Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-10-11 / 41. szám
13. oldal Tótágast áll a világ Irta: SZÉKELY-MOLNÁR IMRE Nem vitás, hogy kétségek, gondok között élünk. Minden nap tartogat valami váratlan, kellemetlen meglepetést. Észrevesszük, hogy hetek óta lelassudott a postai kihordás, az újságok néha egy hetet is késnek, hogy a levelekről ne is beszéljek. A külfölddel való levelezés légiposta útján legalább húsz napot igényel. Ennyi az oda és a visszaút. A nyomdászom állítja, hogy egy kis csomagot, amelyben névjegykártyák voltak, már két hónapja feladott részemre, de még mindig nem érkezett meg. Ezek a jelek azt bizonyítják, hogy valami nincsen rendben a posta körül. Az ok, amire úgylátszik előkészítettek bennünket, tegnap kirobbant. A rádió közölte, hogy újból postássztrájk készül. A sztrájkok kezdenek mindennaposokká válni az életünkben. Kiadós munkaszünetek ezek, amelyek hosszú hónapokra megbénítják a mindennapi életünket. Nemrégiben a liftesekkel volt baj. Hosszú, hosszú hónapokig tartott, amíg újra munkába álltak. Azzal senki sem törődött, hogy a sztrájk alatt hogyan közlekedtek az öregek, betegek, az állapotos asszonyok és a csöpp gyerekek, s amikor végre megint munkábaálltak, hoszszú hetekig tartott az elromlott szerkezetek kijavítása. De nehogy zavartalan legyen az életünk, a lifta sztrájk után villámcsapásként zúdult» ránk a vasútas-sztrájk. Ez is már hetek óta tart, s emiatt egyes helyeken már nem is tudják hússal ellátni az üzleteket. Tótágast áll a világ! A napokban a nemzetközi vásáron a nagy attrakció: a drótkötél pályán megállt a forgalom. Az ismert kis négyszemélyes kalickák az ég és föld között lebegtek hat órán keresztül. Annyi ideig tartott, amíg újból megindult a forgalom. Éppen vendégeink voltak, akik a nemzetközi vásár helyett, inkább a Niagara Falls-i vízesést óhajtották megnézni. Végig a mezőségen a farmerek újítása volt szembetűnő. A nagy veteményes földeken táblák állították meg az embert, amelyeken arra figyelmeztették az autósokat, hogy menjenek csak be szép nyugodtan a földre és szedjék le a gyümölcsöt, a paprikát, a barackot, a zöldségféléket, s aki ezekután abban a tévhitben leledzene, hogy az önkiszolgálás munkájával olcsóbbak lettek volna az árak, az téved. Szinte csodálatraméltó, de egyben felháborító is, hogy ez a nem kereskedelmi úton való elárusítás, egyes helyeken még drágább, mintha az ember a kereskedőknél szerzi be a portékát. Csak példának említem, hogy a zsidópiacon egy kis kosár uborka 50 cent, ugyanez a farmereknél 1 dollár. A paradicsom a hivatásos kereskedőknél kosaranként 95 cent, ugyanez a farmereknél 1 dollár 26 centbe kerül. A legszembetűnőbb a különbözet a krumplinál. A farmer apró, tojásnál alig nagyobb krumpliból 10 fontot 1 dollár 20 centért ad, a nagyárúházakban szép csomagolásban, jobb minőségben — nagyságot értem alatta — 50 centet kémek 10 fontért. Érdekes és talán jellemző is megemlíteni, hogy a farmerek arról panaszkodnak, hogy nem kapnak munkaerőt a termény betakarítására. S ha nem jönnek idegenből munkások, akkor az egész termés megrohad a földeken. Az illetékes miniszter ellene van a mexicói munkások behozatalának, indokul azt hozta fel, hogy a farmerek nem tartják be a higiénikus eljárásokat, nincsen megfelelő tisztálkodási lehetőség és az élelmezés ellen is sok a panasz. Főleg pedig azt nehezményezi a miniszter, hogy kevés napszámot akarnak fizetni nekik. A miniszter nyilatkozata miatt a farmerek között nagy a felháborodás, s azt akarják bizonyítani, hogy ők két és fél dollár órabért, jó kosztot, kielégítő szállást biztosítanak a munkásoknak, aki náluk dolgozik, az a családi asztalnál, velük együtt ehet. * Egyelőre folyik a harc a miniszter nyilatkozatát nagyon sérelmezik a farmerek, kint a földeken ezalatt folyik az amatör-gyümölcsszedés, jólöltözött hölgyek, urak hajlonganak, a vevők szedik a termést. Az utón hosszú autósorok állnak, a farmer pedig a kijáratnál kasziroz. Jóval többet, mint a kereskedő! Hát nem tótágast áll ez a mai világ? NÁPOLYI RIPORT CSÚNYA HALÁL... Csúnya halál látogatja a gyönyörű várost. Egyike a legfertelmesebbeknek. Másként gondolta ezt, aki valaha elragadtatottan felkiáltott s kiáltása azóta is visszhangzik a világban: Nápolyt látni és meghalni! Másként gondolta. Nápolyt látni és meghalni, igen —, de nem megenyvesedő vérrel és nem hasmenésben, nem. Nápolyhoz nem illik a kolera. Akkor sem, ha időről időre odaszokik is és megtizedeli. Nápolyban a kolera nem járvány, hanem a természet, a sors Ízléstelensége, a Koch-féle vibriók, a kommabacilus-tömegek lázadása a szépség ellen. Másféle halálra ihlet, ha szabad így mondani, másféle halálra Nápoly. Nem olyanra, amely előtt a beteg görcsbe rándul, szeme beesik, szája elkékül, hangja nyöszörgőre fordul, teste kiszárad. Az igazi halált, az odavalósit, a tőrőlmetszett nápolyi halált nem is előzheti meg betegség, a nápolyi halál nem ágyban születik, gyűrött cihák között. Hanem utcán, tengeren, rózsabokorban jön a világra, hirtelen. Egy sikátor fordulójában, borszínű alkonyaikor, valahol a Forcella környéki kocsmák között, vagy egy azaleás erkély éji sötétje alatt megvillan egy tőr és sebtében meghal valaki. Kilobog egy bárka rozsdavörös vitorláin a Posillipo-fok felé a tirrén tengerre, utasait elnyeli a kék messziség s nem térnek vissza többé, mint nem tért vissza valamikor az olasz partokra, valamivel északabbra innét, a ligur tengerről egy angol költő, Shelley sem. Ez igen: tőrtől elesni, kalandban veszni, ez a méltó halál Nápolyban. S mert a halál kifogyhatatlanul leleményes és van formaérzéke, használ más, ideillő, úgyszólván tájjellegű pusztítást is itt. Van a nápolyi Museo Nazionaléban egy zárt rész, tizenhat éven felülieknek, ahol látható, milyen formákat tartogat kiválasztottjainak a repeső, délszaki halál. Meg lehet halni a nápolyi öbölben, a Torre Annunziatának nevezett tengerfok környékén úgy is, ahogyan ők ketten, ifjú férfi és nő, meghaltak Pompéji iszonyú óráiban, boldogan. Kétezer éves halálukat halhatatlanul, gipszbe öntve is mozgékonyán őrzi a nyom, amit szerelemben összecsomózott testük hagyott a hamuban ,a Vezúv megalvadt lávájában, torkukra forrva a sikoly: téged látni és meghalni! Így is lehet meghalni a mediterráneumban, így is. És úgy, ahogyan innen ugyancsak valamivel északabbra, Velencében meghalt Thomas Mann hőse, öregedő író, Gustav Aschenbach, néhány szem mosatlan, lucskos epertől kapott kolerája lappangási idején, nem várva meg az első émelyedést s a csikarás első tünetét. Meghalt egy kis lengyel fiú alkonyatszürke szemétől, a szépséges kis Tadzio nedves és kacér tekintetétől. Szenvedélytől takargatni való, lappangó szenvedélytől halt meg s nem lappangó kolerától, meghalt, mielőtt élveteg, vén pojáca lett volna belőle, város eszelőse, akire vihogva mutogatnak ujjal odahaza, München, és itt, Velence utcáin. így igen: lávába és vérbe fagyva, szenvedélytől és gyönörűségtől átizzva meg lehet halni ezen a tájon, de nem indiai mocsarak lázától félrebeszélve, elvékonyodó, embertelen hangon, a vox cholericán sipákolva. Énekelve, kurjantva, sikoltva igen, nyögve nem. A Santa Lucia dallamát pengetve igen, hörögve nem. * Nápolyban a halál ölhet irodalmat, ölhet művészi formát, járhat farsangi jelmezben, álarcban, márthat tőrt a bordák közé és forgathat nosztalgiákat a szívben, csak járványos formát nem volna szabad öltenie, mert nem illik e város díszletéhez. S most mégis, mint fnár annyiszor, kolera látogatja. A Via Partenopén, a Marinellán, öbölmenti utakon, ahonnan a nyílt vízen lengő Caprira és Ischiára látni s néha a tűzhányó füstjére is, ezeken a tengerparti korzókon, szentjánoskenyérfák, babérbokrok, pineák között vöröskeresztes járványkocsik állnak, mentőautók süvöltenek, illetlen járművek. A mimózák illatát megfertőzi a dezinficiensek szaga, klóré, fenolé, kreozoté, mangáné, szublimáté, lúgos kencéké. A sétányok akár a kórházfolyosók. A nyár, a virágmenet, a kedv és az ifjúság tarka jelmezei helyett a tisztaság szomorú egyenruhái, fehér köpenyek. Kacsintó, ledér maszkok helyett szigorú védőálarcok. Csőre töltött oltótűkkel orvosok járnak lakásról lakásra, mint a rekvirálók. Ezekben a megerjedt hetekben Nápolyban a halál nem rózsabokorban jön a világra és nem hirtelen, hanem alattomosan nachtkasznik fiókjából és éjjeliedényekből szivárog elő, szérumok, pasztillák, antibiotikumok, lizoformok őrségét kijátszva. Tengeri kagylókból nem Vénusz születik, hanem csapzott hajával a kolera, szőlőfürtön, fügén, gránátalmán nem a napfény hamva, hanem a kolera váladékai — ennélfogva a kagylópiacon tilos a kagyló, gyümölcspiacon nem ajánlatos a gyümölcs. Nápolyban a kagyló meg a gyümölcs nem ajánlatos ezen a miazmáktól fülledt nyárvégen, a világban pedig ennélfogva nem ajánlatos maga Nájjply. A fenyegetett kontinensek vesztegzárakkal védekeznek a gyönyörű városból behurcolható legcsúnyább halál ellen. Megszorításokkal, intelmekkel, oltásokkal, kontraindikációkkal, óvintézkedésekkel, megfigyelésekkel és vizsgálatokkal védekeznek ellene, hatósági ellenőrzésekkel, egy világszervezet minden apparátusával. Nem tehetnek mást, nincs más módjuk gátját vetni e rossz halál terjedésének. Vesztegzár, szigor, tilalom, ellenőrzés e csúnya halál kivédésére. Helyes. Nincs mást mit tenni ellene, s eddig még, a mainál sokkal kezdetlegesebb, múlt századbeli eszközökkel is sikerült előbb-utóbb megfékezni. Most is sikerülni fog Nápolyt megszabadítani, a világot megvédeni a csúnya haláltól. Hát a csúnya élet, mely éppúgy, mint Nápolyhoz a kolera, nem illik a gyönyörűnek termett világhoz? A csúnya élettől milyen vesztegzárak védik a kontinenseket? Megenyvesedett gondolatokkal semmivel sem szebb élni, mint enyvesedő vérrel meghalni. Hétrét görcsbe rándulni az alázattól nem emberibb életjel, mint amilyen megalázóan halálos tünet hascsikarásban kuporogni. Elkékült szájjal félrebeszélni vagy tele szájjal hazudozni: egyremegy. A sipákoló kolerahang sem emberi, a szajkóké sem az. A szembenézést sunyin kerülgető tekintet van olyan szánalmas, mint a kolerában haldoklók beesett szeme. Kiszáradt képzelettel, kiszáradt akarattal, kiszáradt véleménnyel, kiszáradt jellemmel létezni, de akár vígan lébecolni is, van olyan fertelmes élet, mint amilyen fertelmes a kiszáradt testet hozó kolerahalál. Az ocsmány halált okozó kolerának van a világban megfelelő ragály-mása, mely ocsmány életet szerez. Tünetei, gyávaság, közöny, irigység, megalkuvás, kapzsiság, száznyolcvan fokos pálfordulás, vannak olyan nemtelenek és figyelmeztetőek, mint amilyen aggasztó kolera idején a hasmenés és a negyvenfokos lázroham. Ez nem illik Nápoly ege alá, ciprusok sétányaira, amaz nem illik semmilyen emberlakta tájra. S amilyen illetlen jármű a Marinella szentjánoskenyérfái alatt egy fertőlenítő kocsi, olyan illetlenek a harckocsik az emberek városaiban. Vesztegzár a csúnya halál ellen, helyes. A csúnya élet széthurcolása ellen a kontinensek még védtelenek. MÁTRAI-BETEGH BÉLA Síékaly-Molnár Ion
