Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)

1973-07-26 / 30. szám

16. oldal ARATÁSI RIPORT PETER-PAL RÁBAPATONA, 1973, Ju­lius hó . . . Érett kalászból fonják Pé­­ter-Pál koszorú j-át az első aratási nap reggelén a gaz­da tiszteletére. A gazda ma a falu, és a koszorú is más, mint régen volt. Nem olyan színes. Nincs benne búzavi­rág, pipacs és konkoly. Csak tiszta kalász. — Azért nekünk igy is tet­szik — mondja a nagy arany­mező felett Bognár Jenő, 62 éves szövetkezeti gazda. — Olyan színe van, mint a ke­nyérnek. őszes' bajusz, világoskék szem, hatalmas termet. Rá­­bapatonán valaha ő volt a legrangosabb első kaszás, le­gendák szólnak erejéről, legé­­nyes virtusairól. Már tizen­hat éves korában 260 hold gabonát levágott, s mig a kombájn meg nem jelent a búzamezőkön, minden nyá­ron megsuhintotta mesterien kikalapált, kifent kaszáját.-—Virtus ? — hunyorit rám és legyint. — Semmit se csináltam én virtusból, ké­rem. Aki próbálta, tudja, hogy jókedvében senki sem vágja a rendet hat héten át szakadatlan, hanem azért vágja, azért adja bele mindem erejét, tudását, hogy mielőbb végezzen, hogy mielőbb a kamrában tudja a család ke­nyerét. Ez olyan virtus, mint a pipaccsal, búzavirággal szé­pen felcicomázott aratási ko­szorú. Mindenki tudja, hogy az a gabonatábla, ami tele van pipaccsal, búzavirággá', konkollyal, keveset fizet . . . Régen egy-egy hold jó föld. ha a legtöjbbet adta a pato­­nai határban, 12 mázsa búzát adott, de annak már nagyon örülhetett a gazda. Tavaly búzából átlag 22 mázsa ter­mett itt holdanként, de volt olyan tábla, amelyikben hold­ja megadta a 28 mázsát is. Szóval, lehet, hogy szebbek voltak azok a régi koszorúk, de a mostaniakban több örö­münk telik. így vagyunk a virtussal is ... Jó volt arról beszélni téli estéken, hogy ki milyen legény a tarlón. De kérem, van-e olyan bolond, aki megszakítja magát, ha a muszáj nem kényszeríti, ha­nem az igyekezetén, a mun­kabírásán múlik, hogy hány­szor süthet az asszony télen kenyeret?! Volt erőm, gya­korlatom, hát hajtottam, hogy mielőbb végezzek, hogy legyen időm még cséplőbau­­dába is beállni. Amikor meg­nősültem, volt egy kaszám, egy ásóm, egy kapám és egy fejszém. Ez volt az egész va-KOSZORÚJA RÁBAPATONÁN gyónóm. Hát hogyne hajtot­tam volna . . . Péter-Pál napja régen az év egyik legmozgalmasabb nap­ja volt falun. Mindenki ké­szült valahová. — Kaszálni, markot szedni, kötelet csa­varni, kévét kötni; ide a pa­­tonai határba, vagy a szom­szédos uradalmakba. A falu lakóinak 75 százaléka más ember földjén aratott. És Pé­­ter-Pál vibráló nyugtalansá gát, zsivaját hathetes mély­séges csönd követte. Mintha kihalt volna a falu. A férfiak elmentek kaszálni. A legé­nyek kévét kötni. A lányok markot szedni. A gyerekek kötelet teríteni, ebédet, vizet hordani. Ma a 2700 lakos közül hat­­vanan aratnak, de ők sem valamennyien a határban. Aki most a gépműhelyben ügyeletes, vagy a szalmabá­lákat rakja kazalba, az is “arat”. Egyébként 1800 hold­ról kell betakarítanunk a termést, ehhez 9 kombájnja, 4 rendvágója és 5 bálázógépe van a szövetkezetnek. A ga­bonát hat teherautó és 8 von­tató szállítja egyenesen a Ga­bonafeldolgozó és Felvásárló Vállalat, illetve a téesz mag­táraiba, színeibe. — Két héten belül végzünk, ha az időjárás is úgy akarja — mondja Gyurits János el­nök. A kombájnosok egyenesei! a szerelőműhelyből indultak a szabad ég alá, miután min­den gépet szétszedtek, meg­vizsgáltak, kijavítottak. Bár­ján Károly mühelyfőnök a bevetés előtt méltán jelentet­te a “főparancsnokságnak”, hogy a gépek a lehető legjobb karban vannak, a kombájno­­sokkal pedig — ahogy mon­dani szokták —, madarat le­hetne fogatni, olyan jóked­­vüek. Különösen a segédveze­tők, akik mind fiatalok — ti­zenévesek —, s alig várják, hogy az “öregek” átadják egy kicsit a kormányt. — Igen. Csak az idő legyen jó — mondja a kombájnos, Karácsony István is, akinek körülbelül olyan nagy a be­csülete, mint régen egy első kaszásnak volt. Tavaly 53 va­gon gabonát takarított be itt-Felfigyeltek-e rá, hogy a műemlékek között egyre meg­becsültebbek a szélmalmok ? Mert egyre kevesebb van be lölük. Kiskunfélegyháza nagy kiterjedésű tanyavilágában a múlt század végén 45 szélma­lom működöt, 1962 tavaszán mentették meg az utókor számára az utolsót, a Pajkos­féle malmot. Szétszedték és tetőtől talpig berámolták a félegyházi Kiskun Muzeum udvarára, ott állították fel újból. > A sok száz darabra szétbontott, szuette faanya­got megfelelő tartósítás utá * rakták össze. Az ácsmunkát az egykori szélmalom - javító dinasztia utolsó tagja, a hatvanéves Mogyoró Sándor végezte, az építést a malom egykori tu­lajdonosa, Pajkos István irá­nyította. A száz esztendős szélmalom azóta a muzeum ritka látványossága. 1965 márciusában a kis­kunhalasi Thorma János Mu­zeum szakemberei az utolsó halasi szélmalom ósdi őrlő­szerkezetét mentették meg a pusztulástól. Egy-két eszten­deje pedig a tragikus várat­lansággal összeroskadt do­rozsmai szélmalom sorsán ke­hon és “idegenben” összesen a rábapatonai téesz 5 falunak segített aratni, keresett csak nem 10,000 forintot. 37 éves, sovány, barna arcú ember, nem hasonlít Bognár Jenő­höz, aki 62 évesen is erősebb, vállasabb nála. — Tudsz kaszálni? — kér­dezem. — Tudok — mosolyog —, bár nem lehet dicsekedni ve­le. Bognár Jenő bácsi szóba sem állna velem többé, ha meglátná, hogyan kaszálok. A segédvezetője tizennégy éves, ifjú Karácsony István. Szapudi András sergett a közvélemény. Ismét helyreállították és azóta újra értelme van a nótának: “Fuj­hat a szél, forog már a do­rozsmai szélmalom . . .“ A minap olvasom, hogy a hosszú ideje nem használt, a múlt század első felében épült karcagi szélmalom hely­reállítására is tervet készíte­nek az Országos Műemléki Felügyelőségnél. Eszembe jut erről egy anek­dota izü história. Névnapi vendégeskedés volt a karcagi molnárnál és a dinom-dánom közepette valakinek eszébe jutott: — Mit gondoltok, akad-e ember, aki a forgó szélmalom vitorlájába kapaszkodva kö­rülfordul vele? — Képtelenség — morgott a molnár —, nincs olyan em­ber! ~' -i i unk, hogy van! Itt ül melletted — vágott a szavába egy vendég, bizonyos Papp Sándor. — Megteszem, de csak a fél bajuszodért. Egy hónapig csak fél bajusszal jársz. Ke­zet rá! — Nem bánom, állom! ment bele a molnár. Kivonult a társaság, a ma-ÓHAZAI SZÍNFOLTOK: SZÉLMALMOK HAZALÁTOGATÓK az óS.kÍVete,i ° Vakbelé*’ é" rendkehozatom a fogaimat,o gyerek meg addig nézi A RÉGI BUDAPEST: Korhelyek hétfője A láncon himbálódzó kék­golyó volt hajdanán egész Európában és Pest—Budán is a sermérők cégére. Eredetileg a golyó pénzes zacskó volt, mint a földesúri jog jelképe, ahogy azt egykoron az óbudai Zichy uradalom serfőzőházá­nak kimérőhelyén is használ­ták. Később golyóvá, mégpe­dig kékszinü golyóvá válto­zott, amely a vasárnapi mula­tozás után ellankadt pest— budai mesterlegényeket a Kékgolyóhoz cégérezett kur­takocsmába irányította, ahol csendes sörözés mellett pihen­ték ki magukat, együtt folt­­vén el a “Heverd el napját”, vagyis a korhelyek hétfőjét, a “Blau Montagot.” Később, a mesterlegények szaporodásával gyarapodtak a kék előnevü, de már más utónevü kocsmák. Ilyenek: Kék Fiaskó, Kék kakas és a sokáig hírhedt mulatóhellyé előlépett Blaue Katz. Uralkodott tehát a kék szin a cégéreken, pedig valójában annak semmi köze a korhe­lyek hétfődének milyenségi meghatározásához. Eredeti­leg “blowe IMontag” volt, ami bolondos hétfőt jelentett. De ezt dédapáink nem tudták: te­hát minden korhelvhétfős kocsma kék lett. Budán, a Krisztinavárosban még ma is ennek emlékét őrzi a Kékgo­lyó utca. lom vitorlája szépen forgott a jószagu tavaszi szélben. Papp Sándor belecsim­­paszkodott egy vitorlába, perdült egyet, s már békén földet is ért. Volt nagy éljen­zés. Azonnal továbbvonultak a borbélyhoz, levágatták a molnár fél bajuszát. Tóth István Hódmezővásárhely iparosodik HÓDMEZŐVÁSÁRHEÖUY. — Hódmezővásárhely a Dél- Aljföld egyik legiparosodot­­tabb helységévé alakult. A Városi Bizottságának leg­utóbbi értékelése szerint he­lyileg újabb ipari létesítmé­nyekkel, illetve a munkahe­lyek szaporításával már nem is lehet az ipari termelést to­vább fejleszteni. Az alig tö^b mint 50,000-es lélekszámú vá­ros lakóinak ugyanis már csaknem felét foglalkoztak ják. Közülük mintegy 15,000- en a különféle ipari üzemed­ben dolgoznak, és évente két tő és negyedmilliárd forint termelési értéket állítanak elő. Termékeiket a világ 88 országába exportálják.

Next

/
Thumbnails
Contents