Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-12-27 / 52. szám
12. oldal Megnyugtató megoldás ... Irta: VÁRKONYI ANDOR Az ujságoik első oldalain kiáltó címek: “Az energia-válság egyre sulyosabbbá válik! . . “Gazolin-adagolás a láthatáron! ...” A televíziók és rádióik hírrovataiban: “A gáz- és elektromos áramszolgáltatást csökkenteni kell! . . . ” “Az energia-válság mélyülése nagy áresést okozott a new-yor. ki értéktőzsdén! . , .” stb., stb.! Csoda-e hát, ha ilyen körülmények között megfájdult a fejem és miután bevettem két tabletta aszpirint, úgy döntöttem,: korán lefekszem és az álom feneketlen sötétségbe menekülök (az utóbbi időkben nem álmodom semmit) a nyomasztó problémák elől. Ezúttal azonban nem igy történt. Éjfél körül ugyanis arra riadtam fel, hogy ágyam az utca közepén lebeg, vagy 50 lábnyi magasságban az úttest fölött. Ijedtemben megkapaszkodtam a matracban, mire az ágy szép siklórepüléssel leszállt a földre. Nyomban kiugrottam a takaró alól, csöppet sem csodálkozva azont hogy tetőtőltalpig fel voltam öltözve. Az ágy ekkor újra a levegőbe emelkedett és néhány perc múlva eltűnt a szemem elől. Az utca, amelynek gyalogjáróján álltam, néptelen volt, de szerencsére nem' volt sötét, mert noha a lámpákat már eloltották, a Hold ragyogó fénnyel árasztotta el a néma házakat. Fogalmam sem volt arról, hogy hol, melyik városban vagy faluban vagyok —, a levegő sós illata azonban arra a következtetésre indított, hogy valamilyen tenger közelében lehetek. Hála egy felém közeledő kerékpárosnak, nem kellett sokáig törni a fejemet ezen a kérdésen. A bicikliző fiatalember ugyanis — kérdésemre — megmondta, hogy New York egyik elővárosában vagyok, nem messze a kikötőtől. — Köszönöm a felvilágosítást — mondtam a szolgálatkész ifjúnak. — De volna egy kérdésem: milyen nap van ma? — Szerda. — Hányadika? — Huszonkilencedike. — Milyen hónap? Az ifjú megütközve nézett rám. “November — mondta kis habozás után. — Milyen év? Most már bizonyos volt abban, hogy őrülttel áll szemben, de mivel nem látott nálam támadó szándékot, egy esetleges, izgalmasnak ígérkező kaland reményében ezt is kibökte: — 1976. — Hm ... — csóváltam a fejemet —, de hiszen akkor . . . mondja kérem —, hogy állnak az energia dolgában? Én ugyanis idegen vagyok itt, de azt tudom, hogy három évvel ezelőtt energiaválság tört ki az országban és , , , __ Hol van az már! — vágott közbe informátorom. — Az energia-válságot a Nixon-kormány megnyugtatóan megoldotta! Ma már nyoma sincs a krízisnek. A dolgOk szépen rendbejöttek és mindenki gond nélkül él. Van már szállása? — Nincs, de ... de nem is akarok itt maradni. Szeretnék eljutni Baltimore-ba, egy ott lakó barátomhoz. — Akkor legjobb, ha hajón meg. Szívesen elkísérem magát a kikötőbe. Üljön ide, a kerékpár vázára ;k icsit rázós az ut, de mindössze egy negyedórás utat kell megtennünk. Óhajtja, hogy elvigyem? — Igen, feltétlenül. Nagyon köszönöm a segítségét. Egy negyedóra múlva valóban meg is érkeztünk a kikötőbe. A móló mellett háromárbócos vitorlás állt. Kiderült, ez a hajó megy Baltimoreba. Megváltottam a jegyemet, majd érzékeny búcsút véve előzékeny kísérőmtől, felszálltam a vitorlásra, amelynek — rögtön szemembe ötlött — “Watergate” volt a neve. Közepes széljárás mellett két nap alatt érkeztünk Baltimoreba. A kikötőben az ott várakozó konflisok egyikébe szálltam, s elvitettem magam barátom házához. Barátom nagy örömmel fogadott, mivel aznap váratlanul hidegre fordult az idő, jól bedurrantott a living-roomban álló nagy vaskályhába; este pedig tiszteletemre diszlakomát rendezett: liptói-túrós kenyér volt, zöldpaprikával és szalonnával. Figyelme őszintén meghatott: nyilvánvaló volt, hogy nagy anyagi áldozatokat hozott — az élelmiszerárak figyelembevételével — e vacsora beszerzésével. Az ízletes falatokat a régi villanyt helyettesitő gyertyafény mellett fogyasztottuk el. Mivel Baltimoreban most jártam először, barátom — könnyű kis egylovas fogatán — kivitt a városba. Az utcákon nagy volt a forgalom; a lovaskocsik szüntelenül áradó tömege között kerékpárosok lavíroztak. A járdák tele voltak gyalogosokkal, sétálókkal. A taxistandokon konflisok, fiákerek álldogáltak, s láttam néhány olyan hintószerü, kétkerekű kocsit is, amelyeket kerékpárok vontattak. — Ezek az olcsóbbfajta taxik — magyarázta a barátom. — Nagyon ügyesek — mondtam — de mintha kissé lassúbbak lennének, mint a régi motorhajtásu taxik . . . — Óh, hol vannak már azok! — mondta megkönnyebbült sóhajjal a barátom — eltűntek a magánautókkal együtt, mint a tavalyi hó! Amig azok futottak, egyetlen hajsza volt az életünk. Most nyugodtan élünk, zavartalanul, miután a Nixon-adminisztráció sikeresen megtalálta a válság megoldásának kulcsát. Egyébként mikor utazol haza Washingtonba? — A jövő hét elején szeretnék — mondtam. — Akkor jó lesz, a már most megváltjuk a jegyet a postakocsira, mert esetleg nem kapsz helyet . . . Az előrelátó figyelem indokoltnak bizonyult, mert ha tiz perccel később érkezünk a pénztárhoz, már nem kaptam volna jegyet. így azonban az előre meghatározott időpontban indulhattam és két napi rázás után sikeresen meg is érkeztem az ország fővárosába. Ott, amint kiszálltam — nagy meglepetésemre — néhány autót is láttam. Kérdésemre a postakocsis elmondotta, hogy a fővárosban csak a kongresszus tagjai — a szenátorok és a képviselők — használhatják autóikat, ök ugyanis oly sokat dolgoznak és munkájuk oly fontos, hogy nem nélkülözhetik a géperejű jármüveket. És mialatt magyarázott a kocsis, hirtelen zugás töltötte be a levegőt: egy nagy repülőgép húzott el felettünk. “Repülőgép is van?” — néztem fel ámulva — hát ez hogyan lehetséges 1976- ban? — Csak egyetlenegy van! — mondta a kocsis —, ez Nixon elnök repülőgépe . . . Neki szüksége van rá, különben nem tudna pendlizni Camp David, a floridai, a californiai és a washingtoni Fehér Házak között! . . . Ebben teljesen egyetértettem vele, s éppen meg akartam köszönni szives felvilágosításait, amikor valami nagyot koppant a lábam alatt. Az ágy sikeresen visszaérkezett velem a hálószobába és 1973-ba. EMBEREK ÉS ESETEK . . . VÁLTOZATOK A GYÁVASÁGRA Középkorú férfi szalad a végállomásnál az autóbuszhoz. A kocsi már indulna. A férfi éppen csak fel tud rá ugrani. Nagy igyekezetében persze jól megtaszitja a zsúfolt kocsiban az ajtónál állók némelyikét. Egy huszonöt körüli, kissé testes, erőteljes fiatalember rámordul: — Nem tud vigyázni? A hang kissé nyers és goromba. A férfi mentegetőzik: — Ne haragudjon, de örülök, hogy egyáltalán fel tudtam ugrani. — Örömében a maga lábán ugráljon, apuskám, ne másén. — Jó, jó ne haragudjon. — Ne haragudjon ... ne haragudjon . . . közben meg összetapossa az ember lábát. A férfi most megérezte a kötekedőn a borszagot. — Ha valami bajt okoztam, bocsásson meg — mondta, és igyekezett minél távolabb furakodni a tömegben. • A férfi most megérezte a kötekedőn a borszagot. — Jaj, de kényes, Istenem! A kocsmában is ennyire odavolt, ha véletlenül magához értek? A részeg felmordult: — Belerúg az emberbe és még a pofája is jár. — Na, azért megválogathatná a kifejezéseit. — Idefigyeljen, apuskám, betapasztom mindjárt a pofáját, de válogatás nélkül. A férfi lenyelte a mérgét, hátat fordított a részegnek és bár még nagyon messze jártak az uticéljától, megnyomta a leszállást elző gombot. — Idefigyeljen, apuskám, beapasztom mindjárt a pofáját, de válogatás nélkül. A férfi arra gondolt, hogy most azonnal meg kellene nyomnia a jelzőgombot és leszállnia. De berzenkedett benne az önérzet. Csak nem hagyja sértegetni magát? Vissza akart hát vágni. — Maga, úgy látszik, a kocsmában tanulja a modort, miközben elissza azt a kis eszét is, ami van. A részeg meg akarta ütni a férfit, de a tömegben inkább csak megtaszithatta. Zúgolódás támadt: “Hagyják abba már!” “Ha verekedni akarnak, szálljanak le!’ A férfi belátta, hogy bármennyire is megalázó, valóban legjobb lesz, ha leszáll. Megnyomta a gombot. De ahogy lelépett leszált a nyomában a részeg is. A férfi gyors éptekkel igyekezett távol kerülni a másiktól a sötét, külvárosi utcában. A részeg utánakiáltott: — Most menekülsz, te szemét? A férfi úgy tett, mintha nem is hallaná. Néhány perc múlva már csak a mérgével, megbántott önérzetével és szégyenével ballagott együtt a lebontott házak helyén keletkezett, beépítésre váró grundon. A férfi, aki mindezeket végiggondolta, most fölnézett a kórházi ágya mellett álló megbilincselt, testes fiatalemberre, akit szembesítés végett vezettek hozzá. Mert, sajnos, egyik változat sem volt az igazi. Amikor a részeg utánakiáltott, akkor ő hirtelen megállt. ‘‘Csak nem menekülök el gyáván egy mocskolódó, hülye részeg elől?” Az pedig, amikor utolérte, bicskát rántott. Zagoni Ferenc
