Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-11-15 / 46. szám
8. oldal A SORSÜLDÖZÖTT Irta: KLAMÁR GYULA Nevezzük őt Bélának; persze nem igy hívják, de igyekezzünk elkerülni még a távoli látszatát is annak, hogy kipellengérezni akarnám. A világért sem, annál is inkább, mert ■ őszintén megkedveltem azalatt a néhány hónap alatt, amióta ismeretségünk tart. Mikor is? Talán már egy esztendeje is lehet, hogy egyik nap beállított hozzám és valamilyen homályos ügyben a tanácsomat kérte. Előadta, hogy egy nagy pesti Klamár Gyula vállalatnál dolgozott több mint egy évtizedig, még azelőtt egy másik nagyvállalat alkalmazásában állott. A munkahelyén elviselhetetlenek voltak a viszonyok és elhatározta, hogy “disszidál”. Azóta itt él, feleségétől elvált és most olyan szabad, akár a madár. Nagyon jó benyomást tett rám a Béla, okos, értelmes, talpraesett embernek találtam, aki nem nélkülözte azt a bizonyos pesti humort Valaki megjegyezte, hogy az utóbbi időben megint elszaporodtak a kiderítetlen repülő tárgyak — írja a Chicago Tribune, majd igy folytatja: — a Tribune nem fog nagy hűhót csapni az efféle UFO-ügyekből, noha meglehet, hogy a létezésükről szóló mende-monda nem alaptalan. Nem leszünk olyan játékoskedvüek, mint az a csápszemü, izeit végtagu marsbeli lény, aki állítólag leereszkedett egy UFO-n, besétált egv bárba és mellőzve az italokat, élénk érdeklődéssel tüntette ki az éppen működésben lévő pénzbedobásos zenegépet, majd amikor a gép elhallgatott, a Marsról jött izé megveregette a cifra doboz hátát és a következő szavakat intézte hozzá: “Miként lehetséges, hogy csinos leány létedre egy ilyen züllött kocsmában lépsz fel? . . .” No de elég a tréfából. Olvastunk mi is arról az indianai farmerról, aki az UFO-król szóló hirek hatására messzi csillagképekből érkezett, kicsiny zöld emberkékkel rémisztgette családját, mig tréfáját a helybeli lapok komolyan vették és napokkal később a megdöbbent farmer már azt olvashatta az újságban, hogy egy UFO 500 lábnyi magasságból üldözött egy családot, visszakövetelvén tőle az apró zöld élőlényeket. A család alig tudott bemenekülni biztonságot nyújtó otthonába. Nem uram! Bennünket nem fog megijeszteni rákollókezü, hegyesfülü élőlényékkel. Mi imádjuk a rákollót és a hegyes füleket. És ha az UFO-sok egyszer majd megkísérelnek behúzni “repülő csészealjukba”, hogy vizsgáló eszközeikkel alaposan szemügyre vegyenek bennünket, földi csodabogarakat, izgalom nélkül, nyugodtan fogunk engedelmeskedni, amiként az a két mississippi illetőségű egyén is tette, akiknek élményeiről érdekfeszitő tudósításokat közöltek a lapok. Aztán majd mi is megírjuk tapasztalatai^ kát és szavahihetőségünket nem fogjuk azzal alátámasztani, hogy ismerjük a helybeli rendőrfőnököt és van egy unokabátyánk, aki közjegyző. Röviden: Mi igyekezni fogunk jó viszonyt teremteni ezekkel az égből pottyant fickókkal és azt tanácsoljuk, hogy mások is cselekedjenek hasonlóképpen, mert a barátságos egyetértés a legfontosabb a,7 ilyen messziről jött idegenekkel szemben. Olyanok leszünk velük, mint az az ember, aki közösen bérelt lakást egy 800 fontos gorillával, s amikor megkérdezték tőle, hogy hol szokott aludni az állat, az illető lelkes hévvel válaszolt: “Bárhol, ahol kedve tartja . . .” sem, s hiába próbáltam “megfogni” meglehetősen hosszú előadása alatt, egyszer sem sikerült ellentmondáson, hazugságon érni, ami nagyra növelte szememben. Meg is mondtam, hogy szívesen látom bármikor ha erre jár. Béla azonban eltűnt, s hosszabb ideig nem hallottam felőle. Aztán egy napon beállított. Egyenesen Svájcból érkezett és tele volt panasszal. Egy nagyon finom ember protekciójával került ki Svájcba egyhónapos üdülésre, valahová a hegyek közé, hogy egy kicsit rendbejöjjön testileg-idegileg. Nem volt más dolga, mint egész nap feküdni, enni olvasni. Szinte az unalomig. Sajnos, nem tölthette ki a hónapot, mert közben kitették a szűrét. .. Hogy miért? — maga sem tudja, mert igazán nem követett el olyat, amivel ezt az eljárást megérdemelte. Azt mondták, hogy sokat levelez mindenfelé a világba — valószínűleg kikémlelték leveleit, s egyik nap közölték vele, hogy el kell hagynia az üdülőt. Mert hogy “tarhált” volna a levelekben. Aljas rágalom; csupán érdeklődött egyik-másik segélyszervezetnél bizonyos lehetőségek felől, de tarhálni ? Ettől kezdve sűrűn keresett fel, mindig valami panasszal. Sajnos, a magyaron kívül egyetlen más nyelvet nem beszélt s igy nem tudott elhelyezkedni különben remek szakmájában. A lágerben éldegélt, ahogy tudott, de ott kellemetlenségei támadták a vezetőkkel, akik elsikkasztották leveleit és igy otthagyta Traiskirchent és beköltözött Bécsbe. Azt a szakmát űzte ettől kezdve, amire Pesten 45 után rákényszerült a deklasszált úri osztály: a vendéglátóipari szakmát. Nyelvtudás nélkül itt is a legmélyebben kezdte: mosogatott az előkelő éttermek konyháján, a szállodákban. Nem rossz mesterség ez, enni adnak, nagyobb hotelekben szobát is, azonkívül 3000 schilling fizetést és betegsegélyzőt. Béla szegény menekült flótás belülről ismerhette meg a finom bécsi hoteleket, ahová különben sohasem juthatott volna el, a Sachert, a Bristolt, az Imperialt, sőt még jóval többet is, mert sehol sem maradt meg . . . Hosszú idő kellett, amig rájöttem ennek a különben kedves és mulatságos öreg fiúnak a hobbijára: vele mindenki ki akar tolni, őt mindenütt üldözik és “fúrják”. Valószínűleg Pestről hozta magával ezt az agyrémet, ám ami ott igaz lehetett, itt teljesen valószínűtlennek hatott. Ugyan ki akarja megfúrni őt az élet mélypontján, egy pecsenyezsirszagu konyha mosogatógépe mellett? Sehol sem maradt meg két-három hétnél tovább. Nem hagyta, hogy kitoljanak vele. Hogy üldözzék, ő nem jugoszláv gastarbeiter, hanem igenis európai és politikai menekült és ha hagyta volna, hogy tovább szekálják, akkor otthon is maradhatott volna. Hiába igyekeztem megmagyarázni neki, hogy itt senki sem akarja bántani, nem hitte egyetlen szavamat sem, sőt, mikor nagyon erősködtem, gyanúsnak talált engem is. — Megérti — mondta------, hogy egy követ kell fújnom a többivel. Haragosan ment el s azt hittem, hogy soha többé nem látom. Tegnap aztán a százvalahányadik munkahelyéről felhívott és közölte: éppen most pofozták meg, adjak tanácsot, mit tegyen? Nehéz volt bármit is tanácsolnom, annál is inkább, mert azt gyanítottam, hogy ezzel akarja maid megindokolni, hogy miért hagyta el télviz idején jólfizető, kellemes munkahelyét. — Miért pofozták meg? — Semmiért, abszolúte semmiért, higyje el úri becsület szavamra... Javasoltam, hogy tegyen panaszt a főnökségen, menjen el és vétessen látlevelet, mégse lehet valákit csak úgy megpofozni! Igen ám, de azt mondták neki, hogy ha a hatóságokat belekeveri a dologba, akkor elküldik . . . No, ákkor ne menjen sehová, hanem nyelje le az egészet. Itt a tél a nyakunkon és központi fütéses szobája van. Letettem a kagylót; tulajdonképpen nem hittem egyetlen szavát sem. Ma aztán bekopogtatott, és elmesélte, hogy a “Bolond” pofozta meg a konyhán és noha nem ütötte vissza szegény háborús rokkantat, őt mégis elküldték 14 napi felmondáspénzzel. Azt hiszem, Béla direkt kicsikarja a Sorstól, hogy üldözze őt . . . NŐI SAROK AKIK MAGUKRA MARADTAK A leány, aki föláldozza magát a. családjáért, nem jár társaságba, emberek közé, hogy minél több időt tölthessen beteges és ápolásra szoruló szülei mellett, s akiről aztán lassan-lassan minden imerőse megfeledkezik, miközben az esztendők múlnák fölötte, mig egy napon a tükörbe pillant és szomorú, magányos öregasszony néz viszsza rá, aki mellett (amint mondani szokás) elrohant az élet — drámák, színmüvek, gyakran megirt alakjai. Most a drámaírók után végre azok is észrevették és fölfedezték, akiknek talán már illett volna korábban is gondolniok rá: a szociológusok, társadalomtudósok és az állami intézmények. Az irók ennek az egyéni drámának, érthető módon az érzelmi oldalát vizsgálták, az elvirágzott hajadon lelki konfliktusait — van azonban egy anyagi oldala is, amely, mint most végre kimondták és talán elsőnek éppen Angliában mondták ki: az állam felelőssége. “A magányos nő anyagi küzdelmei” cimü kiadvány száraz adatokkal dolgozik, a statisztika nem szentimentális, de ebben az esetben talán célravezetőbb. Háromszázezer olyan nő él Angliában, aki egész életét egyik, vagy másik szülője ápolásával, gondozásával töltötte ,s most megöregedve, nyugdíj, jövedelem, kereset nélkül maradt. Mig élete azzal telt el, hogy másnak a támasza volt, mire megöregedett, sajátmagának nincs támasza. Férjhez nem ment, pénzkereső foglalkozása nem volt, tehát nem szerzett magának semmiféle nyugdíj-jogosultságot, kire-mire számíthat? A jelentés azonban épp arra mutat rá, hogy ezek a nők, akik szüleik mellett maradtak, mert azoknak szükségük volt rá, ezzel az áldozatvállalásukkal roppant összegeket takarítottak meg az államnak. Ha ugyanis nem ők ápolták-gondozták volna szüleiket, akkor azok kórházba, vagy idős emberek otthonába kerültek volna, ahol egy-egy személy ellátása és gondozása átlagban heti harminc fontsterlingbe kerül. A javaslat tehát az, hogy az állam tekintse szolgálatban eltöltött időnek azokat az évtizedeket, amelyeket ezek a — saját életüket megtagadó — nők a családjaiknak szenteltek és fizessen nekik ugyanannyi nyugdijat, mint azoknak, akik pénzkereső foglalkozásuk után váltak nyugdíjjogosulttá. A jelentés szivszoritó eseteket sorol fel, mint például annak a ma már hetven esztendős aszszonynak a tragédiáját, aki egész életében beteges édesanyjának ápolásával volt elfoglalva, s most, hogy ő lett beteges öregasszony, fütetlen lakásában, ágyban tölti a teleket. Vannak olyanok. akik — mig a szülő életben volt, annak nyugdijából éltek. A szülő halála után a nyugdíj meg(Folyt, a 9. oldalon)
