Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-11-22 / 47. szám
9. oldal PIPAFÜST MELLETT . . . "HA MINDEN KÖTÉL SZAKAD” ARANYHÖRCSÖG ÓBUDÁN: Krúdy nyomait keresve Irta: KUTASI KOVÁCS LAJOS A magyar irodalom egyik legeredetibb alkotójának tartom Krúdy Gyulát. Meglehetősen hoszszu utón és elég későn jutottam el hozzá. Fort rongó, lázadó fiatalságomnak t eszményképe nem Krúdy volt. hanem a vulkánló, villámokat Zeuszkrént szóró, mennydörgő Szabó Dezső. Sokáig éltem bűvöletében, elkisért még Dél- Amerikába is. Csak harmincadik évem után fedeztem fel magam nak Krúdy gordonka-szavu irá- Kulasi Kováé* sait, ezt a különös nagy Írót, aki-Laio* nek irásmüvészete magányos szirtként magaslik föl a magyar irodalomban. Azt is megvallom, hogy Krúdy fölfedezése áttételesen történt. Márai Sándor azóta is legkülönbnek tartott regénye a ‘‘Szinbád hazatér” fordította figyelmemet Krúdy felé. Soha nem érzett és sejtett izek és zamatok felfedezésének örömével és izgalmával olvastam el regényeit, kis remekművekként csillogó novelláit, elbeszéléseit és tárcáit. Délamerikai évtizedeim során Krúdy is egyike volt — és talán a legnagyobb! — azoknak a fő-varázslóknak, akik néhány mondattal vissza, vagy inkább körém varázsolták a messzi magyar világot. Fiatalságom elég messze esett Krúdy világától, melyet óhatatlanul elnyelt az első világháború. Ami még maradt belőle, rom volt csupán, az elsüllyedt Atlantisz fájó emléke. Talán Tabán őrizte ezt a világot legszivósabban és legtovább, mig el nem nyelte az idő. Azután O-Buda zegzugos utcáinak, pupostetejü házainak, macskaköveinek, ferde kényelmeink, esti harangszavának, vadgesztenyefáinak, kiskocsmáinak, különös embereinek, opálos alkonyainak, derengő hajnalainak Krúdy Írásaiban van hauhatatlanitott rezervátuma. Krúdy nyomait keresni a mai Pest-Budán? Épp oly fantasztikus és reménytelen vállalkozás, mint Atlantisz emlékeinek felkutatása Dél- Amerika határtalan párás ősvadonában. De hisz épp az efféle fantasztikus és reménytelen vállalkozások rejtenek magukban valami félelmetesen vonzót és emberit! Merre indulhat el az, aki Krúdy elsüllyedt világának emlékeire szeretne rálelni? Egy pillanatra megigéznek a csodálatos utcanevek, melyek még ma is léteznek — mint az Aranykézutca. Ám Pest mai világvárosi rengetegében aligha akadni Krúdy nyomára! Legfeljebb az Operaház Szfinksze előtt ötlik föl bennem az a remek Krudy-irás, melyben az iró Ady Endre “bukását” örökítette meg. A költő egy átdorbézolt éjszaka után hajnalban, bolondos kedvében fölkapaszkodott az oroszlántestü márvány-hölgy hátára, hogy szerelmet valljon neki. Lezuhant róla. A márvány volt síkos? Vagy az oroszlántestü hölgy dobta le hetykén? Krudynak hiszek; az utóbbit tartom valószínűnek. Ó-Buda felé veszem az utam. Az egykori római katona-város amfiteátrumának romjai között bóklászok. A porondon hol a gladiátorok rövid gládiusza villogott; a nézőtéren, hol az istenadta nép üvöltötte az örök nótát: fogd a vasat! ölj, nincs kegyelem! Jaj a legyőzöttnek! A * kétezeréves drámák sürü, vérszagu emléke velem marad egyideig. Ó-Buda most süllyed el, mint egykor Tabán. A józan kor félretolja az idejétmúltat, az ócskát és uj, hatalmas lakótelep nő rá a régi helyére. ÓBuda — a régi — éppúgy a föld alá kerül, mint elődje, az egykori római katonaváros. Ám a csaknem ezer éve alapított plébánia barakk temploma körül fölfedezek néhány utcát, kopott falat, sértődötten merengő vén házat. Krúdy világának utolsó jelzőköveit. Biztosan erre is járt egy vörhenyes hajnalon vagy csillagporos estén; talán itt is akadt kiskocsma, ahol nem vizezték a bort, jóizü volt a pörkölt és megbízható a kiszolgálás. A templom előtt barokk kőszentek állnak, a tüzet oltó Flórián és Nepomuki János. A templom ivei alatt villodzó, ó-arany fények, táncoló gyertyalángok. Öreg pap prédikál, öregasszonyok a szurágta vén padokon, aranyozottpalástu szentek és angyalok néznek le az oltárokról. Egyik Krúdy novellából kerülhetett ide mindez. Nem messze innen az óbudai zsinagóga hatalmas, klasszikus épületttömbje, homlokzatán a törvénytáblákkal. Valamivel hátrább a reformátusok templomának tornya. Némán feleselgetnek egymásnak a süllyedő időben a különböző hitü templomok. Szemem megakad a sekrestye falára függesztett gyászjelentésen. Kiváncsivá tesz: ki halt meg a minap Ó-Budán? Csak a nevet olvasom el. “Kustaplóczi Czékus Terézia”. Egy pillanatig se kétséges: egyik Krúdy novella alakja tért örök nyugovóra. S mig tovább lépdelek a macskaköveken az utcán — mely nem vezet sehová, mert útját állja az ut torkolatánál egy roppant daru és az épülő uj épületsor — az egyik öreg házon egy táblára leszek figyelmes. “Diszhal” — hivja fel figyelmemet. S mintha csak tudnák, hogy merőben tájékozatlan vagyok a díszhalak világában, egy másik tábla némi felvilágosítással szolgál: ‘ Hobby az aranyhörcsög!” Ezt se tudtam. S valahogy megnyugtat, hogy Ó-Budán “hobby az aranyhörcsög”. Fogalmam sincs róla, hogy milyen hal az “arany hörcsög”, de az bizonyos, hogy Ó-Budán, ezen az opálos alkonyon felfedeztem Krúdy nyomait. GONDOLATOK Minden kiegyenlítődik. Minél nagyobb testsúlyt visel az ember, annál rövidebb ideig kell cipelnie. • Néha a jó tanácsért is már magasabb árat kell fizetni. • Az igazán kellemetlen az öregségben az, hogy már nagyon kevés dolog nyújt olyan szórakozást, mint régen. • A rövid felszólalásoknak a többi között az is az előnyük, hogy kevesebben tudnak közbeszólni. • Ha túl változatosan pengeted a húrokat, sohasem tudhatod, kivel pendülsz majd egy húron. • Az élet valóban nagy tanítómester, kár, hogy nehéz megtudni, mi lesz a legközelebbi lecke. • Az ember néha sóvárog valaki, megértő társ után, akin kitöltheti mérgét. • Egy nő: “A bajok ott kezdődnek, amikor a cipzár nem ér össze.” • Ellenségeidről csak jót mondj, mert legtöbbjüket te szerezted magadnak. Ugyan, doktor ur, amióta elhagytam a kórházat, a színét sem láttam. A lakás legrejtettebb zugába dughatta el a feleségem azokat a megbontatlan dobozokat, amelyeket az első kórházi órában megvontak tőlem a gondos nővérek és az egzitáltak (Isten nyugosztalja őket, az elhunytakról van szó) hagyatékainak szekrényébe tették, hogy — önszerint — hozzáférhetetlen, biztonságos helyen várják szabadulásom pillanatát; a nővérkék szerint pedig: addig is hasznos szolgálatot téve, ‘ átható illatukkal” távol tartsák a férgeket az értékes ruhaneműktől. A hozzánk látogató rokonok és ismerősök újabban figyelmesen kiürítik zsebeiket, még az öngyújtót és a gyufát is otthon (vagy tudja csuda, hol) hagyják, nehogy kísértésbe essenek, és nálam próbáljanak rágyújtani. Némelyikük arca kínosan rángatódzik. Bizonyára szenvednek, hogy a rendkívül megkurtitott látogatás alatt is dörömbölő nikotinéhséget legyűrjék. Mások rágógumit szopogatnak, néha a nyelvükkel tolnak egyet rajta, miközben nagyokat nyelnek. Csupa mentolillat körös-körül! Mintha frissen mosott foggal érkeztek volna. Még ennek a régi osztálytársnak, ennek a cigarettabolond havernak a nikotintól megbámult fogsora is mentolt áraszt. Össze-összeszoritja állkapcsát, majd önkéntelenül a zsebéhez nyúl, hogy — mint régen — az előszedett érintetlen dobozokból, a legújabb márkájú cigarettákból bemutatót rendezzen az asztal közepén, és sorra bontva mindegyiket, szétosztogassa a jelenlevők között. Most azonban félúton megáll a keze, majd a szék karfáján megpihen. Milyen nagyszerű, milyen nemes önuralom! Kedvem lenne megkérdezni: “Hová tűnt a régi szenvedély?! De még a cigaretta füstjének említésével sem szabad beszennyezni ezt az antinikotinista ájert. Ilyen szenvedély oltára közelébe nem férkőzhet semmiféle szivarka. így hát lassan az alakját is elfelejtem. Az illatát, a szagát azonban nem tudom feledni . .. Amikor már-már sikerülne, az alattunk lakók gondoskodnak róla, hogy körüllengjenek ezek a tiltott gázok. Heves kártyacsatáik, szivarkaorgiáik közben olykor, többnyire éjfél után, ablakot nyitnak és a sokszorosan sűrített dohányfüst a fizika törvényei szerint felfele menekülve betódul a szobánkba és a legmélyebb álomból is felriaszt. Ilyenkor nincs más megoldás, mint kitárni valamennyi ablakot és — oizni a huzat tisztitó erejében. Természetesen, doktor ur, tudom, elsősorban az érszűkület miatt igyekszem erős lenni és azt a cigarettanikotin rémséget vissza-visszaszoritani a tudat legaljára. Rendkívül keserves küzdelem. Mint utolsó szalmaszálba, kapaszkodtam doktor ur megjegyzésébe: “Ha minden kötél szakad, legfeljebb, nagyon ritkán, pipázhat.” Tudtam, hogy nem bírok magammal, ezért a kórházból kijövet azonnal vettem egy rózsagyökérpipát. Rummal több ízben alaposan kiégettem, és most úgy fest, mintha évtizedek óta pöfékeltem volna vele . . . Türelmetlenül várom hogy nővendégeink búcsút mondjanak (őket a legnehezebb kivárni!) és édes magányomban megtömhessen egyetlen hűséges társamat: egyszerre két zacskóból — a sárgásszürkéből és a kékből — csipegetve össze a szükséges adagot. Előbb mutató-, majd hüvelykujjal beljebb segítem az illatos dohányszeletkéket. Aztán eszembe sem jut, hogy a káros gázokat tartalmazó öngyújtót vegyem elő, gyufát gyújtok. Nem, doktor ur, nem szívom le a füstöt. De ha mégis megtörténik és beleszédülök, azonnal a tartóra helyezem a pipát. Tessék megnyugodni doktor ur, én mindig kinyitom az ablakot, valahányszor füstölgetek, nehogy a dohány izgató, ravaszul behálózó, majd rabul ejtő illata a szobámban maradjon. Pál Ottó
