Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-07-12 / 28. szám
10. oldal KONTRA, REKONTRA... Irta: HALÁSZ PÉTER Sohse voltam kártyás ember, de azért az önfeledt kártyázókat — legalábbis rövid ideig — szívesen figyeltem, kiváltképpen, ha olyasmit játszottak, amiben a szenvedély, az indulatok és színes szavak szerephez jutottak. Ennek megfelelően a legjobban az szórakoztatott, amikor a kártyázok széles mozdulatokkal csaptak le egy-egy kártyalapot az asztal közepére s közben egymást túllicitálva ilyesmit bömböltek: — Kontra! Rekontra! Szubkontra! Fedák Sári! Az, hogy Fedák f ári, nekem különösképpen tetszett, vagyis, hogy ez volt a csúcspont, a végső tromf, a kártyaprimadonna, a legnagyobb blöff. Világos, hogy á kártyás a legerősebb lappal üti az összes többit, megnyeri a játszmát és besöpri a kasszát. Mostanában esztembejut ez a réglátott kártyajáték: a világsajtó publicistái emlékeztetnek rá. Harmad-negyednaponként a nagy porond közepére kanyaritják cikkeiket, sorra egymásután. Kontra! Rekontra! Szubkontra! Itt azonban egy pillanatra megáll a játszma, hogy azután tovább folytatódjék, újabb lap perdüljön középre s megint csak elölről: kontra, rekontra, szubkontra... Fedák Sári azonban nincs. A végső tromf hiányzik. Egyszerűen azért, mert nincs ilyen kártya. Senki nincs birtokában a bölcsek kövének, az ö37- szes többit ütő és a kasszát besöprő nagy kártyaprimadonnának, legfeljebb csak saját bölcsessége ütőkártyáját szorongatja, azt dobja a közvélemény asztalára, hogy aztán nyomban megkontrázza egy másik s rekontrázza egy harmadik. A hires publicistákat, az elvi jelentőségű nézeteik számára fórummal rendelkező újságírókat és cikkeiket most már több mint másfél évtizede kisérem figyelemmel. Velük kapcsolatban két körülményt tartok legjelentősebbnek. Az egyik az, hogy a másfél évtized alatt nem változtak saját nézeteik, a másik pedig az, hogy a legkisebb mértékben sem sikerült befolyásolnak egymást. Árnyalati változások történtek talán, de csakis olyan értelemben, hogy az, aki tizenöt évvel ezelőtt konzervatív gondolkodású volt, az ma valamelyest még konzervatívabb, aki liberális volt, az még liberálisabb, aki pedig radikális volt, az még radikálisabb. Mindebből pedig két következtetést lehetne levonni. Az első az lehetne, hogy ha ezek a jótollu és többnyire kitűnő érveket felsorakoztató újságírók egymás meggyőzésében ennyire hatástalanok, akkor ugyan miért volnának hatásosabbak a közönség meggyőződésben, olvasóik gondolkozásmódjának befolyásolásában? Akkor végeredményben ezek az okos emberek hiába beszélik ki a lelkűket, hiába csapkodják a lapokat az asztal közepére, nincs semmi foganatja. A másik következtetés pedig az volna, hogy nincs ezen a világon olyan érv, amelyre ne lehetne találni egy ellenérvet, nincs olyan igazság, melyet ne lehetne vitatni. Egyetlen érv hiányzik csak: a végső érv. Ez az, ami senkinek sincs a birtokában. A Fedák Sári. Én arra hajlok, hogy ezt a második következtetést fogadjam el. A világ-zsurnaliszták nagynyilvánosság előtt folyó elvi perpatvara ezt bizonyítja szerintem. Kontra. Rekontra. Szubkontra. Az átlag újságolvasó, akinek sok egyéb gondja-baja és megoldandó feladata van, az érvre az ellenérvet és az ellenérvre az ellen-ellenérvet érthető módon nem leli, ezért választja ki a gondolkozásmódjánák és nézeteinek legmegfelelőbb zsurnalisztát, aki aztán megfelel helyette. Ennek visszavágásait örömmel olvassa, ez pontosan azt mondja, amit ő is mondana, ez a “szivéből beszél.” Ez ugyan a torkára forrasztja a szót az ellenlábasainak, erre válaszoljanak a hapsik, ha tudnak. Másnap aztán csodálkozva észleli, hogy a hapsik rendre válaszolnak, cáfolnak, kontráznak, rekontráznak és szubkontráznak, sose fogynak ki a szóból, ismét felsorakoztatják a maguk érveit s látszólag diadalt ülnek. Hohó! De a kasszát be nem söprik. Mert harmadnapra megjön a kontra s halomra lövi az előző napi érveket. S aztán ahogyan a cukorspárgán kikristályosodik a lerakódás, a nagy játékosok körül kikristályosodnak a ‘levelezők’, akik beírnak a laphoz, odaillesztik saját miniatűr kártyáikat, mondván, hogy ők ezt olvasták, egyetértenek amazt is olvasták, azzal viszont nem értenek egyet, a levelezők olykor úgy nekieresztik a hangjukat, mintha nem is kardalosck volnának, de szóló-énekesek, egyik-másik levélből érezhető, hogy írója szilárdan hiszi: kivágta a magas c-t. De nézzenek csak cda. Ott van az ő levele alatt a levelezési rovatban mindjárt egy másik levél, az meg éppen az ellenkezőjét állítja. Kontra. Azt is hinné az ember, hogy az újságolvasót zavarba ejti ez a vélemény-kavalkád, érveknek, nézeteknek ez a forgataga, ugyanannak az újságold Rnak egyik hasábján más nézeteket valló zsurna'iszta hirdeti a maga igazát, mint a másiken, ahol merőben különböző felfogású ember jut szóhoz. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy az újságolvasót ez nem zavarja meg. Sőt, éppen ez az, amire szüksége van. E'z a sokféle érv és ellenérv vezeti el ugyanis annak a megsejtéséhez, majd fölfedezéséhez, hogy nincs végső érv. Gyanakvását nem a polémia ébreszti föl, de a hiánya. Az a körülmny pedig, hogy ezek a hires, sokat szerep’ő, sokat iró és nézeteik számára oly szé'es teret kapó közírók, az elmúlt másfél évtized a’att (amióta módomban áll olvasni cikkeiket), felfogásukban semmit sem változtak, még valamire figyelmeztet. Arra, hogy az ember felfogása és nézőpontja általában nem változik. Az ember legfeljebb beadja a derekát. A kettő pedig nem ugyanaz. Másfél évtized alatt pedig nagyon sokat változott a világ. Kell-e sorolni, hogy mennyit? De ezek a publicisták a változó körülmények között vá’tozatlanu! ugyanazt mondják. Álláspontjuk ugyanaz, mind a világhoz, mind pedig egymáshoz való viszonylatukban. Ugyanazt a helyet foglalják el a sajtó-univerzumban, a konstelláció ugyanaz, ugyanúgy helyezkednek el egymástól balra, jobbra, félbalra és féljobbra, nem közelítenek, nem távolodnak. S az a gyanúm, hogy olvasóik sem. Viszik magukkal mindet, mint bolygók a műholdjaikat. Ezek után mit bizonyít ez? A nagy játszma eredményességét? Volt egyszer egy kiváló magyar publicista (nem is olyan nagyon régen, bár úgy tűnik), aki saját hetilapja első oldalára irt vezércikkét ezzel a mondattal fejezte be: “. . . én többé a robogó vonat kerekei alá nem vetem magam!” Jelképes mondat volt természetesen: annyiszor vetette magát a történelem robogó vonata elé és annyiszor roncsolták szét a kerekek, hogy mostantól a biztonságot keresi. Bocsánat, mondotta ki nem mondva, elfáradtam, elegem van. Nem vagyok biztos abban, hogy ez volt utolsó, vagy csak egyik utolsó vezércikke. Néhány" hét. vagy hónap múlva meghalt. Ajkán e rezignált Halász Péter mondattal. Amiből az a következtetés vonható le, hogy van mégis egy végső érv. A hiábavalóság fölismerése. A legyintés. A beletörődés, a halál. A többi néma csönd. A csöndet nem lehet megkonti'ázni. Ezeknek a világ-zsurnalisztáknak, akik mindig elmondhatják a maguk igazát és akiket másnap mindig megcáfolhatnak mások, még abban is nagy szerencséjük van, hogy korlátlan szabadságuk megvédi őket — önmaguktól. Ez csak nem fontosabb, mint az, hogy megvédi őket — mindenki mástól. Aki ugyanis kivívta a Sorstól azt, hogy fóruma legyen, ahonnan rendszeresen szól embertársaihoz, könnyen esik a végzetes hibába, hogy tökéletesen meggyőzi önmagát. Másszóval: feltétel nélkül hisz önmagában. Ennél nagyobb veszélybe ember nem kerülhet. Akit ugyanis mások meg nem kontrázhatnak, rekontrázhatnak és szubkontrázhatnak, az előbb-utóbb elhiszi, hogy a cáfolatlan igazságot hirdeti s nem kényszerülvén arra, hogy igazát újra meg újra megvédje, szelleme elfonnyad, argumentációjának vérkeringése kiszikkad, múmia lesz belőle, s porladó pergamentra rója sorait. Az ember senkit sem korrumpálhat olyan végzetesen és végérvényesen, mint önmagát. Jó csillaguk ettől is megőrzi a tolinak e világcsatárjait. Van közöttük néhány, akit nem állok. Ezek azok, természetesen, akikkel nem értek egyet. Titokban azonban hálás vagyok nekik is, mert ha ők nem mondanák el ma a magukét, akkor holrap miként kontráznák, rekontráznák és szubkontráznák meg összes érveiket az én kedvenc publicistáim, akik — szivemből szólanak? ÚTI JEGYZETEK: EUROPA! UT ÖRÖMEI A dollár leértékelése ellenére még mindig sok amerikai tölti vakációját Európában. Aki csoportos utazássá’ megy, ahol mindent jól előre megterveznek, megvan az útirány, hotelfoglalás, vezetők, stb., annak kevesebb problémája akad, mint aki önmagára hagyatkozva utazgat az öreg kontinensen. Az ilyen “önellátók” számára adunk egy pár jó tanácsot. Elsősorban is ne vigyenek sok holmit magukkal. mert nehéz csomaggal utazni az európai vonatokon, autóbuszokon, repülőgépeken nem tartozik az ut kimondott gyönyörei közé. Hordárt, ritkán kapni és a repülőgépről leszállva biztosan a leghátsó 1 r.pun kell kimennie és hosszu-hosszu folyosókon át cipelkedni a táskával. Még ha könynyü is, nehéznek tűnik a csomag egy hosszabb utcn. Nem is szólva arról, hogy ha vonattal (Folyt, a 15. oldalon) VICCES ELADÓ-— Repülésre, vagy söprésre lesz?
