Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-07-12 / 28. szám
11. oldal HOMOKI ERZSÉBETj LELKI KLINIKÁJA ! MRS. H. W. — Kedves Erzsébet, minden nő életében eljön a pillanat, amikor észreveszi, hogy itt a tragédia, az öregség. Én sajnos már észrevettem, s érzem, hogy ami volt, elmúlt és talán nincs tovább. Szeretném, ha megírná, hogy érdemes-e kozmetikázni, használ-e még valamit a kozmetika? VÁLASZ — De még mennyire, hogy használ. Használ a kozmetikusnak, aki keres vele, használ a nőnek, aki szebbnek, fiatalabbnak érzi magát, használ annak, aki szereti a nőt, mert szebbnek látja őt. Persze a mérsékelt, Ízléses kozmetikára vagy ésszerű kozmetikai sebészetre gondolok. Nem azokra a nőkre, akik festék és krém raktárt kennek magukra és annyiszor varratják fel az arcukat, hogy a sok bőrhuzástól az orruk -lassan eltűnőben van. Nem az a tragédia, hogy megöregszünk, hanem az, ha nem tudunk szépen megöregedni. Az öregedés természetes folyamat. Születésünk pillanatában megkezdődik. Nagyon sok nő azonban nem hajlandó ezt tudomásul venni és megkapja a ragályos betegséget: erőszakos ragaszkodást a fiatalsághoz. A betegséget sok minden súlyosbítja. Könyv, televízió, mozi, hirdetés mind azt a kényszerképzetet táplálja bennük, hogy mindenáron fiatalnak kell maradni, mert az öregség rossz. Emiatt túlzott érzékenységgel reagálnak az öregség látszatára. Meggyülölik az arcukat, ha ráncosodni kezd. A ránc megjelenése valóban nem kellemes, de a félelem az öregségtől jobban összeráncolja a lelket, mint az öregség az arcot. Márpedig ha élni akarunk és nem szomorúan akarunk élni, úgy kell elfogadnunk önmagunkat, ahogyan vagyunk: minden korban. A kétségbeesett ragaszkodás a fiatalsághoz rengeteg energiától fosztja meg azt, akit hatalmában tart. Az öregségtől rettegő nő veszedelmes körforgás sodrába kerül. Minél több enegiát pazarol fiatalsága nyomainak erőszakos megőrzésére, annál reménytelenebb lesz s minél reménytelenebbnek érzi magát, annál gyorsabban öregszik. A legfőbb hiba ott van, hogy sok nő olyan célokat tűz maga elé, amelyek az ő korában már elérhetetlenek, amiket sem a hormon-injekció, sem a kozmetikai sebész segítségével nem érhet el, csak szánalmassá vagy nevetségessé teheti magát velük. Az igazi női arc az, amely enyhén kozmetikázva is hiven mutatja viselőjének egyéniségét. Ez az arc bizonyítja, hogy a nő tudja: tovább élni és a lehetőségekhez képest megelégedetten élni csak ezzel a filozófiával lehet. A nő, akinek van bátorsága ahhoz, hogy megöregedjen, a szivében sokkal tovább marad fiatal. Az idő múlását elfogadni: ez az igazi női művészet. ☆ ☆ ☆ FELESÉGEM JELIGE _ Kedves Mrs. Homoki, nem panaszkodni akarok a feleségemre, mert igazán jó asszony, szorgalmas, tiszta háziasszony, csak egy szokása nem tetszik nekem és nem tudom róla lebeszélni. Az a szokása, hogy ha együtt sétálunk, vagy megyünk valahová, minden kirakat előtt megáll nézegetni. Nekünk nem telik drága ruhákra, ő csak áruházban vehet, azt is ugv, hogy legtöbbször kivárja, amikor sale (időszaki kiárusítás) van. Akkor minek nézegeti a finom üzletek kirakatában a drága ruhákat és ékszerészek kirakatában a drága ékszereket, hiszen tudja, hogy úgysem veheti meg, csak szivfájást csinál magának, de ő, ha ezt magyarázom neki, mindig azt mondja, hogy ne beszéljek, ehhez én nem értek. Bátran merem mondani magamról, hogy nem vagyok értelmetlen ember, hát akkor mit nem értek ezen. Mit szól ehhez Mrs. Homoki? VÁLASZ — Világért sem akarom azt mondani, hogy értelmetlen ember, de higyje el, vannak olyan kis dolgok, amiket a legtöbb férfi nem ért meg, még akkor sem, ha lángész. Nem érti meg, egyszerűen azért, mert a férfi gondolkodása bizonyos esetékben egészen más, mint a nőé. Ezek közé tartozik a kirakatnézés is. Nem őszinte az a nő ,aki azt mondjá, hogy nem szeretne finom, drága ruhákat, szőrméket, ékszereket. A szive azonban nem szakad meg a fájdalomtól, hogy nincs pénze megvenni. Megelégszik azzal, hogy “kigyönyörködi” magát bennük. E'nnök egyik magyarázata az, hogy a nőnék általában fejlettebb a szépérzéke, mint a férfié és az ilyesmire, mint ruha, ékszer látványára másként reagál. Kevésbé gyakorlati módon, mint a férfi. És igy van ez jól. Mert ha a kispénzű nők szive a szép kirakatok előtt megrepedne, akkor például a new-yorki Madison Avenuen a kirakatok elől tucatjával szállítanák el a halottakat. ☆ ☆ ☆ MÁRIA — Kedves Erzsébet, legyen szives Írja meg nekem, hogy miből lehet felismerni, észrevenni azt, hogy egy férfinek szerelmi bánata van. Nekem ez egy fontos eset. VÁLASZ — Sokezerféle egyéni jele van. Még az sem szokatlan jel, ha szomorú, mert van, aki szerelmi bánat szerint mulat. Szakma szerint csak a szerelmi bánatban szenvedő festőművészt lehet felismerni: aktról áttér a csendéletre vagy tájképet fest. A maga helyében egyenesen megkérdezném azt a bizonyos “fontos esetet”. ☆ ☆ ☆ ÜZENETEK 1. Mrs. E. J. A budapesti öreg színészek otthonát Gobby Hilda propagálta. Ahhoz teljes joga van, hogy a Rákosi-idők alatti kommunista magatartását kifogásolja. Az otthon megteremtésének érdemét azonban mégsem lehet elvitatni tőle. — 2. S. M. Azt kérdi, hogy Andorra, Monaco, Liechtenstein, a 3 törpe közül melyik a világ legkisebb országa. Egyik sem. A világ legkisebb országa Nauru, sziget a Csendesóceánban, 6>500 lakosa van, 3500 bennszülött és 3000 külföldi, főként foszfátmunkás és szakértő. Önálló ország, elnöke és választott parlamentje van. VIDÁM SAROK: MIÉRT VAN KÖTÉS A LÁBÁN? Van egy ilyen vicc: “A beteg elmegy az orvoshoz. A lábán kötés. — Mi baja van? — érdeklődik a doktor. — Fáj a fejem. — És miért van a kötés a lábán? — Lecsúszott...” Egyszer társaságban kértek, meséljek valami vidámat. Elmondtam ezt a viccet. Mindenki nevetett. Egy idősebb férfi azonban valahogy furcsán pislogott felém és rövid habozás után megszólalt: — Már megbocsájt, de valahogy nem értem... Mije fájt a betegnek? — A feje. — És miért volt a kötés a lábán? — Lecsúszott. — Úgy — mondta az öreg, felniyögött s újabb habozás után kijelentette: — Nem értem. Nem tudom, mi ebben a humor. Próbáljuk logikusan elemezni: a betegnek tehát a feje fájt, igen? — Igen, a feje. — Akkor miért volt a kötés a lábán? — Lecsúszott! — Különös! — mondta a férfiú, felállt az asztaltól és az ablakhoz lépett. Sokáig állt ott, s elgondolkodva bámult ki a sötétbe. Rövid idő múlva mellm ült. — Üssön agyon — súgta a fülembe —, de nem értem, mi ebben a vicc. Ha valakinek a feje fáj, mi a fenének kötözi be a lábát?! — Nem kötözte ő be a lábát. A fejét kötözte be. — Akkor hogyan került a kötés a lábára? — Lecsúszott ... — feleltem. — Menjünk ki az előszobába — szólt határozottan. — Beszélnem kell magával. Kimentünk. — Őszintén mondja meg — kérlelt, miközben kezét vállamra tette —, ez valódi vicc, vagy csak viccel? — Valódi vicc — válaszoltam. — És mi ebben a humor? — Nem tudom. E'gy vicc és semmi más. — Lehet, hogy valami részletet kihagyott belőle? — Milyen í’észletet? — Például, hogy a beteg féllábu volt. — És ez mire jó? — Mert ha feltételezzük, hogy a kötés valóban lecsúszott, akkor a testén csúszott le s mind a két lábát át kellett volna fognia. Azonban ha fél lábú rokkant volt . . . — Nem! — utasítottam el határozottan ezt a feltételezést. — A beteg nem volt rokkant. — Akkor hogy kerülhetett a kötés a lábára? — Lecsúszott. Az idősebb férfi az izzadtságot törölgette homlokáról. — No, minden jót mondtam, majd felvettem a kabátomat és hazamentem. Éjjel egykor csöngött a telefon. — A vicc ügyében hívom — hallottam az illető hangját. — Nem tudok elaludni. Ez a láb nem megy ki a fejemből . . . Mondja, van ebben humor? — Van — feleltem. — Nem vagyok hülye, de nem értem. A feleségemnek elmondtam, nevetett. Miért, nem tudom. Egyszerűen fogalmam sincs róla, mit tegyek. — Hagyjon aludni — mondtam és letettem a kagylót. Másnap este újra telefonált. — Tanácskoztam szakemberekkel — közölte. — Mindegyik azt mondja, hogy a kötés nem csúszhatott le. — Ha nem, akkor nem. De mit akar tőlem? — El akarok igazodni a kérdésben, számomra ez elvi kérds. Elvgre felelős állásban vagyok . . . Levágtam a kagylót. Néhány napig még telefonált, aztán eljött a lakásomra. Ordítoztam vele, káromkodtam, valósággal kidobtam — még csak meg sem sértődött. Ekkor elhatároztam, hogy irok róla egy krokit, írok egy emberről, akinek nincs humorézéke. A krokit elvittem egy lap humorrovatának a vezetőjéhez. Elolvasta és jót nevetett. — Ezt a hülyét! — mondta a szerkesztő. — Tényleg vannak ilyenek? Vannak. Én magam találkoztam egy ilyennel. — Jól van, leközöljük — mondta a szerkesztő. Aztán átkarolt s a fülembe súgva megkérdezte: — Nekem azért bizalmasan megmondhatja: mije is fáj a betegnek? — A feje — nyögtem ki. És miért volt a kötés a lábán? Fodor István
