Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-10-11 / 41. szám
14. oldal NÉHÁNY SZÓ A PESSZIMIZMUSRÓL írta: DOHNÁNYINÉ ZACHÁR ILONA Egy régi elcsépelt amerikai vicc szerint az egyik vendég az asztalnál szeretné elérni a kis tejes kancsót, hogy kávéját megízesíthesse és optimista lévén, megkéri szomszédját, nyújtsa át neki a tejszínt. Egy másik vendég, aki pesszimista, így szólítja meg a mellette ülőt: "Kérem, nyújtsa át nekem a tejet.” Egy szkeptikus viszont, aki mindig és mindenben kételkedik, azt kéri, hogy nyújtsák át neki a kancsót. Mint a legtöbb tréfa, ez az emberi lelkiállapotra nagyonis jellemző. Ha valaki pesszimástának született, sötétnek látja az életet, mindig felhőt lát az égen és szüntelenül retteg valamitől, ami pedig annyira a távolban van, hogy nem is fenyegetheti. Billy Graham így nyilatkozik a pesszimizmusról: "Egy kereszténynek a világ legnagyobb optimistájának kellene lennie; legalábbis ennek az életnek békéjét és az elkövetkezendő élet biztonságát illetőleg. A keresztény optimista, mivel Krisztus és nem a saját elvei szerint él, Őbeléje helyezi hitét és nem ennek a világnak a rendjébe. Viszont egy újjá nem született embernek semmi oka sincsen arra, hogy optimista legyen. Mindig követ el hibát és a jövőben is hibázni fog. A mostani világhelyzet sok okot ad arra, hogy pesszimisták legyünk. De mi hiszünk az egy igaz Istenben, a világmindenség urában és tudjuk, hogy végül is ő fog győzedelmeskedni. A kereszténynek optimistának kellene lennie nemcsak Istent, a mi Mennyei Atyánkat illetőleg, de Krisztus kedvéért, aki Megváltónk és Urunk." Sokan azzal érvelnek, hogy ha olyan helyzetbe kerülünk, ahol tehetetlenek leszünk és képtelenek vagyunk magunkon segíteni, menthetetlenül pesszimistákká válunk, sőt az se csoda, ha sokan öngyilkosságba menekülnek. Katherine Marshall, a megboldogult Péter Marshall evangélista özvegye elmondja, hogy mikor az ura halála után annak életrajzába fogott, még nem volt semmiféle írói tapasztalata, amellett életében is ezer nehézséggel kellett megküzdenie, így aztán munkája is színtelenné vált, mire egyik jóbarátja, aki irodalmi szakértő, őszintén kijelentette, hogy az amit írt, egyáltalán nem jellemző a közismert evangélistára. Katherine kétségbeesett. Tehetetlennek érezte magát és könnyeivel Krisztushoz menekült. Térdreborult és úgy könyörgött, hogy az Úr vezesse tollát és hogy ez a könyv nem az ő, de az Úr könyve legyen. Csak akkor kezdett újra az írásba és az életrajznak olyan sikere lett, hogy még most is olvassák, miközben hatása alatt tömegek tértek meg és fordultak az Úr Jézushoz. Valamikor régen én is pesszimista voltam. Ezt szegény Édesapámtól örököltem, aki egész életében inkább szomorú volt, mint vidám és nagyon sokszor volt komor és keserű, sohase bízva abban, hogy a jövő valami jót is hozhat. Halála előtt egy esztendővel sokat leveleztünk egymással. Könyveket küldtem neki, melyek énrám nagy hatással voltak — és végülis Apám annyira meggyőződött, hogy teljes szívével Krisztus szolgálatába állt. Mivel ő Magyarországon élt és halt meg, csak levelek útján érintkezhettünk és szegény megírta nekem dióhéjban az életrajzát. Elmondta, hogy fiatalkorában két nagy csapás érte, nagy igazságtalanság érte, mely egész pályafutását megbénította és pesszimistává tette. Annyira elkeseredett, hogy sohase volt képes ezt a csalódást kiheverni. Most azonban, hogy Krisztus megvilágosította az elméjét, visszagondolt mindenre és tisztán látta, hogy ez a két csapás mentette meg az életét, mert ha az általa annyira óhajtott események bármelyike is bekövetkezett volna, ő már nem lenne az élők sorában. Ugyanakkor figyelmeztetett rá, hogy soha se csüggedjek, bízzak mindent Istenre, mint ahogyan azt ő teszi, mert sohase tudhatom, mit miért kell elszenvednem. Utolsó leveléből derű, nyugalom és béke sugárzott. Halála előtt egy órával is mosolygott és noha egy szerény szobácskábán tengődött Anyámmal, abból a néhány dollárból tartva fenn magát, amit én küldtem, mégis utolsó szavaival hálásan köszönte meg Istennek mindazt a kegyelmet, melyben részesítette. Heti fohász Urunk, Istenünk, a Tőled tanult imádságban kérjük a mindennapi kenyeret, hogy fenntarthassuk testi életünket. Kérünk ma, hogy a mindennapi kenyér mellé add meg nekünk a mindennapi kegyelmet is. A kegyelmet, mely megőriz a bűntől, a kegyelmet, mely képessé tesz a jóra. Tudod Uram, hogy soha ki nem fogyunk az anyagi javak kéréséből. Ma azt kérjük Tőled, hogy áldj meg minket lelki javakkal is: szelídséggel, türelemmel, alázattal, hittel, reménnyel és legfőképpel szeretettel. Hiszen apostolod is azt írta, ha szeretetünk nincsen, olyanná válunk, mint a pengő érc, vagy zengő cimbalom. Add hát meg nekünk Urunk, a mindennapi kenyér mellé a mindennapi kegyelmet is. Amen. FÜLE LAJOS: Dohn anyui* Zachár Ilona WVWVVVmVHVVWVVVHVWVVtHVVVWVWVW HETI NAPTÁR OKTÓBER 15— Hétfő: Teréz 16— Kedd: Hedvig 17— Szerda: Rudolf 18— Csütörtök: Lukács 19— Péntek: Izsák 20— Szombat: Vendel 21— Vasárnap: Orsolya /vw»wv»wwvwv»wwv»wvw»vv\vv\vwww%vwwvV? Áldott légy madaraidért, bogaraidért, a velük való együtt-létért. Köszjpnöm füveid, virágaid vendégszeretetét: színeik, illatuk terített asztalát, hegyeid méltóságát, völgyeid közvetlenségét, erdőid hűs lehelletét. Köszönöm a patak gyermek-csacsogását, madarak kórusát, méhek zenekarát, csöpp fények, kis árnyak vidám fogócskáit. Köszönöm a csillagokat az égen meg a fűben, köszönöm az embereket a virágok között, mint testvéreket a testvérek között. Köszönöm e csetlő-botló sorokat is, meg ezt a pici cinketollat, mely itt a fűből rám nevet. MINDENNAPI KENYERÜNK... Négyféle kenyeret ismertem hajdanán: a friss, a szikkadt, a száraz és a madárlátta kenyeret. Ismertem ezenkívül a “más kenyerét" is, ami azonban olyan keserű volt, hogy jobb, ha nem idézem ide. Az előbbi négyféle kenyeret mindet szerettem. Legfontosabb volt közöttük a szikkadt kenyér, mert azt ettük legtöbbször. Az az időszak ugyanis, amíg a kenyér friss, pontosabban: lágy, igen rövid; a sütés utáni másodnapon már szikkadttá lesz és ilyen marad mindaddig, amíg meg nem szárad. Rendszerint öt-hat darab, taligakerék nagyságú kenyeret sütöttünk, s legfeljebb az első volt lágy, a második, harmadik, negyedik, ötödik szikkadt, s a hatodik: száraz. A szikkadt kenyeret ettük tehát legtovább, s mindenhez, míg a száraz kenyeret ciberébe, kávéba, tejbe, köménymagos levesbe áztattuk. A kenyerek királynője, különleges csemege: a madárlátta kenyér volt. Máig emlékszem nevelőnagyanyám felragyogó arcára s boldog hangjára, amikor a mezőről érkezett nagyapám tarisznyájába pillantva felkiáltott: Idenézzetek, gyerekek! Madárlátta kenyér! / Visongva ugráltuk körül, s kéjjel rágcsáltuk az egyenlő részekre tördelt madárlátta kenyeret. Ez a kenyér természetesen szikkadt, vagy legtöbbször száraz volt, hiszen jó ideje szíttá a nap és fútta a szél. Azonkívül tarisznyaszagú volt, avasszalonna-szagú volt, áporodott kenyér-vászon-szagú volt, meg gyakran egérszagú is volt, hiszen sokfajta viszontagságon esett át, míg viszontláttuk — mégis nagyon szerettük. Azt hiszem: a lelkűnkkel szerettük. Valamilyen titokzatosság, mese-elem lengte körül, s azért szerettük. Sokszor gondolkoztam rajta, hogy miért nő meg a kenyér becse attól, ha a madár meglátta, de sokáig nem tudtam a nyitjára jönni. Felnőtt ésszel aztán afelé a magyarázat felé hajlottam, hogy a szegény ember öröm-képző ösztöne működhetett itt közre. Ahogyan egy "szerencsét hozó” fél patkónak, szürke szamárnak, gatyakorcban elkapott bolhának, négylevelű lóherének, bukszába zárt őszi légynek örvendeztünk, úgy örvendeztünk a madárlátta kenyérnek, mert semmibe se került, mégis a miénk volt. Ezt gondoltam tegnapig. Akkor azonban az a még felnőttebb-eszű gondolatom támadt, hogy ennyi titokzatosság sem volt a madárlátta kenyér körül. Nem attól volt értékes, hogy a madár látta, hanem attól, hogy mi újra láttuk, és egy étel sorját letudhattuk vele, de legalábbis olyan hastömő és nemvárt csemegéhez juthattak általa a gyerekek, amire nem kellett pénzt kiadni. És egy fél nappal tovább szikkadhatott a kenyérkosárban a másik kenyér ... Ma már mindez — temészetesen — nincs így. Hol van ma már család, ahol madárlátta kenyér van, pláne, ahol meg is eszik? Hol csinálnak ma már víziciberét ötnapos száraz kenyérrel? Hol tudják már manapság, hogy miképpen kell ujjbögyre tapasztva összeszedni a morzsákat az asztalról és bicskaheggyel kikotorni az asztallap hasadékaiból? És hol tudják már manapság, hogy milyen finom lehet a kenyér — magában? Jó is, hogy nincs így. Mert a kenyér-fétis szép szertartásokat termett ugyan, de ezek a szegénység szertartásai voltak. Ma már nem szükséges, hogy keresztet vessünk a kenyérre felszelés előtt, vagy megcsókoljuk a véletlenül leesett darabot, mindamellett mégis kár lenne, ha veszni hagynánk a formákkal együtt azt a gondolkozásmódot, azt az erkölcsiséget, amely a kenyér-tiszteletet övezte. Ha nem is legfontosabb táplálékunk ma már a kenyér, ha — hál’ Istennek — túl vagyunk az időszakon, amikor aggodalom szorította össze a torkunkat, hogy lesz-e jövőre kenyerünk, továbbra is okunk van rá, hogy jelképes főhajtással illessük az új kenyeret. Mert asztalunk legszebb dísze ma is a friss kenyér. És mert az emberi lét biztonsága és valamennyi lehetséges szépsége a mindennapi kenyéren múlik. CSÁK GYULA
