Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-11-15 / 46. szám
12. oldal ÉVFORDULÓ KANADAI LEVÉL: “KÉK NEFELEJCS” Irta: VASVÁRY ÖDÖN SZÁZ EVES A KANADAI "MOUNTED POLICE” Irta: SZÉKELY MOLNÁR IMRE Ha ‘‘Serly Lajos” címet adtam volna ennek az írásnak, akkor is tudta volna mindenki, hogy a ‘Kék nefelejcs” nóta szerzőjéről lesz szó. A név és a nóta cime ugyanis elválaszthatatlanul egyet jelentett azalatt a majdnem száz esztendő alatt amióta ez a nóta szájról-szájra jár és ki nem marad egyetlen nótázó magyar összejövetel program nélküli szórakozásából sem. Pór hónap hijján hatvan esztendeje, hogy Amerikában élek. A hosszú hat évtized alatt sokszor volt alkalmam résztvenni olyan összejöveteleken, amelyek mindig nótázással végződtek. Én magam sosem voltam úgynevezett mulató ember, a nótázáshoz sem hangom, sem különösebb kedvem nem volt soha, ennek dacára azonban aligha van olyan magyar népdal, amit ne ismernék, szövegestül, dallamostul. Édesanyám ugyanis, aki harminc éves korában három gyermekkel maradt özvegyen és heti hét nap munkájával tartotta fenn a családját, minden legkisebb segítség nélkül, varrógépje mellett ülve mindig énekelt. A nótákat, köztük természetesen a “Kék nefelejcs”^ is, tőle hallotttam először. Amerikai életem alatt pedig számtalanszor volt alkalmam megállapítani ,hogy talán ez az egyetlen magyar nóta, amit mindenki tud és minden adott alkalommal elénekel. A nóta 1880-ban született. Pálmai Ilkának, kora legkiválóbb operett és népszinü énekesének folyton uj nótákra volt szüksége. Serly volt a karmestere, aki egy Kazaliczky Antal nevű, ma már elfelejtettt színésszel íratott nótaszövegeket. A “Kék nefelejcs” ezek között volt. Valahogy úgy született, mint a világ leghíresebb melódiája, a karácsonyi “Silent night” — amit egy kisvárosi kántor egy jéghideg ausztriai templom orgonáján petyegtetett ki egy ujjal mert az ünnepre uj ének kellett. Most azért irok Serlyről és leghíresebb nótájáról, mert olvasom: fia haza vitte apja hamvait a most cseh uralom alatt levő Losoncra és ott a régi családi sírboltban helyezte el. így Serly hazatért arra a földre, amelyet szeretni nem szűnt meg sóha. Serly Lajosról, aki amerikai magyar történelmünk egyik legkiválóbb alakja volt, már többször írtam és a már megirt dolgokat szükségtelen ismételni. írni azonban még mindig lehet újat is a hires nótáról és szerzőjéről, még akkor is, ha a mondanivaló a valóságban nem uj, de elfelejtett valami. Ismerjük a híressé vált pört, amely el akarta venni Serlytől a nóta szerzési jogát. Már majdnem hatvan éve énekelte az egész ország a nótát, amikor 1938-ban szenzációs bírósági pör lett belőle: Serly kezdte a port egy báró Bánffy György nevű, akkor már nem élő, régi, ismertebb nótaszerző leányai ellen, akik szerint a nótát nem Serly, hanem Bánffy György szerzetté. Pálmai Ilka még élt akkor, 80 évesen tanúskodott Serly mellett, de tanúskodását nem fogadták el, azzal, hogy abban a korban az emberek már nem emlékeznek pontosan a régmúlt eseményeire. Serly vesztett, mert nem tudta bizonyítani a szerzőséget. A bírói döntés azonban nem változtatott a helyzeten: utána is alig akadt valaki, aki a nóta szerzőjéül nem Serlyt tartotta volna. Egy másik dolog: a nóta, nagy népszerűsége dacára nem mindenkinek tetszik. Sokan túl szentimentálisnak tartják, mint annak a kornak termékét, amely a nótákban is örökké a halált, a sirgödröt, a temetőt emlegette és bizony, nem egyszer egyenesen oka volt elkeseredett, szerelmükben csalódott fiatalok öngyilkosságának is. Azok között, akik különösen a ‘‘Kék nefelejcs”et nem szerették, a leghíresebb ember Szabó Dezső, ez a vad és féktelen géniusz volt. Érdemes elolvasni mit ir a hires Serly nótáról: “Csak két nótát nem tudtam bevenni egészségem veszélyeztetése nélkül. Egyik a szörnyűséges ‘Kék nefelejcs” volt, ez a rémséges sziv-korgás, ami rám azt a hatást tette, mintha valaki végtelen hosszú újakkal vakarta volna a keserves ülepét. A másik a “Szomorú fűz hervadt lombja” volt, ami nem tudom miért, mindig a savanyú tüdőt undorította elém . . .” (“ Abölcsőtől Budapestig,” 144, 246 old.) Ezt az igazán egyéni véleményt valószínűleg kevesen osztják és nem hiszem, hogy ártott volna valamit a nóta népszerűségének. A nagy magyar Szabó Dezsővel szemben azonban, ha nem is a Kék nefelejcsről, de a magyar nótáról általában idegenek majdnem kivétel nélkül nagy elismeréssel nyilatkoznak. Egy adat szerint nem kisebb emberek mint az akkori walesi herceg és angol trónörökös, a későbbi VII. Edward angol király Rudolf trónörökössel együtt énekelték a Kék nefelejcset, amikor Radnótfája állomásán, 1888 október 11-én Berkes Béla cigánybandájának muzsikája mellett búcsúztatták őket élvezetes erdélyi vadászatuk után. Egy, a maga korában igen népszerű amerikai iró, Joseph Hergesheimer a huszas években járt Magyarországon. A magyar nótákról és az azoktól elválaszthatatlan cigányzenéről írva, azt mondja, hogy azok veszedelmesebbek, mint az ital, vagy az ópium, vagy a nők. Valami Olyan szomorúság van bennök, aminek a magyar nem tud ellenállni. Az egész emberiség elfojtott bánata és keserűsége van összesüritve bennök, amit minden szónál és beszédnél érezhetőbben fejeznek ki. Szertelenségbe, adósságba, bűnbe kergethetik az embert. New Yorknak, Párisnak, Berlinnek vagy Londonnak nincsen olyan szórakoztató lehetősége, amit a magyar nótának és cigányzenének elébe helyezne. Egy magyar iró pedig (sajnos, nem tudom, ki) igy ir: “Csodálatos, hogy egy-egy nótáról mi minden nem jut eszébe egy magyarnak. De még csodálatosabb, hogy egy nótáról minden magyarnak ugyanaz jut eszébe. Nem a szöveg idézi föl ezt bennök, hanem valami sajátos kedélyhullámzás, melyet a hangok és a hozzájuk fűződő régi emlékek indítanak meg, szinte függetlenül a szövegtől és ha valaki szavakba tudná foglalni, hogy mit is gondolnak és éreznek már emberöltők óta, mikor a ‘Kék nefelejcs’-et vagy a ‘Nem ütik a jogászt agyon’-t hallgatják, akkor ezek a le nem irt szövegek minden korban és minden egyénnél szinte szóról-szóra egyeznének és ezekből talán össze is lehetne állítani egy nemzeti bölcselet mozaik épületét.” Amikor a magyar nótáról van szó, lehetetlen a Kék nefelejcs-et nem említeni. Én nem tudom miért állnak ennyire közel az emberhez? De nemcsak én vonzódom ennyire hozzájuk, hanem Kanada népe is. Büszke rájuk, a magukénak tekintik őket. Minden ország fegyvernemében van egy, amelyik különb, kiválik közülük, amelyik versenyen kívül magának követeli a nagyobb szereteted a tisztelő megbecsülést. Nekünk, magyaroknak is volt egy ilyen nagy-nagy büszkeségünk, ezek voltak a huszárok, akiket a nép a “rajta - rajta” szellemében, simogató becézéssel egyszerűen csak vörös ördögöknek hivott. Rettegett tőlük az ellenség, félelmes rohamaik elől eszeveszetten menekült, a huszár inkább meghalt, de soha nem adta magát. S amikor a világháborúban az uj, modern fegyvernemek, főleg a géppuska iszonyatos pusztítása miatt a hadvezetés a saját érdekében leszállította őket a lóról, ez olyan sérelemnek tűnt, hogy az egész ország szive belesajdult. A nagy nemzetközi vásár látványos attrakciója, csodája a Mounted Police pavillonja volt. Száz éves évfordulójukat ünnepelték, és ebben a száz évben benne van Kanada történelme. Az ország, a nép fejlődése, az a lelkiség, amely kialakította ezt a mai gazdag életet. A Mounted Police mindennek a látható szimbóluma, és ahogy mennek, menetelnek, minden lépésüket szivszorongó féltéssel, együttérző nagy szeretettel kiséri a nép, mert belőle származnak, és együtt vívták ki az ország-világ elismerését. A városi rendőrség munkáján kívül rájuk hárul a rendfenntartás kötelessége. Láthatatlanul is ott vannak, ahol szükség van rájuk. És sohasincs kifogás, panasz a jelenlétük ellen, mert okosan, szívvel, rátermettséggel oldják meg a legkényesebb feladatokat, de könyörtelenek, ha a nép ellenségét, a rendbontókat kell ártalmatlanná tenni. Mindenre felhasználható ez a képzett rendőrség, ha kell .elfogja a gyilkost a tolvajt, a betörőt, leleplezi a kábitószercsempészt. Nem szokásom ilyen nagy elismeréssel szólni egy rendfenntartó alakulatról, de úgy érzem, most minden szó kevés. Száz év nagy idő egy nemzet történelmében, és ebben a száz évben a társadalom megkülönböztető helyén, fenn a csúcson van az ő helyük. Nem én adom nekik ezt az elismerést, ők vívták ki maguknak. A Nemzetközi Vásáron az ő pavillonjuk volt a leglátványosabb, leglátogatottabb. Mindenki bement hozzájuk, ha csak egy percre is, hogy tolmácsolja nekik az elismerést, tudatosítani akarták bennük, hogy a nép, a kanadai nép mennyire szereti és becsüli őket. És milyen pazarul festői volt a felvonulás, a lovasok gyakorlata, amelynek pompája fénye e*fázisba hozta a nézőt. A bécsi világhíres spanyol lovasiskola, a hajdani örökszép császárváros legnagyobb vonzóereje, amelyet, mint a lóidomitás csodáját emlegetik, a lovaik hófehér arab paripák ottan, itt erős, fekete-barna szinü, jól megtermett lovak vágtatnak, vagy trappolnak de semmivel sem maradnak le mutatványos tudásukban az arabs telivérek mellől. Nem mögöttük vannak, hanem egy vonalban állnak; minden mozdulatuk tökéletesen betanított, látványosan ügyes, változatos, figyelmet lekötő a lóidomitásnak ezt a bravúrját sohasem lehet megunni. (Folyt, a 15. oldalon) Vasváry Ödön Székely-Molnár Imre
