Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-07-12 / 28. szám
13. oldal A MULT MESÉIBŐL: A JÓKAI-FESZTY SZTORI Irta: SZÉKELY MOLNÁR IMRE Legenda és valótlanság kering a köztudatban Jókai Mór házassága körül. Mikor Laborfalvi Róza 1886-ban meghalt, Jókai 62 éves volt. Az öregedő nagy iró fogadott unokája — aki később Feszty Árpádné lett — gondozta, ápolta. Fesztyék igyekeztek azzal is kedvében járni Jókainak, hogy egy kisebb irodalmi szalont alapítottak. De ez a kezdeményezés jórészt csak vendégeskedésekben merült ki. Később Fesztyék annyira belefeledkeztek saját művészi ambícióikba, hogy a magányba szorult aggastyán késői házasság révén próbált kitörni ebből a zárkózottságból. — 1897-től kiéleződött Jókaiban az a belső válság, ami későbbi házasságához vezetett. Jókai roppant erős, szívós erejű ember volt és ez az őserő küzdött benne az öregség ellen. Laborfalvi Róza halála után ez a roppant erő mindenekelőtt az írásban nyilvánult meg. És ekkor került az útjába Nagy Bella, a színésznő. Megismerkedésükkel kapcsolatban több legenda is került forgalomba. A legszínesebb arról szólt, hogy az öreg íróhoz beállított egy csinos, jóalaku, fiatal szininövendék, aki elpanaszolta, hogy annyira szegény, hogy még a villamosjegy megváltása is nehezére esik. Aztán a hídpénzre se mindig telik. Arra kérte a nagy irót, hogy tekintélyével járja ki, hogy olcsóbb bérlethez jusson . . . Jókai szive megesett a szegény leányon, és hogy megszabadítsa egyszer és mindenkorra a filléres gondoktól, — feleségül vette. A legenda szerint a nagy iró ezzel a házassággal jótéteményt gondolt gyakorolni, ami aztán balul ütött ki. Az ifjú feleség korlátlan ura és zsarnoka lett Jókainak, erről valóságos rémregényt irt Fényes László. Ebben az ügyben mégis a legilletékesebb csakis Feszty Masa lehet, aki nem ilyen romantikusan meséli el Jókai és Nagy Bella megismerkedését. Jókai 1898-ban irta Helvilla és a Fekete vér cimü színmüveit, ezekben aratta sikereit Nagy Bella. A Dalma cimü színdarabjában a főszerepet játszotta. Jókai második házassága nagyon felkavarta országszerte a kedélyeket. Mert mégiscsak furcsa volt, hogy a nemzet dédelgetett nagy irója T5 éves korában feleségül vesz egy 18 éves leányt. Keresték, kutatták ennek a természetellenességnek az okát. Több emlékiratban boncolták azt, hogy miért és hogyan?! Az ország közvéleménye két pártra szakadt:, a helyeslőkre és a helytelenitőkre. Ez utóbbiak voltak nagyobb számban. Vali Mari Jókai vérrokona azt állítja, hogy Fesztyné, a fogadott dédunoka önző és haszonleső volt, és Jókait, mint nevelőapját ez késztette erre a házasságra. A Bajza utcai házban, ahol együtt laktak Jókaival Fesztyék részéről pazarló dáridózás folyt, nem törődtek az írófejedelemmel, valósággal éheztették. Jókai számára gyertyalángon melegítették a vacsorát. Masa mindezt tagadja. — Mikor Jókai nagyapám elment tőlünk, úgy állt a dolog, hogy megtartja a velünk közös, régi lakását fogadóhelynek. Ezt üzente és igy is rendelkezett. Szüleim örültek, hogy legalább féligmeddig mégiscsak nálunk marad, egy fedél alatt lesznek vele. De mint mindig, kényes helyzetekben, jöttek a kéretlen tanácsadók. Apám egyik jóbarátja, Gozsdu Elek biró csupa szeretetből és aggodalomból addig mesélt az ő bírói, jogászi prakszisából hasonló esetekről, mig szüléimbe szugerálta azt a rettenetes, szerencsétlen gondolatot, hogy falaztassák be az átjáró ajtót a két lakás között, nehogy távollétükben Jókai uj családja és személyzete esetleg lejárjon az ő lakásukba . . . Az idő távolából nézve nem tudom szüléimét megérteni. Ez olyan kicsinyes gesztus volt, anynyira nem hasonlított hozzájuk, hogy még most sem tudom megérteni, csak azzal magyarázom, hogy az izgalom következtében elvesztették a helyes ítélőképességüket. Oh, milyen keservesen megbánták! Mennyire belátták, hogy hibásan cselekedtek, de már akkor késő volt, mert borzasztó következménye lett a dolognak. Azután, hogy elutaztak Firenzébe, nemsokára nagyapa is hazaérkezett Olaszországból. Fülébe került az elfa-Márta azonnal válaszolt! ‘‘Én is szakasztott u<gy gondolkozom, mint te, várlak, küldöm a repülőjegyet . . . meg a meghívólevelet Stb.” Nóra megérkezett. A mostani látogatásakor viszont elvitte Márta ötesztendős kislányát, Erzsikét a templomba és megkereszteltette. Nórának a házasságából, — már rég elváltak, — egy kislánya maradt, akit nem kereszteltettek meg. Márta se volt vallásos beállítottságú, a volt férje meg professzor létére egyenesen atheista, a feleségébe is ő csepegtette a materialista nézeteket. A kis pogány tehát felekezeten kívülinek számított és ezt Nóra nem nézhette. Elment a közeli templomba, megbeszélte a pappal a keresztelőt és annak rendje és módja szerint keresztvíz alá tartotta a kislányt Ő volt a keresztmama, a keresztapa pedig a szomszéd idősebb bácsi. A szertartás után elmentek a közeli lunchonettbe és hamburgert meg habos süteményt ettek, utána Coca-colát ittak. Mikor hazaértek, Erzsiké büszkén mondta: — Mami, meg vagyok keresztelve! — Hát ez meg már micsoda? — nézett rá aztán Nórára Márta. — A pap bácsi vizet öntött a fejemre, utápa elmentünk a lunchonettbe. Sütemény is ettem meg Coca-colát ittam. Jobb volt mint a viz, amit a fejemre öntött! — Mért kellett ezt tenni? — nézett szemrehányólag Márta Nórára. — Ki kért föl erre? — Tudtam, hogy istentelen gondolkodásod tiltakozni fog ez ellen, de nem nézhettem, hogy ez az aranyos kislány pogányként nőjjön föl. Tőletek sose lett volna megkeresztelve, ti nem törődtök a lelkének üdvösségével, te anyagias gopdolkodásu vagy, minden csak az üzlet . . . Tudom, hogy a drágalatos férjed, ez az Istentől elrugaszkodott sötét alak oltotta beléd ezt a gondolkodást. Én csupa szeretetből tettem. Mert mit ér az, ha gazdag vagy az egész világot is megnyered . . . — Ne is folytasd! Tudom, tudom! ... — fogta be a füleit Márta. — Te pedig bigott vagy, mindenben hiszel, mindent elfogadsz kritika nélkül, pedig jobban tennéd, ha benőtt fejedlágyát gondolkodásra is használnád ... — Aztán parázs teológiai fejtegetésekbe kezdtek, amelyben persze egyik se győzte meg a másikat. Végül Nóra odavágta: — Jobb lett volna, ha ez az aranyos kis teremtés elkárhozik? — És másnap csomagolt és távozott. Persze jött a levél: “Édes, egyetlen barátnőm! Tudom, hogy joggal neheztelsz, mikor megkérdezésed nélkül igy beleavatkoztam családi é^elazás esete. Nem akarta elhinni, elment megnézni, látta, hogy igaz, rettenetes dühbe jött, megfenyegette a házat, és azt kiáltozta: keservesen fogják szüleim megbánni azt amit vele elkövettek. A Feszty-család jólérezte magát Olaszországban. Feszty Masa meséli, hogy “emlékszem, csodálatosan szép firenzei tavasz volt, az utolsó, amikor ott voltunk. Az apám kiállítást rendezett, különösen nagy sikere volt Krisztus sirbatétele cimü képének. Az olasz sajtó valósággal hozsannázta őt. Roppant erejű békítő volt ez a siker. Bizakodóbban engedtek honvágyuknak, és örültek a hazamenetelnek. Nem sejtették, mennyi tévedés, micsoda tragédia vár rájuk otthon. Nem is gondolták, hogy ezek életük utolsó békés, csendes napjaik, hogy ezentúl már csak a gond, izgalom, balsiker, bánat vár rájuk. Diadalmenet volt a vasútállomástól a lakásukig, csak amikor elmentek a vendégek, akkor rájuk dermedt a tapéta ajtó, és akkor érezték meg igazán, milyen üres a ház. Hiába az öröm, hiába a nagy szeretet, hiába minden, Papit elvesztették. tedbe, de igazán csak a kislány és a teirántad való szeretet vitt rá . . . Végtelenül sajnálom, ho^y mindig történik valami, ami kettőnk örök barátságát megbolygatja, pedig ez a te barátságod, a meghívásaid, az együtt töltött napok teszik elviselhetővé életemet, mióta te Amerikába költöztél. Stb. . Utóirat: Remélem, nem haragszol és legközelebb újra együtt lehetünk! — Nem, mostmár nem hívlak meg, kedves Nórám, — gondolta Márta, pedig nagyon vágyódom utánad. De pihenni is vágyom, az idegeimet megnyugtatni. De mit Írjak neki? Remek gondolata támadt. “Édes Nórám, dehogy haragszom! De most ez egyszer nem hívhatlak meg, beteg lettem. Az arcomon egy piros folt van. amiről még nem tudjuk hogy mi, az orvosok se tudják még, most van kivizsgálás alatt. Lehet, de ne adja Isten, hogy lepra. Legalább is ezt gyanítják. Ezért nem hívlak, nehogy megkapd tőlem ezt a rettenetes betegséget . . Postafordultával érkezett a válasz: “Drába, egyetlen barátnőm! Hátha nem is igaz az a borzasztó hir, amiről írtál. Hiszen Amerikában tudtommal még nem volt ez a rettenetes kór, ezt csak fertőzés utján lehet kapni. De én mindent vállalok, még a lepraveszélyt is, csakhogy láthassalak. Ilyenkor kötelességem melletted lenni, még ha megkapom is tőled a bajt, veled kívánok menni a lepraszigetre, aholelkülönitve élnek a szegény szerencsétlenek. Ne fossz meg ettől a lehetőségtől, régi barátságunkra kér<\m, esedezem, könyörgök, hivján és én megyek, rohanok . . . Stb.” — Nem, most az egyszer nem lágyulok mag, kemény leszek! Bár nagyon szeretlek, ez a leveled is megható és földöntúli ragaszkodásról árulkodik, csak a szentek képesek ilyen áldozatokra, velem jönni a lepratelepre. Milyen szerencsém, hogy nincs is leprám! Most már maradj otthon és ird a megható leveleidet, ha itt lennél, újra kezdődne minden, a szemrehányások, a veszekedések . . . ÉRETTSÉGI Elhagyjuk a pattanások forrásvidékét, a kamaszkor párás völgyeit Lányszemek pici lámpásai lobbannak el az utolsó éjszakán Mélyebb hangú a csönd Nyelvünkön itt marad a búcsúzkodások ize, sok elhasználatlan szavunk Félrevert csengöszó kisér távozóban, részeg hegedűszó s holnapra már emlékeink csontjait is elsodorja a város FECSKE CSABA Székely-Molnár Imre BARÁTNŐK (Folyt, a 9. oldalról)
