Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-11-15 / 46. szám
10. oldal VÉRZŐ VÁROSOK Irta: HALÁSZ PÉTER Minden városnak vannak szerelmesei, ezek azonban nem a turisták, akik meglátogatják egy vagy két hétre, esetleg csak hétvégére s aztán továbbmennek, szép, vagy pedig fanyar emlékeikkel. Sőt, még azok sem, akik reggelenként érkeznek és alkonyaikor otthagyják, évről-évre, évtizedr ől-évtizedre, a “bejárók”, akiket kizárólag a kenyérkereset köt a városhoz, s minden alkalommal megkönynyebbülten sóhajtanak fel, mikor a hátuk mögött tudják. A városoknak azok az igazi szerelmesei, akik ott születtek, ott nőttek fel, iskoláztak s életüknek minden nagy élménye odafüzi őket. ők azok, akik úgy ismerik a várost, ahogyan a látogató, vagy pedig átmeneti “rezidens” soha meg nem ismerheti, egy igazi város ugyanis csak a mellékutcáival, a kültelkeivel, eldugott ‘közei’-vel, sőt sikátoraival együtt éli igazi életét, Halász Péter egyénisége csakis mindezek ismeretében érthető és megközelíthető. Hajdan szülővárosomban, Budapesten mindig meglepett az, hogy emberek, akik felnőtt korukban, bár esetleg kora ifjúságukban kerültek a fővárosba s megtelepedve évtizedeket töltöttek ott, mennyire nem váltak pestiekké. Valami mindig elválasztotta őket a pestiektől. Olyan volt a kapcsolatuk a várossal, amilyen a második házasság. Ez lehet jobb és sikerültebb, mint az első, mégsem változtathat semmi azon a tényen, hogy a második. Később aztán idekint a világban, New Yorkban, Los Angelesben, vagy Londonban találkoztam egykori pestiekkel s akkor meg azt tapasztaltam, hogy sok-sok évtizedes külföldön élés után is mennyire pestiek maradtak. Az ember formálja a várost, de a város is formálja az embert és ez utóbbi formáló-erő a nagyobb és elhatározóbb, mivel a születéskor kezdődik, hatása sűrített és koncentrált, mig a várost egymást követő nemzedékek alkotják és formálják, századokon át. Elrontani azonban villámgyorsan lehet, akár néhány esztendő alatt is. A történelemnek voltak nagy és dicsőséges városépítő korszakai. A miénket nem igy nevezi majd az utókor. Inkább városrontónak. A londoniak most kétségbeesett kísérleteket tesznek London megmentésére, de félő, hogy elkéstek. A veszélyre való hirtelen ráeszmélés minden motívuma ismerős. Egyszer már végigéltem New Yorkban. Szinte hihetetlennek tűnik, hogy két ekkora múltú világváros ilyen rövid időn belül kerüljön hasonló válságba. A tünetek ugyanazok. A hanyatlás folyamatát elindító ok egyetlen mondatban összefoglalható: a városi bérházak telkei túlságosan értékesek ahhoz, hogy bérház álljon rajtuk. Legalábbis olyan bérház, amelyben szerény jövedelmű család, vagy akár átlagos jövedelmű is lakást kaphatna. A nagyvárosi háztelek nem telek többé, de aranybánya, kimeríthetetlen vagyonforrás. Tehát vagy irodaházat építenek rá, vagy luxus-szállodát, vagy ha bérházat, akkor olyat, amelynek fényűző lakásait csak a legmagasabb jövedelmű emberek firen gyakran diplomaták, vagy kereskedelmi kirendeltségek vezetői) engedhetik csak meg maguknak. Ez azt eredményezi, hogy a városból azok szorulnak ki, akik nélkül a város nem tud sem kielégítően, sem biztonságosan funkcionálni. A postás, a rendőr, az autóbuszsofőr, a földalatti villamos vezetője és a kalauza, a mentők, a tűzoltók, a városi közhivatalnokok és kisiparosok, a gáz- és villanyóra leolvasója, a pályaudvari alkalmazottak és az egészségügyi ellenőrök, akik a vendéglátó-helyiségek tisztaságát ellenőrzik, vagy annak hiányában azok tulajdonosait megbírságolják, a kórházak személyzete, s azok, akiket talán első helyen kellett volna említeni: a tanítóik. Emberek, akiket munkájuk a városhoz köt, de akik nem tudnak többé a városban lakni. Nagy-London városi tanácsa a jövő hónapban bocsát ki részletes jelentést arról, hogy milyen arányú munkaerőhiánnyal küzd az angol főváros a különböző foglalkozások kategóriájában. London 264 középiskolájában 367-tel kevesebb a kinevezett tanerők és 2158-cal kevesebb az óraadó tanítók száma, mint amennyire szükség volna, s amennyinek státuszt biztosítottak. A városi közlekedési vállalatnak hétezerrel kevesebb alkalmazottja van, mint amennyi az autóbuszok és földalatti villamosok üzemeltetéséhez kellene, ötezerrel kevesebb a rendőr, háromezerrel a postás, kétszázzal a mentőautó-sofőr. Ezek mind olyan statisztikai adatok, melyek a város életének minden órájában éreztetik hatásukat. Az autóbusz, melynek tizpercenként kellene a megállóhoz érkeznie, csak óránként érkezik. Harminchárom középiskolában csak két-három órából áll a tanítási nap. A múlt héten ünnepélyes keretek között akarták fölavatni a Walsgrave kórház uj, kétmillió fontsterlinges költséggel épült pszichiátriai pavilonját, de a ceremónia elmaradt, a pavilon 284 ágya üresen áll, minthogy 83 képzett ápolónőre lett volna szüükség ahhoz, hogy az uj kórház-részleget üzembe helyezzék, de az öthónapja folytatott rekrutálókampányra összesen tizenegy ápoló és ápolónő jelentkezett. Kórház, iskola, tűzoltó- és mentő-állomás . . . mindezek csak falak, üres épületek, amelyek képzett emberek nélkül semmit sem érnek, a piros emeletes autóbusz a garázsban porosodik, a földalatti villamos a remízben, ha nincs aki vezesse, aki a menetjegyeket kezelje. A közlekedési vállalat arra is készen áll, hogy lakóházakat építsen a garázsok és a remizek közelében, szolgálati lakásokkal, de Londonnak nincs elég épitőmunkása, mert ahhoz, hogy másnak építsen az ember, előbb sajátmagának is laknia kell valahol. London belső negyedében, a West Enden és a Sohóban a háztelkek túlságosan értékesek ahhoz, hogy a régi négy-öt emeletes bérházak olcsó lakásaiban pincérek, kukták, a Covent Garden-piac árusai és hordárai lakjanak, a házakat tehát ennélfogva lebontásra Ítélik, tulajdonosaiknak nem kifizetődő többé pénzt fektetni renoválásba, festésbe, modernizálásba, pénzt adnak a lakóknak, — végkielégítésként ... — olykor igen csinos summákat, hogy költözzenek ki, adják át lakásaikat. Sokan belecsapnak a háziúr ágensának a tenyerébe egy szép kerek összegnek nagy a kisértése, száműzik önmagukat. Elhagyják Londont, vidékre költöznek. Egy esztendővel ezelőtt a London-környéki családi ház 1000 fonttal került többe, mint az ország más városaiban. Ma már 4000 fonttal. London drága lett a londoniaknak, elmennek, másfelé költöznek, ott keresnek munkát, ahol lakni is tudnak. A következmények láncreakció-szerű en szaporodnak. A vendéglőknek nincsenek pincéreik, azt veszik fel ,aki éppen akad, romlik a kiszolgálás, a színvonal, az áruházaknak nincs eléír eladójuk, az Oxford Street legnagyobb áruházának, a Selfridgenek a személyzeti osztályán “kéts?gbeejtő”-nek nevezik a munkaerő-hiánvt. Mindezt pedig az teszi olyan riasztóvá, hogy egy esztendőn belül történt. Tavaly ilyenkor a londoni középiskolákban elegendő volt a tanító, sem a közlekedési vállalat, sem a mentők, áruházak. nem panaszkodtak vészes emberhiányról. Most azonban egyszerre krónikussá vált. Talán még idejében figyeltek föl rá. London könnyebben orvosolhatja a bajt, mint New York, mert városgazdálkodásának merőben mások a keretei. A kerületek önállósága nagyobb, közigazgatása decentralizált s módjában áll a spekulánsok által veszélyeztetett lakónegyedek megvásárlása. Az ilyen gyöngéd kényszer alkalmazásával történt házvásárlásokhoz ugyan a kerületnek az illetékes miniszter engedélyére van szükség, s azt nem minden esetben kapja meg, indokolt esetben azonban többnyire igen. S az ilymódon városi tulajdonba átment council-házban a lakóknak nagyobb a biztonsága és jelentősen kisebb a házbére. Londonnak változatlanul gyönyörűek a parkjai, a szobrai, s méltóságteljesek a históriai középületei, de ha elveszti a tanítót, a postást, az autóbuszsöfőrt, a villamosvezetőt, a rendőrt, a mentőt, a tűzoltót, a kishivatalnokokat és a kisiparosokat, a gáz- és villanyóra-leolvasót, a telefonkezelőt, a pályaudvari őrt és a piaci árust, a pincéreket, a kuktákat, a bolti elárusító-lányokat és a csaposokat, mindazokat tehát, akiket a Városi Polgár csak dolgozni lát, anélkül, hogy fölmerülne benne a gondolat, ők azok, akik a várost életben tartják. Nos, ha mindezek áldozatul esnek e korszerű heamophilia urbis-nak, városok lassú elvérzésének, akkor bizony leülhet parkja elárvult padjára, a szobrok és középületek alá, hogy kisírja magát azon a robinson,szigeten, amellyé hajdani világvárosa sivárult. Legyünk büszkék magyarságunkra! EGY VILÁGHÍRŰ FESTŐMŰVÉSZ EMLEKE Irta: CSEJTEY BÉLA Mi magyarok híresek vagyunk arról, hogy nem vesszük észre az értékeket magunk körül, holott a külföld boldog lenne, ha egyik-másik hazánkfiát magáénak mondhatná. így van ez a 19-ik század világhírű tájképfestőjével, Paál Lászlóval is. Erdély szülötte és mint módos postamester fia Aradon, aztán Bécsben tanult, ahonnan később Münchenbe került. Később Munkácsy meghívására Düsseldorfba ment. Volt Hollandiában, majd Londonban, de legtovább Párisban, ott is különösen a fontainebleaui erdők közelében, Barbizonban. Paál László, mint erdélyi ember, az erdők szerelmese volt. Soha nem is festett mást, csak sejtelmes erdőrengeteget, toportyán-járta utakat. Ecsetjével végigsimogatta a nyírfák fehér törzsét és még fehérebbre festette őket. Leikével átkarolta a természetet és forró szeretettel vezetett ecsetje az erdők csendjének imádságos hangulatát . varázsolja szemünk elé — a fény és árnyék mesteri ölelkezésével. Paál, aki határozott egyéniség, Düsseldorfban egvütt dolgozott Munkácsyval. Eleinte faluszéli házakat festett, fák közötti mezőségeken legelő tehenekkel. Az emlékek hazavitték őt az alföldi tájakra. Arad vidékére, mert Hollandiában sok hasonlóságot talált az otthonival. Azután mindketten Franciaországban telepedjek me? a Páristól mintegy 60 kilométerre levő 'Rarbizonba.n. Picike hely, nincs is megjelölve a térképen, de az alkotási vágy és a többi festő jó(Folyt, a 11. oldalon) CSEJTEY BÉLA
