldal MÉCSEM HALUNK ÉHEN KANADÁBAN írta: SZÉKELY MOLNÁR IMRE Nem tudom, mi abban a politika, hogy már hetek óta hallom a rádióban — hogy az újságokról ne is beszéljek — ezt a rémísztgetést, hogy komoly bajok várnak ránk a közeljövőben. Ezzel a fenyegetéssel együtt járt az árak mesterséges emelkedése, és nem utolsósorban begyulladt polgárok valóságos rohama a supermarketekben, ahol tömött kocsikkal vásárolják az élelmiszert. Tehát akárki bármit is beszéljen, mégiscsak felbolydult világ ez a mai. Kiszámíthatatlan minden vonatkozásban, ami jónak látszik benne ma, holnapra egy ellenkező fordulattal rosszra változhat. Eddig abban a hiedelemben éltünk, hogy a földkerekség leggazdagabb országába sikerült kijutnunk, s bármi is történjen velünk — éhen nem fogunk meghalni. Lehetünk bár munka nélkül, foroghat körülöttünk a világ, a gazdasági élet két tartóoszlopa, Amerika és Kanada mégsem marad kenyér nélkül. Nem lesz gondunk élelemre és lakásra. S ha fedél van a fejünk felett, s az asszony naponta süthet-főzhet, semmi okunk kétségbeesni. Ennél többet igazán nem várhat az emigráns fogadott hazájától. S*4ke'.:r-Molnár Imr* Annál meglepőbb volt hát ez a nemrég kezdődött fenyegetés, amelynek az volt a végső konklúziója, hogy egyre kevesebb lesz az ennivalónk, s hogy ez nem hiábavaló beszéd, egyre-másra óvatosságra intő jeleket tapasztalhattunk. Nemrégiben még mind a két országban azért fizették a farmereket, hogy ne termeljenek annyi búzát, csínjával bánjanak a háztáji veteményekel is, mert elég abból kevesebb is, fölösleget pedig nincsen kinek eladni. A tároló raktárakba nem fér be még egy zsák gabonával sem több. Tavaly még annyi volt a szójabab a két országban, hogy fünek-fának kínálták eladásra, de nehéz volt felvevő piacot találni rá és Kanada is boldog volt, ha Amerika felvásárolta az olajat. Szemben a tavalyi gazdasági állapotokkal az idén nagyon megváltozott a helyzet. A farmert már nem fizetik azért, hogy ne termeljen, dolgozik is és olyan úr lett, hogy termékét az aratás előtt előre lekötik nála. Megtiltották a szójabab külföldi értékesítését. Rájöttek, ha sok is van belőle, de mégsem elég a belső fogyasztásra és ez a helyzet az olajjal is. A kanadai kormány rendeletet hozott, hogy Amerikának egyelőre nem lehet eladni több olajat. Miért kellett ezt csinálni, kérdezgetik a beavatatlanok —, de erre az a válasz, hogy a forgalomba kerülő új autók túl sok benzint fogyasztanak. A léghűtés és más egyéb új, modern berendezések valósággal falják a hajtóanyagot. Egy régi autó, ha ezelőtt tíz gallont fogyasztott bizonyos távolságra, ,a mostani új autónak a modern berendezéssek mellett 15—20 gallonra van szüksége. Hát nem pazarlás ez? Amerika zokon vette a kanadai kormánynak az olajra vonatkozó tiltó rendelkezését és úgy hírlik azzal fog válaszolni, hogy nem engedi át a határon azokat a primőr cikkeket, amelyeket California és Arizona termel. Ma már természetesnek vesszük, hogy a húsárak napról-napra emelkednek és vele a többi élelmiszerek árát is kezdik megemelni. A húspultokról majdnem teljesen eltűnt a borjúhús, igaz, néha még látni a szupermarketeken, de az ára igen magas. Legújabban hallottam, hogy a városon kívül, talán harminc mile-ra még olcsón lehet élelmiszereket vásárolni a farmerek szövetkezetében. Figyelmeztettek, hogy-jó korán, lehetőleg 8 órára legyek kinn, mert utána sáska módjára lepik el az üzletet a vásárlók. Vasárnap reggel jó korán futunk ki az autóval a kihaltnak tűnő utakon, meg is érkezünk 8 órára, de már sok autó áll a parkolóhelyen. Az első hullám már bent nyüzsög és olyan nagy forgalmat bonyolítanak le 10 óráig, hogy akármelyik szupermarket elfogadhatná egész napi bevételének. A kis vásárlókocsik teljesen megpakolva állnak a pénztárak előtt. A húsos pultoknál számokkal a kézben várakozunk a kiszolgálásra. Alig múlt el 8 óra— akkor nyitottak —, de már jó sokan megelőztek. Nekünk az 59-es szám jutott. Csigalassúsággal történik a kiszolgálás, mert mindenki olyan sokat akar vásárolni, mintha az éhség már dörömbölne Kanada kapuján. A sorban előttem levő házaspár a következőket vásárolta össze: 5 font csirkét (csak a combját és a mellét) — jó jel — súgom a feleségemnek — a csontos részekre még nem fanyalodtak rá az emberek, az még mindig a kutyáké. Aztán két BAHAMA FÜGGETLEN Amikor a Minerva nevű fregatt fölszedte horgonyát és a Bahama-szigetek "Új Sors”-szigetének kikötőjéből kifutott a nyílt tengerre, a parancsnoki hídon ott állt Charles, welszi herceg és tisztelgett — a búcsúzó köszöntés az új karaib nemzetnek szólt, amelynek újonnan elnyert függetlenségére először virradt a hajnal. Nassau árbócrúdján akkor már az angol zászló, a Union Jack helyett, a Bahama-szigetek arany-, fekete- s tengerkék-színeket hirdető lobogóját lengette a szél; a világ térképeiről eltűnt még egy piros folt, amely a Brit Birodalomhoz való tartozást jelképezte — a Bahamáknak mind a 29 szigete, 661 korálzátonya és 2.387 sziklája függetlenné vált az angol koronától. Jóllehet a Bahama-szigeteket Columbus fedezte fel, 1647 óta angol kézen volt, amikor az Eleutherian Kalandorok Szövetsége elnevezésű társaság megalakult a karaib tengeren lévő szigetcsoport gyarmatosítására. Viharos múltú szigetek ezek: az amerikai polgárháború éveiben az északiak blokádján áttörő déliek tengeri támaszpontjául szolgáltak — a hajdani konfederátok kései leszármazottai ma is ott élnek a Great Abacó nevű szigeten (számuk körülbelül hatezerre tehető) s nem meglepő módon ők azok, akik a függetlenséget minden lelkesedés nélkül fogadják. Kétszáz évvel ezelőtt az amerikai Délről az angol korona oltalma alá menekültek s jelszavuk az volt azóta is: Nagy Isten, Nagy Britannia és Nagy Abacó! — e háromért életüket és vérüket bármikor készséggel ajánlották. De nem volt szükség reá, harcot nem kellett vívniuk, ellenben e század húszas éveiben, amikor az Egyesült Államokban alkoholtilalom volt, CSEPELI SZABÓ BÉLA: Aratás Mint fiatal szántóvetőt gyakran meddő tájakra vitt a lelkesedés és a hit, de szép szándékkal és tiszta marékből hintettem, szórtam mindég a magot, az életet, s ezért, bár varjúhadként száll fejem felett sok tévedésem és szétvert reményem, íme, nyugodt vagyok, s derűsen állok életem nyarában, mert bár földemen bogáncs is akad, férfiéveim hullámzó mezőin, búzaillatú érett verseimben suhogó álmú ifjú nyár arat. font disznómájat vettek, 3 font sertést pörköltnek, 4 font karajt, egy kisebb sonkát, az angolok szeretett picnic ham-jét, 3 font frissen vágott birkahúst, stb. Na — mondom — ezeknek is nagy családjuk lehet. De tévedtem, mert kiderült, hogy csak ketten vannak. Mondták, hogy a gyerekek már kirepültek a fészekből. Emlékszem, mikor kijöttünk ide Kanadába a steak-fogyasztás uralta a vendéglőket. Hatalmas 1 font súlynál is több volt az a véres hús, aminek csak a belsejét vagdosták ki a vendégek, a nagyobbik fele ott maradt a tányéron a kutyáknak. Hogy ma mi a helyzet, azt nem tudom. Ha néha vendéglőbe megyek, látom, hogy bizony a steak súlya a felére csökkent, s a vendég már belakmározza az egészet, csak az üres tányért küldi vissza. Azt hiszem hasznos dolgot csinálok, ha az árakat is feltüntetem, mert ez bizonyság arra, hogy itt Torontóban még ma is lehet olcsón vásárolni. Legalábbis a benti nagy szupermarketekhez viszonyítva nagyon is olcsó, sok esetben majdnem a fele árért. Fontonként írom le az árakat: a fiatal marhamáj 89 cent, a sonka 59, a gyengébb steak 99 cent, ezt rib steak-nek is hívják, a csirke melle 69, a disznópörkölt pedig 39 cent. Hát érdemes volt ide kimenni. Másnak is ajánlom. tehát a prohibició idején — alkoholt desztilláltak és csempésztek Amerikába. Nagy vagyonok születtek akkor, annál is inkább, mert a Bahama-szigeteken az adózás komoly tényezőnek sohasem számított. 1842-ben mégegyszer a Bahama-szigetek felé fordult a világ tekintete, a múlt század egyik legvéresebb fölkelése tört ki, amelyet aztán a Carmeron-hegyivadászok odaexpediált serege vert le s a szigeteken ismét uralkodóvá vált a csend és a nyugalom. Az' utolsó két-három évtizedben Nassau jómódú turisták üdülőhelye lett, a karaib tengert járó sétahajók menetrendszerűen kikötöttek ott, amerikaiak számára egy darab Angliát jelentett, annak ellenére, hogy lassan-lassan csaknem tökéletesen elveszítette angol jellegét — a Royal Victória-szálló patrícius elegánciája megkopott, a szálló másodrendűvé fakult, helyét elfoglalta a vadonatúj, minden kényelmet kínáló Sheraton. A vendégek mind ritkábban érkeznek a londoni Knightsbridge-ről, vagy Brightonból, sokai inkább a floridai Coral Gables-ről, Long Islandról, vagy Palm Springsről. A birodalmi múltnak már úgyszólván semmi nyoma; nincs szobra Viktória-királynőnek, nincsenek nagy, történelmi eseményeket idéző emléktáblák, a régi angol klub, az East Hill termei elárvultak, az olvasószabában régesrég elszívódott szivarok megrekedt és megáporodott füstje. Chapman ezredes, a kormányzói palota lakója még ott tölt egy időt, amíg az új adminisztráció simán és zökkenésmentesen átveszi a Bahama-szigetek 180-ezer lakosa sorsának irányítását, aztán elköltözik ő is. A sziget mai miniszterelnöke Lynden Pindling, jogi diplomáját a londoni egyetemen szerezte, gyönyörűszép, 250-ezer dollárért épített palotában lakik és 13-ezer bahamai dollárért vásárolt Rolls Royce-on suhan a sziget útjain, de hogy meddig, azt senki sem tudja biztosan. Az oldalszárnyakban már várakoznak az új pártok, a Vanguard elnevezésű elsősorban, amelynek vezére "fekete ghettó”-nak nevezi a Bahama-szigeteket és pártpolitikai programja hemzseg a fekete párducok és a fekete muzulmánok marxista és maoista ideológiával fűszerezett szólamaitól. A Minerva alkalmasint még el sem tűnt a láthatáron, amikor a Bahamafj szigeteken megkezdődött a politikai pártok harca. Dehát a jövőbe senkisem lát. John Coaker, a Bahama-szigeteket a nyílt tenger felé jelző kilenc világítótorony hálózatának angol parancsnoka — átadta tisztségét és felelősségét az új bahamai Szállításügyi Minisztériumnak és visszatért Angliába. Kétszáz tengeri mérföldre onnan még egy angol világítótorony küldi jelzőfényét az Atlanti-óceán éjszakájába, míg egyszer annak a fénye is kilobban mindörökre. • London, 1973. július hó VÁNDOR PÉTER
