Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-07-26 / 30. szám
15. oldal MADARAIM Irta: SZABÓNÉ LÉVAY MARGIT A dalosmadarakon kívül a kékmadár és a kardinál a kedvencem. A kékmadár! Neki adatott meg csak, hogy a szivárványon. Isten Béke-ívén átrepülhessen. A pacsirta repül legmagasabban a légben; dalol, trillázik, mint tölcsér fúrja magát az ég magasába, de a szivárványon túl csak a kékmadár, a boldogságmadara repülhet. Talán afeletti bánatában^ szárnyal nyílsebesen alá a légből a rengő búza közé, a pacsirta, mivel nem repülhet át a szivárványon! S talán azért sírzokog a lomb sűrűjében a csalogány, mivel el van zárva előtte is a szivárvány feletti út! Mert dal csak a boldog szívből árad. — Noha a magyar sírva is vígad. Dalba fojtja a boldogtalanságát. Tehát a madár is tudja, hogy "meggyógyít a nóta hangja, könnyít az a szíveken...”! A boldogtalan szív boldogság utáni vágya a dal! Azért repülhet át a szivárványon a kékmadár, mivel ő a boldogtalan szívek vigasza. Hozza kedveltjei részére és a maga számára is a boldogságot, mely mint a szivárvány el-eltűnik. A kardinál a Fenség madara. De ne gondoljuk, hogy büszke a fenségére! Nem büszke. Oly közvetlen kedvességgel röpköd fáink gallyain, játszadozik a párjával, mely oly szerényen, mint az öltözete, reagál bíbortollazatú hímje játszi-kedvére. A kardinál nősténye korántsem oly remektollazatú, mint ő maga! Szürkésbarnásszínekben vegyes tollazatában csak halványan piroslanak a vékonyka toliszálak. A bóbitáskorona, a selymesfekete nyakcsokor csak a hím-kardinál ékessége; remek formájának uszálya is hosszabb és bővebb, mint a nőstényé. Öröm nézni őket! Meg nem moccannék, nehogy megriasszam örömet záporozó kedvtelésüket. De az impozáns szépségű Kardinál nem dalosmadár. Csak pittyegél... Pedig akiknek a nevét és öltözetét viseli, mily kiváló Orátorok! Elborongok felette... A tarkatollazatú madaraknak nem adatott énekhang! Mily kevélyen lépdel a páva! Bámulóinak szétterjeszti pompás színekben ragyogó tollazatú uszályát, de a hangja, ha megszólal, rekedt. Nem is szólal meg csak nagyritkán, nehogy elcsúfítsa hangjával koronás szépségét. Vagy a papagályt! Mily kirívó tar ka tollazata van, és rikácsol. Míg a pacsirta és a fülemüle egyszerű szürketollazatban mily remekül dalol, énekel... dicséri az Istent! Példa-adásul lenne, hogy mi, dalnokok és lantosok, akik énekekben dicsérjük a mindenek Urát, és dalokkal örvendeztetjük felebarátainkat, ne papgályként, se pávaként öltözködjünk!? A kanári az egyetlen énekesmadarunk, mely aranysárga tollazatot kapott a Teremtőtől szürke helyett, de a pacsirtával egyenragú hangot. Megfigyelésem, hogy a kékmadár mindig egyedül röpköd a fán; ide-oda száll, meg-megül egy-egy gallyon; fehérpehely gyűrűbe foglalt fekete szeme ragyog, mint a gyémánt; kékes csőrét meg-megtörli a gally nedvébe, amint kapaszkodik az ágba. Még a lába is kék, sötétkék. Mozdulatlanul gyönyörködök benne, míg nem hangtalanul tovaszáll. Neki sincs énekhangja. Hozzám, érzem, a szivárványtúli útjáról jön megpihenni, mert végtelen örömmel tölt el. És nem vagyok szomorú, mikor tovaszáll sem. De mindig egyedül jön. Vajon hol hagyja a párját? Miért jön egyedül? Talán mert látja, hogy egyedül éldegélek, s hogy ne fájjon látni őt a párjával? Édes kékmadaram! Nem fájdalmat okoz nekem a mások boldogsága, hanem örömet. Gyere hát, legalább csak egyszer a pároddal, hadd lássalak együtt vele. Bizonyára valóban a szivárványon-túli útjáról jövet repül hozzám, azért jön egyedül! Igen, azért. A szivárványt csak a hím repülheti át. Csak ő hozhatja a boldogságot nekünk, nőknek. Mert ki adja a boldogságot a női-szívnek? A férfi. Mi teszi boldoggá a nőiszívet? A férfi-szív boldogsága: a női-szív Hímje. Gyere hát kék-kedvencem mentői gyakrabban s árasszd el magányomat szivárvány-túli boldogsággal. Tudod te, hogy valamikor, régen, kettesben hallgattuk kedvenc madaraink dalait... rigóink fütytyeit... és kettesben örvendeztünk a te jöttödnek is. Kettesben! A költő, és pintyőkéje. KRÚDY GYULA: PÁSZTORÓRA A tizenkilencedik század végén a szállodákat kereskedőknek és szerelmeseknek építették. Pesten számos szálloda volt, ahol szerelmes párokon kívül alig fordult meg más. Valami titkos jelük volt az ilyen fogadóknak vagy mellékutcában való fekvésük figyelmeztette a szerelmeseket, hogy itt jó búvóhelyre találnak? Vagy talán az aranysapkás portás vörös bajúsza, dévaj magaviseleté, hamiskodó szemhunyorítása biztatta fel a titkos szerelmeseket, hogy a szállodában fészket rakjanak? Egyik sem. Az örök emberi ösztön segítette meg a titkolózó párokat keresésükben, hogy például a nyílt Duna-partra, a budai korzóra, egy igen tisztességes külsejű és még tiszteségesebb tulajdonos birtokában levő szállodába eltaláltak és ott szobát nyitottak, mint valami vidékről érkezett házaspár. Honnan volt ehhez bátorságuk a szerelmeseknek, akik még előbb a falevél rezzenésétől, a mellékutcán szemközt jövő öregasszonytól, az ablakban bajúszát pedrő kandúr macskától is féltek? Remegtek az elárultatástól, a meglepetéstől, a botránytól, mert hiszen szerelmüknek gyönyöre éppen annak titokzatosságában rejlett. Milyen hőfokot kellett mutatni a szerelmi hőmérőnek, amíg megjött a bátorság ahhoz, hogy Pipogyi odalépjen a feketekabátos, vendégei névsorán merengő, szemüveges portáshoz e szóval: “Szobát kérek.” Amíg a hölgy a háttérben olyan bámulattal szemlélte Pipogyi pirosságát, mintha az a hétfejű sárkány barlangjába lépett volna. Csodálatos, hogy mindig volt üres szoba, amely Pipogyit és nejét várta, mert hiszen a hölgy természetesen törvényes felesége lett Pipogyinak, miután a szállodaportásnál jelentkezett. Csodálatos’, hogy Pipogyi milyen önérzetesen töltötte ki a bejelentőlapot és nem érzett lelkiismeretfurdalást a hazugságokért, amelyekkel a maga és hölgye részéről a tekintetes bejelentőhivatalt félrevezetni akarja. A legtiszteségesebb emberek se félnek a hazugság következményeitől, mikor 'egy-egy ilyen szálloda előcsarnokában legjobb barátjuk nevét írják be a vendégkönyvbe, miután éppen az jutott eszükbe. Pipogyi mindig Bátori Gábornak írjfi magát, pedig a fehérneműjében levő moongramról is kiderülne hazugsága. Szerencsére a nőknek semmi közük se volt a bejelentő cédulához, mert néha tán kiderült volna, hogy hadilábon állnak a helyírás szabályaival. Másrészt csak a rendőrség lehet oly tapintatlan, hogy élete "legválságosabb” és "legizgalmasabb” pillanatait átélő nőnek életkorát kérdezné. Mert minden nő, aki az ilyen szálloda előcsarnokában várakozik, magában azt hiszi, hogy sohasem éli át a kétségbeejtően hosszú pillanatokat. De azok mégis elmúlnak Pipogyi önérzetes fellépése révén, már csenget is a portás a szobafőnöknek, egy feketére festett bajszú, idősebb szmokingos úrnak, aki mindig veresre van beretválva, mindig rekedt a hangja és olyan barátságosan üdvözli az ifjú párt, mintha régen ismerné. A szobafőnök a földszintes folyosó szőnyegén kalauzolja a vendégeket. Nem kell félni, nincs 13-as számú szoba a szállodában. Van ellenben két tízes és két hetes számú is, mert ezeket szeretik a vendégeik. De odáig a folyosón láthatták az ajtó elé rakott cipőket, a széttaposott férfibakancsokat, amelyek talán a Mont Blancot mászták meg, amíg idáig jutottak; a hegyes sarkú női cipőket, köztük egy-egy nagymamás, magasszárú, eugos éberlaszting cipőt, hogy az ember önkéntelenül elgondolkozik az aranylakodalmas házaspáron, aki a lezárt ajtó mögött lehet ... De mégis inkább a fiatalos, könnyelmű, kalandos, elszánt, hegyes orrú női cipők vannak itt divatban, mintha a cipők maguk se csodálkoznának azon, hogy a szálloda-folyosóra jutottak, mert ez volt a sorsuk. A férficipők a női cipőknek még mindig udvarolni látszanak, mint akkor, midőn az asztal alatt elször megismerkedtek egymással. Ráborul a női cipőcske a férfibakancsra, mintha úrnőjét példázná, aki ugyanígy borul a férfivállra odabent a 10-esben. Mennyi mondanivalójuk lehetne ezeknek a szállodai szobák elé rakott cipőknek, ha beszélni tudnának! Talán még Tisza Kálmán politikájáról is volna mondnaivalójuk, aminthogy a tizenkilencedik század végén az emberek, nők és férfiak mindenütt, tehát a szállodában is politizálnak! A folyosón bágyadt, fülledt szagok terjengenek, mint olyan helyen, ahol sok ember alszik és átadja magát a szabadon való lélegzésnek, terpeszkedésnek, gondtalanságnak. Mindjárt ilyen helyzetbe kerül Pipogyi és neje is, csak még pár lépést kell tenni a 12-esig, amely szoba a főnök rendelkezése folytán a házaspárra várakozik. Lehet, hogy vannak szebb szobák is a világon a tizenkettesnél, de a földkerekség egyetlen szobája se látszhatna e percben kívánatosabbnak, mint a tizenkettes, miután az ajtó bezárult a szobafőnök megett. Pipogyi kétszer is megfordítja a kulcsot az esetleges meglepetések elől, a hölgy pedig fáradtan, mintha ezer mérföldről jött volna, leroskad a piros bársonyszékbe, amely már annyi fáradt nőt pihentetett keblén. Fátyola, kesztyűje, napernyője még helyén van a hölgynek. A cipőit még beljebb húzná a szék alá, miután Pipogyi régi gavallér módjára letérdepel a hölgy elé és a legfontosabbnak azt véli, hogy elsősorban lábtyűitől szabadítsa meg — Isten tudná, miért teszik ezt a férfiak, midőn a szállodában megérkeznek, nyomban nejük cipőjére vetik magukat. Talán így gondolják megakadályozni, hogy a gyönyörű álomkép elillanhasson? Vagy talán anyjuktól, nagybátyjuktól, barátjuktól hallották az utasítást, hogy a szállodában az legyen az első teendőjük, mikor már senki sem látja őket, hogy térdrevessék magukat a hölgy előtt, erre pedig a legjobb alkalom a cipő lehúzása? Nem csoda, hogy a legtöbb nő zavarba jön, amikor egy odáig csak tisztelni tanult uraság, egy komoly férfi a cipője lehúzására vállalkozik, holott ezt nem tette volna fel róla! * Köszönöm szépen, nem szorít a cipőm! — mondja a legtöbb nő, mire Pipogyi azt kérdezi: vajon szerencsétlenné akarja őt tenni vonakodásával? A hölgy néha megismétli, miszerint nem látja be annak szükségességét, hogy Pipogyi résztvegyen cipője levonásában, mert hiszen ezt mindig maga szokta cselekedni, de legtöbbször már elfogja a parázs a hölgyet, amely az ilyen csendes szobában, ahová csak messziről hallatszik a dunai gőzhajó kürtölése, négyszemközt és félhomályban meglepi a nőket. Enged Pipogyinc is az esdeklő szavaknak, amelyek a szőnyegen térdeplő Pipogyi ajkáról hangzanak, kinyújtja a jobb lábát, persze, oly félénken, mintha tűzbe dugná és imádságot sóhajtva magában, beleegyezik, hogy Pipogyi a cipőzsinórral bíbelődni kezdjen. De még egyetlen férfi sem akadt a szálloda fennállása óta, aki a cipőzsinór kifűzésével való feladványt megelégedésre végrehajtotta volna. Pipogyi lesz Bátoriból, amikor egy befűzött női cipővel szemben találja magát. Kivéve, ha maga is suszter az illető. Rövid idő múltán tehát Pipogyiné is kénytelen volt így szólni Pipogyihoz: — Barátja az erénynek, magát sem alkalmaznám szobaleánynak. SZABÓIN R L.ÉVAY MARGIT