Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-11-22 / 47. szám
10. oldal Amagány árny játéka Irta: HALÁSZ PÉTER Dr. Glin Bennet, az angliai Bristol-egyetem pszichiátriai tanszékének professzora, az eheti orvosi magazinban, a Lancet-ban közétette tanulmányát, amelyet a tavalyi transatlantic szóló-vitorlaverseny 34 résztvevőjének élményeiről és tapasztalatairól készített. A hajósok heteket töltöttek egymagukban jachtjaik fedélzetén az Atlanti-óceánon, útban Angliából — Amerika fe____ lé. Bennet-et az érdekelte, ho^iaíász "péteT” gyan viselkedik a magányos ember, két távoli part között a nyílt tengeren, milyen a közérzete, magárahagyatottságában hogyan küzdi le fáradtságát, hogyan látja el tennivalóit? Erősakaratu emberek, az orvos vizsgálatának egyik eredménye szerint, képesek arra, hogy óránként fölébresszék önmagukat akár négy-öt héten -keresztül is, anélkül, hogy hatékonyságuk csökkene. De azok, akik elfáradtak és nehezen küzdenek meg a magányosság érzésével egy idő utón a létezésnek mintha merőben más övezetébe navigálnának, látásuk, szaglóérzékük csupa megbízhatatlan észleletről tudósit. Voltak olyanok, akiknél a reakciók meglepő korán jelentkeztek. Az egyik versenyző, az útnak mindössze második napján, arra riadt föl, hogy valaki kopogtat a fedélzet oldalfalán. Kővémeredt iszonyában. Körülötte a tenger, ő egymagában hétméteres hajóján és a kopogás újra meg újra ismétlődött. Nyilvánvaló hogy a fedélzet védőkorlátjának egyik oszlopa lazult meg és az okozta az ütemes, kopogtatásnak tűnő zajt. Nyilvánvaló, igen, de akkor nem tudta. A sarokba húzódott és hevesen dobogó szívvel, feszülten figyelt. Egy másik hajós pedig egyszerre csak babyelefántot pillantott meg a tengeren, de amikor valamelyest közelebb került hozzá, akkor látta, hogy mégsem elefántot lát, de egy Ford Populargépkocsit, amely nagy sebességgel közelit feléje. Tökéletes bizonysággal ismerte föl a modellt, semmi kétsége nem volt felőle, hogy Ford Popular t lát. Később aztán mégis meggyőzte magát arról, hogy egy bálna úszott a messzeségben, azt nézte először elefántnak, aztán Ford-nak. Volt olyan, aki arra kapta föl a fejét, hogy frissen gőzölgő feketekávé illatát érzi, sürü, erős aromát, mintha abban a percben csordult volna az eszpresszógépből. Volt olyan is, aki egyszerre csak ráeszmélt, hogy többé nincs egyedül, társa TÜRELMETLEN MODELL van a fedélzeten aki segít a vitorla kezelésében, idegen nyelven beszélt ugyan, de azért megértették egymást. Egy másik meg ámulva látta, hogy az apósa ül az árbócrud tetején és mosolyogva integet. Mindenféle élményeik voltak a magányos hajósoknak, berúgtak egyetlen korty ital nélkül, hangosan beszéltek, vitatkoztak, veszekedtek. A szélcsönd és a mozdulatlanság nagyobb próbára tette idegeiket, mint a leghevesebb viharok. Megrémültek és a végtelen tengert egyszerre tömlöcnek érezték, ahonnan nincs szabadulás. Az egyik hajós a verseny huszonötödik napján ezt jegyezte föl: “Isimét szélcsönd van és torkomszakadtából üvöltök!” Dr. Bennet tanulmányának az a gyakorlati célja, hogy tanulságul szolgáljon olyanok számára, akiknek nehéz és fárasztó körülmények között ébernek és határozatképesnek kell lenniök. Gépkocsivezetők is okulhatnak belőle. A magány árnyjátéka. Képek, hangok visszaverődése egy másik síkról. Nem kell érte tengerre szállni. A nagyváros utcáján, a hullámzó tömegben, motorok dübörgése közben megtörténik ugyanúgy. A tünet olykor éppen fordítottja annak, ami a magányos hajóst kiséri. Az ő illúziója az, hogy társ terem mellette és dolgozni kezd a vitorla-kötelekkel, idegen nyelven beszél valamiképpen mégis érthető, amit mond. Az utca magányos utasa, éppen ellenkezőleg, önmagát is elveszíti, A hajós, akit tenger vesz körül, nem-létező lényt varázsol maga mellé, mig az, akit emberek vesznek körül, még saját létezésében is kételkedik. Olykor határozottan az az érzésem, hogy a járdán szembejövő emberek nyílegyenesen felém tartanak és ha nem térnék ki útjukból, egymásnak ütköznénk. A tekintetekben nyomát sem látom annak, hogy bárki észrevenné. Soha egy ismerős arc. Érdeklődés egyetlen szempárban sem csillan. Vizuális vákum. S mindig én vagyok az, akinek oldalra kell lépnie,aki utat ad. Egyszerre csak hatalmába kerít az érzés, először homályosan és kísérletezőn, hogy hátha ne mvagyok. A kirakatablakok viszszatükröznek. De ez nem győz meg, létezésem bizonyítékául ezt nem fogadhatom el. Lehet, hogy csak a magány árnyjátéka. Honnan tudhatnám teljes bizonyossággal, hagy vagyok, ha a körülöttem hömpölygő tízezer ember közül egyetlenegy sem adja jelét annak, hogy tudomásul vett és ha szembejön, akkor habozás nélkül halad felém az elkerülhetetlen ütközés vonalán? Van tehát negativ és pozitív töltésű magány. A nyílt tenger vándora képzelt lénnyel osztja meg magányát. Apósa az árbocaidon ül és mosolyogva integet. Valaki kopog a csónak oldalán és bebocsátásért könyörög. A színen van tehát önmaga plusz egy fő. Pozitív töltésű magány. A zsúfolt utcák vándora ezzel szemben eltünteti önmagát. Tízezer ember — mínusz egy. Ez a mínusz egy: önmaga. Negativ töltésű magány. Amint látjuk tehát, az elveszettség érzésének is van matematikai képlete. Nem mintha időnként nem látnám én is az apósamat. Nem az árbócrudon ül, mivel a szárazföldön közlekedem és igy nincsenek tengeri élményeim. Többször is láttam a Kensington-kertben, amikor a kutyáját sétáltatta. Ugyanúgy hordja kalapját, kabátját, mint az apósom hordta, amig élt és ugyanolyan a tartása. Vadidegen ember, de én az apósomat üdvözlöm benne. Persze, hogy nem ő az, hogy volna, amikor már évekkel ezelőtt eltemették Farkasréten. De a magányos hajós se az igazi apósát látta az árbocaidon üldögélni. Úgyhogy ez egyremegy. Az se valóságos após, ez se. Mindkettő a magány árnyjátéka. Megfigyeltem már, hogy ha a parkokban bolyongok, akkor a pozitív töltésű magánnyal van dolgom. Ennek a magyarázata az, hogy (fák között a jelenlétem sokkal valószerübb, mint emberek között. Nem tűnök el tehát, de megjelenítek. Például a Hyde Parkban, a Rotten Row-n, reggelenként lovasok galoppoznak. Amig szembetartanak, tehát látom őket, addig Hyde Park-i lovasok. De amikor elhagynak és már nem látom őket csak a lovak patáinak ütemes dübörgését hallom, akkor egyszeriben megváltoznak. A pusztafácánkerti Kunfy-birtok amerikai telivérjei és Mühleitner intéző sárga hintóját repítik a határba, a bakon egyenes derékkal ül Loboda Pista, én meg az intéző mellett ülök, második gimnazista kisdiák, Fácánkerten nyaralok, magával visz Mühleitner ur korareggeli szemleutjára. A kislányát is hozza olykor, Ancit, de csak ritkán, mert Anci nem szeret korán kelni . . . A Hyde Park-i lovasok elvágtattak és velük együtt Mühleitner intéző, Loboda Pista és Anci és hajdani magam is. Hová lettek és honnan jöttek? Ki tudna ilyen kérdésekre válaszolni? Dr. Glin Bennet sem tesz kísérletet arra, hogy megmagyarázza: ki kopogtatott a magányos hajós vitorlásának falán. Ő csak a tünetet ismerteti. Nyilvánvaló, hogy a fedélzet védőkorlátjának egyik oszlopa lazult meg és az okozta a kopogtatásnak tűnő zajt. Mint ahogyan az is nyilvánvaló, hogy a Hyde Park-i lovasok lovainak patái dübörögtek a Rotten Row-n és nem a fácánkerti intéző hintáját repítő Kunfy-paripák. Nyilvánvaló. Elsárgult faleveleket sodor utamba az őszi szél, a londoni park fáiról hullottak az ösvényre, de mire elémkerültek, már mind átváltoztak, a kőszegi katonai reáliskola parkjának fáiról valók, ahol kerek harminc évvel ezelőtt jártam utoljára, öreg levelek tehát, harminc-esztendős falevelek de jobban konzerváltak, mint Széli tanár ur herbáriumának falevelei a természetrajzi szertárban. Van tehát, aki Ford-autót lát száguldani a tenger hullámain, idegen matrózt üres fedélzetén és az apósát az árboc tetején, más meg egy régesrégi hintóbán repül a Hyde Parkban a búzaföldek felé és a lába elé hulló őszi falevelek harminc esztendőt utaznak be rövid röptűkben. Zsúfolt utcák magányos járókelői sok mindenben hasonlítanak tehát a nyílt tengerek magányos hajósaira. TOLDALAGI PÁL: Vállalni, ami van Kibomlanak a szirmok, a szerelmek, a sárgaréz nap kúszik egyre feljebb, örülni is lehet, akármilyen vad az élet sodrása, csak néha megkapd, amit szeretnél, vagy szerettél volna, az alkalom magát nem tékozolja. Veszélyes a káprázatok világa, mert csodálatos börtönébe zárja, s nem engedi el azt, aki betéved, a rabjai mindig énekelnének, részeg fülükben trillázik a semmi, ezért mindenkit el szoktak feledni. Sírjunk, nevessünk hát, beletörődve, hogy ami van, ide való a földre, és ami nincs, valamikor lehet még; ha kétségbeejtő is az üresség, irgalmatlanabb volna és kegyetlen élni valami őrült szédületben, sose zökkenve ki belőle többet; jöjjenek a fájdalmak és a könnyek, az öröm, ami váratlan és ritka, de álljon meg lengés után a hinta, legyen bennünk bűnbánat, hála, szégyen, s ha valami jó jön, kiáltsuk: éljen!
