Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-07-05 / 27. szám
8. oldal A VOLT HADIFOGOLY TRAGÉDIÁJA Irta: ACZÉL BENŐ Pár héttel ezelőtt öngyilkos lett egy volt hadifogoly, aki nemrég szabadult ki Vietnamból, hol vagy hét évet töltött. A lapok nem Írták meg világosan, mi volt öngyilkosságának igazi oka; de aligha lehet kétséges, hogy azért ölte meg magát, mert semmit sem talált úgy odahaza, mint elképzelte. Még csak azt se lehet biztosnak mondani, hogy a felesége elhagyta, holott a hazatérők mérhetetlen csalódásának rendszerint ez a főoka. Hét év túlságosan hosszú idő ahhoz, hogy egy fiatal nő hajlandó legyen egyedül élni. Ez az élet törvénye. Hét év alatt nemcsak a nők változnak meg, hanem úgyszólván minden. A volt hadifoglyot ünnepelték és ezek után azt várta, hogy minden úgy lesz, ahogy hét évig álmodozott róla. De semmi sem lett úgy. Ismétlem, nem tudom, hogy ebben az öngyilkossági esetben a női hűtlenség is szerepelt-e, de egyáltalában nem volnék meglepve, ha a főokok egyike ez lett volna. Hivatkozhatom a leghíresebb magyar példára: Petőfi hires versére, amelyben feleségétől azt követelte, hogy hü maradjon hozzá. A követelés gyermekes volt. A feleség, (a feleségek felesége, Szendrey Julia,) fiatal nő volt és nem maradhatott meg haláláig a nemzet özvegyének. A vers, amelyben örök hűséget követeltek tőle, szép vers volt: a magyar iskola könyvekben hosszú ideig úgy emlegették, mint a két legszebb magyar vers egyikét. (A másik a ‘‘Tetemrehivás” volt.) Akkoriban még hittek abban, hogy NYÍLT szemmel . . . "FEL ÖNMAGUNKKAL!” Bizonyára sokan eltűnődtek a három chicagói ménök kísérletéről szóló híradáson. Kiverekedték a közlekedési hatóságnál, hogy a város egyik ötvenezer lakosú negyedében, egy hétre, minden jelzőtáblát tüntessenek el (takarjanak le). Az akciót mint olvasható — egyetlen éjszakán hajtották végre, előtte újságokban hívták fel a figyelmet arra, hogy vasárnap reggel hattól minden közlekedési rendszabály érvényét veszti a megjelölt városrészben. És vasárnap reggeltől figyelni kezdték a hatást. Vajon az ököljog érvénye kezdődik-e vagy csak a káoszé? Nem akarom szaporítani a szót, a híradás szerint olyasmi kezdődött, amire nemhogy a hatóság, még a három közlekedési mérnök se számított. Kiderült, hogy jelzőtáblák nélkül gyorsabb is, biztonságosabb is a közlekedés. Mert mindenki jobban vigyázott magára-másokra, mint korábban. A híradáson én is eltűnődtem. És nem volt nehéz eljutnom a tanulságig, amely jelszóként igy hangozhatna: ‘‘Le a jelzőtáblákkal! Közlekedjünk — sőt: éljünk — kötelező rendszabályok nélkül!” Csakhogy. Nem a jelzőtáblákon és nem a jogszabályokon van a helyzet kulcsa. (Az persze nem jó, ha túlságosan sok van belőlük. A chicagói mérnökök szerint a táblák fele fölösleges. A helyzet kulcsa bennünk van: közlekedőkben, állampolgárokban. Abban, hogy képesek vagyunk-e szabályosan — a rend és szabadság dialektikája szerint — közlekedni, sőt élni? A chicogói autósok, úgy látszik, képesek voltak, mozgásuknak rendje volt, mintha táblák irányították volna őket. A chicagói kísérletnek tehát nem az a valódi tanulsága, hogy le a szabályokkal. Hanem az, hogy: “Fel, önmagunkkal!” Fel odáig, hogy a szabályok már bensőnkből vezéreljenek. Faragó Vilmos a verseket is rangsorozni lehet. De “A Nyugat” megjelenése idején, talán már az első számban, egy nagyratartott magyar újságíró, Szász Zoltán, megírta, hogy a hires Petőfi versnek csak az első szakasza gyönyörű, a többi — enyhén szólva — ifjúi csacsiság. Minden embernek csak egy élete van, akár nő, akár férfi és ha céltalanul feláldozna, ostoba. Mi haszna élvezete lehet abból, egy fiatal nőnek, ha “a nemzet özvegye” marad? Mint férje, a nagy költő, hires versében megmondta, “Elhull a virág, eliramlik az élet . . .” — és utána mi marad néki? Saját háborús tapasztalataim is ugyanezt igazolják. Mint sokszor megírtam, én csak tizenöt hónapot töltöttem szerb hadifogságban, de a legtöbb fiatal nőnek ez is túlsók volt. Fogolytársaim között volt egy templomfestő, akit szerettünk, főként azért, mert főzni tudott és ezért nagyon összebarátkoztunk vele. Ez sokat mesélt nekünk magánéletéről és házaséletéről is és többek közt — mert rendkívül szemérmes ember volt, — azt is mondotta, hogy “mi a feleségemmel együtt, a házassági szerelmet “quasi disznóságnak” tekintettük. Azután egy nap vándorlásaink közben “a mester” (igy neveztük) lefeküdt az utszélén és ottmaradt. Ma sem tudom, mitől halt meg: betegségtől-e, vagy kimerültségtől — mindkettő elég ok volt a halálra. (Hozzá kell tenni, hogy néha napokig nem kaptunk enni, mert a szerbeknek maguknak sem volt mit.) Természetesen, kiszabadulásunk után, (mikor Mackensen legázolta a kis Szerbiát) Budapesten azonnal felkerestem a mester feleségét, hogy közöljem vele a tragikus hirt. Megkönnyebbülve sóhajtott fel. Mint megfigyeltem, terhességének legalább hetedig hónapjában lehetett. Szóval, a nő nem tekintette “quasi disznóságnak” a szerelmet és halálosan rettegett attól, hogy 15 hónap óta hadifogságban élő férje kiszabadul. Bizonyára derék asszony volt, akinek eszébe sem jutott, hogy férje halálát kívánja. De halála mégis egy félelmes probléma megoldása volt. Volt egy másik személyes élményem is, hasonló tanulsággal. Egy nap Budapesten jártam, szabadságon és a villamosban, a szorongásban bőrkamásnim csatja beleakadt egy fiatal nő szoknyájába és végig hasította. Természetesen, azonnal odamentem hozzá és felajánlottam neki a pénzbeli kárpótlást, de nem akarta elfogadni. A nő leszállt a villamosról és én utána: tovább erősködtem, hogy csak fogadja el a pénzt. Miközben mellette mentem, egész utón panaszkodott, főként azért, mert a férjének az orosz fronton a lövészárokban remek dolga van, de őt ott hagyta egyedül, küzdeni a drága kenyérért. A férfiak, — mondotta — főként azért mennek háborúba, hogy megszabaduljanak a feleségüktől. De ő megunta férfi nélkül élni: és pénz ugyan nem kell neki, de ha már igy történt, barátsággal kárpótolhatom . . . Már most könnyű volna azt mondani: Hja Ilyenlek a nők, de ez nem vo&ia igazságos. Mert nemcsak a nők ilyenek, hanem a férfiak is: légüres térben nem lehet sokáig élni. Az életet EMLÉKEZÉS VIHARBAN íjakként csattognak a iák gyökig hajoltan és levélözönt lőnek a magasba a szépség és a múlás álmai zsinatolnak és ünnepelnek bolyongok lélekkeresőn a láthatatlan szekerek között madárhangon kiált fel a magány be jó is volt egykor veled veled sóvárogva vergődve vándorolni. Grandpierre K. Endre ACZÉL BENŐ tartalommal kell megtölteni, olyannal, amilyen éppen van. És senkinek sincs joga azt várni, hogy az élet egy helyben topogjon, hét évig. Természetesen, ezalatt minden megváltozik, gyakran még a nyelv is és a hazatérő hadifogoly nem is érti, mit beszélnek hozzá. A politika is megváltozott, a gazdasági helyzetről nem is szólva. A régi állást már betöltötték és hogy lesz-e uj, még nem lőhet tudni. A hazatérő nem ismeri ki magát a zűrzavarban; a régi barátok már nincsenek meg és akik megvannak, zavartan fordítják el a fejüket. Őszintén szólva én csak azt csodálom, hogy a hazatérő és ünnepelt hadifoglyok közül tudtommal még csak egy követett el öngyilkosságot. A hazatért vietnami hadifoglyok elhelyezkedése a társadalomban nem megy olyan könnyen, mint ahogyan visszatérésük első napjaiban látszott. A diadalmenetek, az üdvözlő beszédek, a diszebédek után a fogságból nem a legjobb állapotban visszatért katonák rádöbbentek a valóságra: közönnyel és sok esetben ellenséges magatartással találták magukat szemben környezetükben, a maguk kis világában. Az álmok, amelyeket a börtönnél csak valamivel jobb és sok esetben rosszabb fogolytáborokban álmodtak jövőjükről, ha egyszer hazakerülnek, hamarosan szétfoszlottak. Pedig ezek a hősök több figyelmet érdemelnek nemcsak közéleti vezetőinktől, hanem polgárságtól általában. Nem az ő hibájuk, hogy a háborút nem nyertük meg, ők több áldozatot hoztak, mint a hősi halottakon kívül, bárki. Egész életükre ki fog hatni a szenvedés és megpróbáltatás, amin keresztül mentek. A hazatértek közül kettő már öngyilkos lett, miután nem találtak más kiutat a nyomasztó lelki problémáikból. — Nincs annyi pénz a világon, amennyi kárpótolhatná ezeket az embereket az elvesztett és elszenvedett évekért, de mindent el kell követni, hogy újra hasznos, megbecsült tagjai legyenek társadalmunknak és ha egyáltalában lehetséges, elfeledhessék a múltat. ☆ ☆ ☆ Egyetértünk a konzervatív New York Daily News álláspontjával, hogy előbb-utóbb Nixon elnöknek személyesen kell válaszolni azokra a vádakra, amelyek a szenátusi bizottság előtt a Watergate-üggyel kapcsolatban elhangzottak. A vádak szerint az elnök és legközelebbi munkatársai alkotmányellenes tevékenységei nemcsak a szólás- és sajtószabadságot veszélyeztették, de az egész demokratikus rendszer fennmaradását. Nixon elnök válasszal tartozik nemcsak azoknak, akik múlt novemberben rászavaztak, hanem az egész nemzetnek. ☆ ☆ ☆ Egyetértünk Agnew alelnökkel abban, hogy a Brezhnev-Nixon találkozás sikere nem jelenti azt, hogy most már leépíthetjük honvédelmünket. Nukleáris fölényünket nem adhatjuk fel, mert ez a világbéke egyik biztosítéka. ☆ ☆ ☆ A kongresszus és a közvélemény nyomásának engedve Nixon elnök augusztus '15-én leállítja Cambodia bombázását. Az elnök és a kongreszszusi vezetők közötti egyezmény alapján augusztus 15-e után csak a szenátus és a ház beleegyezésével avatkozhatunk katonailag bármelyik távolkeleti állam belügyébe. Ezzel az egyezménnyel Nixon elnök és a kongresszus minden idők egyik legfájóbb és nemzeti meghasonlást előidéző kérdésére tettek zárpontot. A vietnami háború két táborra osztotta és fantasztikus költségekbe vitte az országot, melynek következményei hozzájárultak a dollár értékének leromlásához, az általános áremelkedéshez és a sokak által bejósolt gazdasági válsághoz,
